Az Isten szeme
Az Isten szeme
Öreg István rohanó útjában, egy sötét utcasarkon megállt, rossz lábait roggyanva váltogatta, a futás fáradtságától akadozóbb lélegzéssel zihált, szakállas, szomorkásan ijedt arcát kapkodva minden irányban megforgatta, elfogyott, gyönge testét a borzongás meg-megrázta és állt és rémült a homályban a pillanattól… az öreg asszony rákiáltott:
– Az ilyen erős, egészséges ember dolgozni menjen…
mondta, hogy nem tudja emelni a zsákot, a nehéz betegség van rajta, munkát nem kap, éhes… az öreg asszony fölugrott a vacsora mellől, söprűt rántott elő a sarokból… zsíros ételszag úszott a levegőben, mondta, hogy ő egy szegény, öreg, beteges ember és mindenünnen elkergetik… az asszony kiabált, nekiment és amikor a kezét is elkapta és úgy lökdöste ki a konyhából, az öreg asszony nyaka egyszerre csak benne volt a markában, a harag, az éhezés belement a két karjába, hogy: történt, mint történt?… a két tenyerét most is szúrja, döfdösi az öreg asszony hosszú, csontos ádámcsutkája…
Kicsi eszén a ködös kétségekkel, megviselt szívén a névtelen ijedelemmel, a vén napszámos csak állt, álldogált a bújtató utcasarkon, sűrű bódulatban a próbálkozó gondolataival, elgázolt érzéseivel, könnyes gyönge szemét a sötétben meresztgette, az utca imbolygó alakjait megvigyázta, csak állt, fújt, csukló lábait váltogatta, két tenyerét türelmetlen mozdulattal össze-összezárta, dörzsölgette, nadrágzsebében a kis pénzeket megbabrálta, lompos, fehér fejét a szél ellenében meresztgette; kabátzsebéből kövér húsféle az arcába fölszagosodott és a kenyérrel, hússal a kezében elindult, nyelt, csuklott, evett s amint a harapnivaló lassanként a csámcsogó gyomrát betöltötte, eláradt az eszén a megnyugtató közöny, fáradt lábait sétifikálva emelgette, rozzant testét részegesen ödöngötte, evett, falt, gusztussal nyelte szaporán a húst, kenyeret, kéjelgő nyálazását, töprengés nélkül bámulta az utcát, ablakokat, embereket, öröm ölelgette a keshedt mellét, sovány hasát, csiklandós nyakát, falánk fogakkal a húsba, kenyérbe bele-beletépett, csoszogó őgyelgéssel egy templom alá került, ferdén hajolt feje a hússal, kenyérrel, gyönyörrel paráználkodott és megszegődött… a templom bejáratáról egy szem nézett rá; nagy, nyitott szem, legyezős, komor szempillákkal, a kék szembogárból háromszögben elsugarasodott a tekintete… Az öreg napszámos meghökkent, a kenyeret, húst lebocsájtotta maga mellé, egy pillanatig megcsudálta a templomajtó fölött sugárzó szemet, aztán csöndesen, engedelmesen lehajtotta a fejét.
Öreg István a pálinkamérésben jó meleg teát, karcos törkölyt ivott, álmos zsellérek, mogorva hordárok, boglyas öreg nők ültek a hosszú asztal mellett, Öreg István hallgatta a beszélgetésüket, egy csapzott bajszú mérges ember kötekedését, az aszalt sovány nők itták a rosztopcsint és szorgalmas szemekkel az utca felé pislantgattak, az öreg napszámos kegyelten rendelte a törkölyt, nyájas fuvallat lepte be az eszét, testét, a fátyol alól a szíve azért többször földobbant, de elömlött rajta a jóérzés, a kis pénzek a zsebéből fölcsilingeltek a füléhez és feledte a szíves pillanatban a rongyosságát, szemébe-szavába beleszállt az osztogató jóság, egy bóbiskoló hordárnak, a mérges csapzott bajszúnak törkölyt rendelt, koccintottak, egymás észrevételeit nehezedő fejjel helyeselték, az öreg napszámos egy ráncos arcú, hajavesztett, bús színészt is megkínált, italos bizalmassággal feléje hajolt és megkérdezte:
– Az úr talán papféle?…
Ezen nevettek, Öreg István megingerült, morgott, a csöndes színész felé fordult, nem úgy gondolta…
Öreg István az utcán magára maradt, a fölhorkanó riadozásával, a szakadozó részegséggel, a kelletlen megérzéssel s két tenyerét marokra kapta, dörzsölgette, támolygó eszét a könyörgős sóhajtásokkal altatgatta, a szunyókás kedvét gyáva bátorsággal szólongatta, az őrző, kába csöndből újra-megint ki-kizökkent, gondolattalan szavakkal, össze-vissza gagyogással a sejtelmeivel perlekedett és a dülöngélő, súlyos úton, itallal-bánattal leöntött szívén az ismeretlen terhekkel, a templom alá került, alázatos zavart fejét itt lassan fölemelte és könnyes szemeire ráemelte az Isten szemének sugárzását. Beszélt hozzá:
– Szentséges, örökkévaló jó Atyám…
Lezárta a tekintetét, de két szemhéján keresztül is érezte a nagy szem kék küllőinek rátűzését, Öreg István megsemmisült, az indulat, a nyomorúság meglökte az eszét és lehunyt szemekkel, sugdosó ajakkal elmondta:
– Szentséges egyetlen jó Atyám…
– Éhes voltam…
Öreg István bujdosott az ébrenlét elől, a rabolt pénzecskéket beváltotta engesztelő pálinkára és a rum, a törköly vastag leplekkel becsavarta a rossz gondolatait, a részegségből beledőlt az álomba és kvártélyos vackában a halottas békével enyhült, néha föl-fölrázták, két reszketős kezét, tenyerét megsajdították… a pálinkamérésben a vendégek idegeskedtek, a gyilkosságról beszélgettek, a csapzott bajszú mérges, ha bejött, előbb megkérdezte:
– Erre még nem jártak?…
A gyilkosságot megvitatták, a rajzot az újságban kézről-kézre adták, egy zsákba csavart ember újra elmondta:
– Ide is eljönnek?…
– Eljönnek…
Volt köztük olyan, aki nem ártotta magát a beszélgetésbe, de fülelt kedvetlenül rezzent az asztal mellett, aztán mégis megszólalt:
– Mindig baj, ha ilyet csinálnak…
– A szegény embert ilyenkor beviszik…
– És eltoloncolnak engem…
Az öreg napszámos ült a gőzben, menekvő részegségben, fájdalmas fejét ütögették a szavak, amiket foszlányosan hallott, meg-megrohanták a képzelődések, amik az eszén itt-ott feltörtek, ösztöne, vágya már csak az volt, hogy beássa magát a feledésbe, de az orra alá libbent a barchentszoknya, amint az öreg asszony kaszáló lábaival az arcába fölvágódott, savanyú, hánytató szag kínozta a nyelvét, torkát, mellét és leszegte fejét, az egyik gondolattal fojtogatta a másik gondolatát, lehunyta a szemét, magára áhítgatta a mozdulatlan sötétséget, de a gőzből, ködből elázott bódulatból kék világosság derengett, átfúrta a homályt, kiterült a világosságban és a nagy szem küllős ébresztéssel rásugárzott Öreg István lehajtott fejére, bűnös fejéről lesiklott a bujkáló, lezárt szemeihez és belenézett:
Öreg István, Öreg István… Te vagy a gyilkos…
Az istenes szem Öreg Istvánt udvarából már ki nem engedte, jeges kék fényét a vén napszámos szemein rajtatartotta, amiken gyűjtött képekkel karikáztak a félelem, nekiszánás, gyónás, a nekigyürkőző dac; a kék szem a templomajtó homlokáról elsugárzott a matrachoz, ahol Öreg István a temetkező alvást próbálgatta, kigyúlt a sikátoros sötétben, ahol az öreg napszámos rejtőzködve vonszolódott, betűzött a pálinkamérésbe, ahol a nehéz pálinkákkal a rettegését csitítgatta, állt, égett, kék tündökléssel lobogott fölötte az Isten szeme és verejtékes utat világított meg a két csoszogó lába előtt, elindította a vezeklés háborgó fájdalmai között… Öreg István ott ődöngött a templomajtó körül, morgó indulatossággal a kicsi mesgyén föl-alá botorkált, lesunyt fejét fűtötte az ital, az izgalom elódalgott a templomajtó mellett, az arcát, a szemét fölemelni nem bírta, csak ümmögött, dünnyögött:
– Szentséges jó Atyám… Éhes voltam…
– Szentséges jó Atyám… Én nem vagyok rossz…
– Én csak egy szegény, öreg beteges ember vagyok…
A vén napszámos vesztegelt, dülöngélt, elhasznált lábait csak cserélgette a végét-hosszát nem érő kicsi úton, harcoló szívét újszületésű érzésekkel biztatgatta, a düh, a keserű szomorúság el-elkapta és amikor már fölemelte az ábrázatát és erőtlen testében megkeményedve megállt az Isten szeme előtt, összefutott az akadozó esze, pogány szilajodás ült rá a bűnbánó ajkára és mondta, bizonykodta, vak bőszülettel lamentálta:
– Az ilyen öreg, beteges ember mit csináljon?…
– Az ilyen öreg, szegény embert mindenki elkergeti… munkát nem adnak neki, enni nem adnak neki…
– Hát rendjén van ez?…
– Mért engeded ezt szent Atyám?…
– A szegény, öreg ember megdögöljön?…
– Igen… Igen… A szegény, öreg ember megdögöljön?…
Az öreg napszámos curukkolt, hátrált, könnyes, részeg szemeit hunyorgatta, reszketős kezeit erőlködve, lassan a szeme elé vonta és a vad hangja lecsúszott a motyogáshoz:
– Ne nézz így rám Szent Atyám…
Öreg István apró teste összecsuklott, egész kicsi lett és intett a fejével… Megkönnyülten, csúszkáló igyekezettel ment végig az utcákon, a szíve, esze eltűnt, a mázsás vállait, a görcsös hátát lefújták róla, eltámolygott a rendőr mellett és eldünnyögte:
– Mindjárt…
– Mindjárt…
Bebotorkált a törkölyös, karcos pálinkamérésbe, a jó, búcsús italokkal bársonyos meleget teregetett a megbékült fejére, megtisztult szemeire és ült a bús színész mellett, föloldozott nyugalomban, kimosott lelkében a hajlandó áldozattal. Megérintette a színész kezét, feléje dőlt és így szólt hozzá:
– Tisztelendő Atyám…
Az emberek nevettek, a kopasz komédiás magyarázkodott, ő csak Thália papja, Ádámot játszotta Az ember tragédiájában… Öreg István ingatta a fejét, elhárító mozdulatokkal tolta el magától az emberek nevetését, a színész korrekcióját és magafelejtetten, rajongva tovább mondta:
– Tisztelendő Atyám… Én vagyok a gyilkos…
