HETEDIK JELENET.
HETEDIK JELENET.
Hamduna, Hafid, Szumurud.
Hafid (dühösen fújva): Hol van? Hol van?
Hamduna (ártatlanul): Hazajöttél, drágaságom?
Hafid: Hazajöttem, mert lóvá tettél, ó, leghitványabb minden asszonyok között! (A közönség felé.) Én Hafid vagyok, ennek a ravasz asszonynak az ura. Elküldött a város túlsó végére az aranymíveshez a gyűrűjéért, pedig az aranymíves még az estvéli ima előtt elhozta… Ó, mily kiszámíthatatlan az asszonyok ravaszsága!
Hamduna: Szumurudnak adta át, boldogságom, és én nem tudtam róla! Igaz-e, Szumurud?
Szumurud: Igaz, ó, úrnőm. Csak én vagyok a bűnös, mert…
Hafid (a szavába vág): Hallgass, kutya! Hazudtok mind a ketten a hazugságok hazugságával! (Megragadja Hamduna karját.) Felelj gonosz, hol van? Hová bújtattad?
Hamduna: Kit? kit?
Hafid: A szeretődet, kinek kedvéért a város túlsó végére szalajtottál. (Dühösen néz körül.)
Hamduna: Nincs itt senki! (Nevet.)
Hafid: Nevetsz? (A terített asztalra mutat.) Kinek terítettél? Kinek hozattad elő legjobb boromat, melyből magam is alig merek inni? Miért várakoztattál olyan sokáig a kapu előtt?
Hamduna (nevet): Ó, Hafid, nincs itt senki!
Szumurud: Ó, uram, hallgass meg! Mikor elmentél…
Hafid: Elhallgass, kígyónyelvű és takarodjál, ha nem akarod, hogy handzsárommal csináljak utat bűnös lelkednek… (Handzsárjához kap, Szumurud visítva kiszalad.)
