Horizont
Horizont
Egy ember ült az erkélyablakban, fegyverrel a forró kezében és vesződött az érzéssel, meghalni… amikor a gondolatait nem győzte, föl-föltekintett, csüngő fejét ijedten fölpeckelte, az utca zajló képeit céltalanul megbámulta… jobbfelől, a szomszéd ablakban embervonalak kuszálódtak, asszony és férfiforma egymás mellett vesztegeltek, bókos mozdulattal egymás felé megnyugtalankodtak, vad gyávasággal, akadozva tusakodtak… az ember az erkélyablakban, idegen tekintetét a nehéz szemeibe visszavonta, fegyverének kecses, éles rajzát a gyönge tenyerében újra érezgette, a megszaggatott vágyat az akarat pislogó világosságában, tovább göngyölítgette, meghalni… a nagy fáradtságnak a befejező tudattalansággal megágyazni, az elfeketült kedvnek készülten engedelmeskedni, a szűkölő érzést a megoldással engesztelni, nehéz vállait, ólmosodó lábait, iromba cepelő mellét a békével megnyugtatni, a zűrt, zavart széteső eszében lecsöndesíteni, éretten, kívánkozva, meghalni… a rossz arcot eltolni, az anyókás, ráncos arcot, amint kirévül belőle a két gyöngült zöldes szem, itt hagyni, két gyöngült zöldes szemnek sikoltó sugarát nem látni, az árva szegény fejnek szegett csuklását nem tudni, a sírást mely az oltalomra szoruló lélek életrevaló bátorságát kimosni fogja, nem hallani… meghalni, itt hagyni… mindent itt hagyni… a képeket lezárni, a csupasz tavaszi fákat az utcán nem látni, karcsú kopár fák sorát, amint a mákonyos gondolattól a dühödő gondolatig elébe-szemébe állanak, fakadó testük rügysebeit mutogatják s ujjong a könny, hetyke örömbe hajlik át szomorúság, kong-bong a messzi harang, meghalni… két szemnek sugara, amik már áthaladtak a kárpiton, esküdten fölsóhajtanak a magasságba, tavaszi fák csupasz koronáin ágak cikkcakkja ág-bogaskodik, ágak zöldellő karjából növendékágak küllősödnek, ágak sűrűjéből száraz, vékony kezek fölmerülnek és finom hajolt ujjaik, egy gyökérből, mint rezgő tenyérről kulcsolódva összeérnek, könyörögnek… az anyám…
– Az anyám…
Az ember az erkélyablakban felkapta a fejét, gyászoló szemeit a döbbenet fölgyújtotta, rebbent, kapkodott az esti térségben a tekintete… alatta a völgyben tömeg morajlott, bolonduló emberek egymás hegyén-hátán riogtak, vad rendőrök ugró lovaikkal sikátorokat gázoltak maguk elé a sokaságban, karok, botok a magasságot vágták, olcsó asszonyi kendők bomoltan repkedtek a szélcsöndes levegőben, hörgött a zaj, rikácsolt, ki-kiszilajodott, föl-föltántorgott a káoszból a kiáltás:
– Jogot…
– Jogot…
Az ember az erkélyablakban a lelkével megölelte magát, a bús búcsút fölbuzdult kívánsággal tovább gondolgatta; az éltéből fölkísértő fantomokat szomorkodással megfürkészte, elváló éveit, eseményeit a könnyek rezgésében sajnálgatta, öreg, sokat használt arcát az igazi formájában meglátta… gyér haját a terülő homloka fölött a baj csimbókosan kitépdeste, két nagy szemét az orra fölé csüngősen kitologatta, a keserű íz a szájától a halántékáig az ijesztgető vonalak ráncait a húsára rávölgyelte, a szégyen, a nyomorúság a szép arcára a csúfságot rácsúnyította, meghalni…; a szorongást a találkozó utcán, az olvasmányos kávéházban, a meleg orfeumban, mások szemének kérdő, bántó pillantását nem tudni, alvás előtt a fölrémülő rosszat, gyilkosság? meghalás? elvinné a számonkérőt? nem érezni, a jeleket, amint átokra hajlik a jóérzés, gonoszsághoz bőszül a szelídség, gyalázásba rondul az imádság, felejteni, álló nyugalomban mint a napsütés, elmerülni, meghalni… ez a szem, a mely most lezáródik… őrült a tavasznak, csudálta a képet, nézte a korzót, követte a folydogáló Dunát, csillant a gyerekekhez, álmélkodott a csillagokhoz, ez az arc, mely most átmerevül a maszkba… melegedett a simulástól, kacagott a büszkeségtől, szédült a virágbódulattól, keménykedett a bátorságtól, ez a mell, vállak, derék, ami most átdől a dermedésbe… borzongott a nőtől, törte az erdőt, szelte a tengert, ételt, levegőt, nyújtózó lustálkodást habzsolva maga köré zsákmányolt… sugdosó, nehéz élet… az ember az erkélyablakban, megkísértett fejében a millió sejttel, a gyávult távolt karolgatta, nyíló tekintetét völgyben, magasságban tévelyegve meghordozta… az integető ház egy másik ablakában kötényes emberek serénykedtek, villámfényben a hosszú asztalon gipszes acéllábak ágaskodtak…
Az ember az erkélyablakban, ült a terhei alatt, síró szíve előtt a májusi fák ágbogas kezei föltűztek s az anyja kezével könyörögtek,
az önző düh megrázta, elrongyolt értelmét a kín, a gonoszság elborította és az ágak cikkcakkját nyöszörgő kéjjel a szemére emelte, a fölébe került erdőt éhes indulattal megkémlelte, fölfordult lelkének kirajzolta… nyitott, lármás, mohó kezek ütöttek föl a fák koronáiból az égbe s vékony, görbe ágaikkal beletéptek az Istenbe…
Az ember az erkélyablakban fölállt, ernyedt keze öklöző szorítással a fegyvert megszorította és odaemelte a halántékához.
Az utolsó pillanat fölforrt, a harc, a parancs körbe vitte a birkózó testét, a szomszéd ablak felé billent, a veszekvő asszonyférfi-forma elcsöndesültek, egy darabban összemerültek… költöző tekintete megsúrolta az utcát, gyerekek, emberek, rendőrlovak alatt gombolyogtak, egy bolt égett, villamoskocsik kitépett, csavaros belükkel fölfordítva trillásan csengtek, fegyverdörgésnek, kardcsörömpölésnek zengéséből ki-kibődült: jogot, jogot… az ember az erkélyablakban a másik ablak irányába megzökkent, forduló teste a cselekedettel itt megcövekesedett, a villámfényes szobában izgatott emberek az érclábukat kapcsolták, himbálták, velük földobbantak s mint hibás szarkák, apró útjaikon, rézsút szökdécseltek… az ember az erkélyablakban megdőlt…
milyen lehet a halálra vált ember szeme a pillanatban, amikor tekintet-csápjai az élet képeiről lesiklanak?
