Török Sophie: Kerti koncert
Török Sophie: Kerti koncert
Közel volt az ég, a viz szaga
s a föld szaga, hüs illatokkal
közel volt az ég. Vonatfütty szállt,
s pávasikoly az álmos fák alatt,
zenészek neszeztek a fényes karzaton.
Hátrahajtottam szédülő fejemet –
rezgő lombok közül a kékszemü
Sziriusz nézett vissza reám.
Beleakasztottam társtalan szemeimet
s a csillag lassu ringással megindult velem.
s a föld szaga, hüs illatokkal
közel volt az ég. Vonatfütty szállt,
s pávasikoly az álmos fák alatt,
zenészek neszeztek a fényes karzaton.
Hátrahajtottam szédülő fejemet –
rezgő lombok közül a kékszemü
Sziriusz nézett vissza reám.
Beleakasztottam társtalan szemeimet
s a csillag lassu ringással megindult velem.
Már szóltak a hegedük, oboák dünnyögtek,
aranyüst döngött, szálltak a hegedük!
Szivem csöndes lett, a csillagot néztem, –
s mint néma kertben felröppenő madárraj,
ezernyi hang rebbent fel hirtelen! mint
kalitkából kibocsájtott madárraj, tomboló
hegedük csapódtak égig hirtelen,
ujjongó szárnycsapással elöntve
csillagok delejes utait.
aranyüst döngött, szálltak a hegedük!
Szivem csöndes lett, a csillagot néztem, –
s mint néma kertben felröppenő madárraj,
ezernyi hang rebbent fel hirtelen! mint
kalitkából kibocsájtott madárraj, tomboló
hegedük csapódtak égig hirtelen,
ujjongó szárnycsapással elöntve
csillagok delejes utait.
Lehunytam szemeimet, hogy lelkem
semmit se veszitsen a csodából, már
szóltak a kürtök, s csóvás csillagok fölött
zengve kinyilt a lebegő menny kapuja
szélesen tárulva, sikongó fények közt, ünnepélyesen.
Szeliden összefogózva ott álltam veled
távoli kedves! tündöklő hangmenetben, mig
mennyei algebra rendjébe rendezte
angyalait a láthatatlan Ur.
Láttam a kinyilt kapukat, halálom
perce volt ez? könnyeim hulltak,
talán bünös voltam! talán hiába éltem!
és boldog sem voltam soha!
Szárnyak csattogtak – Istent nem
láttam még – halálom perce volt ez!
Megláttam végső helyemet, kezedbe fogózva
meleg mosolyod delejében lebegtem,
igy vártam a jelre, némán a boldog
hozsannázók között…
semmit se veszitsen a csodából, már
szóltak a kürtök, s csóvás csillagok fölött
zengve kinyilt a lebegő menny kapuja
szélesen tárulva, sikongó fények közt, ünnepélyesen.
Szeliden összefogózva ott álltam veled
távoli kedves! tündöklő hangmenetben, mig
mennyei algebra rendjébe rendezte
angyalait a láthatatlan Ur.
Láttam a kinyilt kapukat, halálom
perce volt ez? könnyeim hulltak,
talán bünös voltam! talán hiába éltem!
és boldog sem voltam soha!
Szárnyak csattogtak – Istent nem
láttam még – halálom perce volt ez!
Megláttam végső helyemet, kezedbe fogózva
meleg mosolyod delejében lebegtem,
igy vártam a jelre, némán a boldog
hozsannázók között…
S már csend volt. Kinyilt szemeim ijedten
keresték a csillagot – eltünt fejem felől!
félkört rajzolva a fekete ég pereméig futott.
Oh jaj, a föld nem állt meg, csodát tagadó
gépezet vitte a pályán, egykedvü szorgalommal
forgatta lomha kerekét a süket realitás.
Székek csapódtak, tányércsörgés, dobogó
lábak szennyes hangjai tapostak
ámulatomra, s az öröm himnuszai
kivonták véremből arany uszályaikat.
keresték a csillagot – eltünt fejem felől!
félkört rajzolva a fekete ég pereméig futott.
Oh jaj, a föld nem állt meg, csodát tagadó
gépezet vitte a pályán, egykedvü szorgalommal
forgatta lomha kerekét a süket realitás.
Székek csapódtak, tányércsörgés, dobogó
lábak szennyes hangjai tapostak
ámulatomra, s az öröm himnuszai
kivonták véremből arany uszályaikat.
A távolodó csillag rámhunyorgott, mint
különös szem, s veszélyes titokkal
gyengéden a földre visszatett.
különös szem, s veszélyes titokkal
gyengéden a földre visszatett.
