A bocche di cattarói nép élete. Vulovič Fortunatustól, fordította Katona Lajos
A bocche di cattarói nép élete.
Vulovič Fortunatustól, fordította Katona Lajos
Vulovič Fortunatustól, fordította Katona Lajos
A Bocche nevén régebben nem az egész mai cattarói közigazgatási kerületet értették, hanem ennek székhelyén s a gyönyörű cattarói öbölben lévő mezővároskákon és falvakon kivűl csupán azt a nehány helységet, melyet szanaszét a Bocche-hegységnek a nyílt tengerre néző részein feküsznek. A kopár sziklahegység völgyszorúlataiban elszórt falvak, melyek hajdan függetlenségüket mind a török, mind a velenczések ellenében meg tudták őrizni, csak később kerűltek a Bocchéhez. E helységek lakói még az életfentartás legszegényesebb eszközeinek is szűkében s a művelődés elemi kellékeinek is híjával lévén, így egészen magukra hagyatva s csakis maguknak élve, természetesen minden tekintetben messze elmaradtak a Bocche többi népessége mögött, s ennek következtében szív- és elmebeli tulajdonságaik is nagyon alacsony fokú fejlettségűek. Az által azonban, hogy e nyers hegyi lakókat a tengerparti részek népességétől nem különböztették meg kellőképen s amazok lázongásait az összes boccheiek rovására írták, ezek nagy többsége, noha semmi része sem volt e zavargásokban, meg nem érdemlett rosz hírbe keveredett a világ előtt.
Népéleti tekintetben Cattaro városát egészen külön kell választani a Bocche többi részétől, mint e tekintetben egészen sajátszerűt, mely jóformán az egész monarchiában ritkítja párját. 2.000 lakosa között alig találni ma tíz tősgyökeres családot, minthogy nagyobb részök már kihalt, vagy kivándorolt. Cattaro mai lakossága részben olasz bevándorlókból áll, kik mint iparosok és kiskereskedők telepedtek le, részben pedig néhány albán és montenegrói családból, a kikhez nem csekély számú, a Bocche-vidékről beköltözött falusi nép is járúl, melyet idő haladtával mindinkább a városra útasított kézmíves vagy kereskedői foglalkozása. Ezeken kivűl Dalmáczia többi városaiból, nemkülönben a birodalom sok más helyéről is származott be egy-egy család, köztük sok olyan kiszolgált altiszt, kiket szolgálati kötelességük vetett Cattaróba, a hol aztán megházasodván, állandóan megtelepedtek. Mindezen körűlményekkel számot vetve, ne csodáljuk, ha e sajátszerű várost ugyancsak bajos dolog tüzetesen jellemezni, a hová a vegyes eredetű s annyi mindenféle nyelven beszélő lakosságnak majdnem mindenik eleme vitt magával egyet-mást saját hona és népe szokásaiból, melyekhez új hazájában is híven ragaszkodik. Manapság azonban mégis a horvát nyelv mondható a városban uralkodónak, mint a mely előtt, különösen az összes városi iskolákba kötelező tannyelvűl való behozatala óta, az olasz nyelv lassanként mind több tért veszít. Mindazonáltal még ma is lehet olasz beszédet, sőt éneket is hallani Cattaróban, még pedig a velenczeihez hasonló, de sajátságos hangsulyozásával feltűnő tájszólásban.
Harcziasság, istenfélelem és az adott szó szentsége a Bocche népének legjellemzőbb vonásai, s hogy e tulajdonságok oly mély gyökeret vertek e nép lelkében s annyira áthatották egész életét, annak oka azon rendkivűli körűlményekben keresendő, melyek közt e nép hosszú időn át élni kényszerűlt.
A Bocchéban az egész földterületnek csak alig egy harmada termő talaj, míg a másik két harmad kopár és sziklás hegyvidék. E keskeny területen egész a múlt század végeig több, mint negyvenezer főnyi lakosság élt, melynek hona határain kivűl kellett élelmét megkeresnie. E czélra önként kinálkozott, mintegy kárpótlást igérve a szárazföld mostohaságaért, az az elem, mely a Bocche minden szülöttének kora gyermekségétől fogva szűntelen szemei elé tárúlva, lelkének legelső képzetei közt oly kiváló helyet foglal el, t. i. a tenger.
A bocchei gyermek, alig hogy a lábára tud állni, maga készítette piczinyke vitorlás hajócskákat bocsát a tengerre; ez a legkedvesebb, sőt majdnem egyedűli játéka. Ha a széltől duzzadni látja az apró hullámokat szelő kis hajója vitorláit, öröm és sóvárgás dagasztja keblét, azon időre gondolva, mikor majd atyjával a kék tengeren ki a nagy világba fog vitorlázhatni. Csakhogy „a tenger álnok talaj” ám, mint a bocchei közmondás tartja, s a ki be akarja járni, annak bátor szív dobogjon a keblében. A hajós embernek kemény tusára kell elkészűlve lennie a szörnyű viharok ellen; de ezek csak annál keményebbre edzik szívét s kiölik belőle a veszélytől való félelmet. Hanem az itteni embernek nem csupán az elemekkel kell küzdenie. Egész a múlt század közepéig vitéz harczosnak is kellett lennie, mert ép az ő hajóitól legtöbbet járt tengereken, úgy mint az Adriai, Jóni, Aegaei és Földközi tengeren, hemzsegett a kalózok sokasága. Akkori időben kiváló szerencséről beszélhetett az, a ki Albániába úgy tudott eljutni, hogy út közben a tengeri rablók meg ne támadják. E körűlménynek is nagy hatása volt tehát a Bocche népe harczias szellemének kifejlesztésére. A krónikák tele vannak ily szörnyű s többnyire nagyon egyenlőtlen erőkkel folytatott harczok leirásával, melyek során gyakran megtörtént, hogy egy bocchei kis kereskedőhajónak tíz-tizenöt főnyi legénysége egy-egy hatalmas kalózhajót is megtámadott, legénységét részben lemészárolta, részben foglyúl ejtette s a lefegyverzett és meghódított hajót a velenczeii hatóságoknak vitte ajándákúl. A velenczeii köztársaság engedelmével a boccheiek elég gyakran saját költségükön szereltek föl hajókat, melyeket a tengeri kereskedelem nagy hasznára irtó hadjáratokat indítottak a kereszténység ezen esküdt ellenségei ellen. Ámde odahaza sem igen lehetett a boccheieknek megpihenniök. Még oly időkben is, mikor főhatóságuk a törökkel békében élt, akárhányszor hirtelen megrohanásnak voltak kitéve a tenger vagy a szárazföld felől; mindig résen kellett tehát állniok, majdnem nagyobb gondot viselvén arra, hogy puskaporral és golyóval, mintsem hogy kenyérrel jól el van-e látva a házuk. Ép ezért a Bocche régi házai lőréseikkel és kis ablakaikkal inkább erődökhöz hasonlítanak, mint kényelmes lakóházakhoz.
E körűlmények a Bocche nőlakossága jellemének fejlesztéséhez is tetemesen hozzájárúltak. A fegyverfogható férfiak nagyobb részét a kereskedés vagy a hajósmesterség többnyire távol tartván honától, szükség esetén a ház és a majorság védelme az aggastyánokra, zsenge ifjakra és a nőkre maradt, kik nem egyszer kényszerűltek fegyvert ragadni gyermekeik, házuk s mindenek fölött saját becsületük megvédésére.
Az elemekkel és ádáz szomszédaikkal szüntelen folyó küzdelem, a halálra való örökös elszántság a boccheiek szívében a harczi bátorság és ravaszság mellett még egy jellemző vonást fejlesztett ki: a mély vallásos érzűletet, mely a Bocche népének egész életét áthatja. Elég csak egy pillantást vetnünk a népünnepekre, akár a római katholikusokéit nézzük, kik a lakosságnak jó harmadát teszik s nagyobb részt az öböl partjain laknak, akár a görög-keletiekéit, kik többnyire a hegyvidék lakói: úgy amazoknál, mint emitt első tekintetre is föl fog ötleni ez ünnepeknek a szó teljes értelmében vallásos-nemzeti színezete.
Mind a parti, mint a hegyi lakóknál a jámbor érzűlet külső cselekményekben és az isteni tisztelet pompájában is nyilvánúl. A bőjtöket főkép a hegyi lakók tartják meg szigorúan, még sulyos betegség esetén sem vonva ki magukat az önmegtartóztatás alól. A nagy húsvéti bőjt (časni post) az ó-hitűeknél ötven napig tart. Ez idő alatt csak olajjal készített ételeket szabad enni; halat is az egész bőjtön át csupán kétszer, úgy mint Gyümölcsoltó Boldogasszony napján és virágvasárnap. Ezen kivűl még számos, rövidebb ideig tartó és kevésbbé szigorú bőjt van az év folyamán. A Bocchéban minden, még a legkisebb falunak is megvan a maga temploma, némely helységben pedig három, sőt több is látható. Minden hegycsúcsnak és dombnak ép úgy, mint az öböl minden szigetének megvan a maga szent hajléka. Cattaróról pedig e század elejéig valóban el lehetett mondani, hogy a városnak jóformán egy harmada templomok- és kolostorokból állt, s e mellett még minden nemes embernek a kastélyában is volt házi kápolna.
Ugyanezen körűlmények, melyek hősiességre és istenfélelemre nevelték a Bocche népét, még egy feltűnő jellemvonásuknak lettek szűlőivé. Ezen a becsületességet és az adott szó szentűl tartását értjük, mint a mely minden nemzetközi kereskedelmi szerződések, hajózási és kereskedelmi törvények mellett még mai napság is a legszilárdabb biztosítéka és legjobb ajánló levele az árúforgalomból és szállításból élő népnek, – mennyivel inkább ilyenekűl szolgálhattak ama biztosítékoknak majdnem teljes hijával levő régebbi időkben! A bocchei lakosok nemcsak mint gyakorlott, ügyes és derék tengerészek, hanem mint talpig becsületes kereskedők is világszerte híresek voltak, miért is a kereskedővilág úgy hajdan, mint mostanság, mindenkor szívesen érintkezett Bocchei hajósokkal.
S. Madonna dello Scarpello (Perasto mellett).
Charlemont Húgótól
Ezen általános jellemvonások mellett mind a parti, mind a hegyi lakók tiszta, világos értelemmel és természetes észszel tűnnek ki. Emezek nem is maradnának semmi tekintetben sem amazok mögött, ha ugyanolyan művelődési eszközeik volnának, mint a parti lakóknak, kiket elmeél, fürgeség, főkép pedig ékesszólás dolgában így is fölűlmúlnak. A tengert járó hajós, ki egész éjszakákon át hallgatagon viraszt a végtelen víztükörre szegzett tekintettel s legfölebb kapitánya rövid, többnyire csupán egy-egy szóból álló parancsaira szokott ügyelni, – csak nagy ritkán válik be jó szónoknak. Ha e mellett még azt is figyelembe veszszük, hogy nem egy világvárosban és kikötőben megfordúlván, a földkerekség számos különféle nyelvéből ragad rá néhány száz idegen szó, s szükség esetén töri is mind e nyelveket akkor egészen érthetőnek fogjuk találni, hogy ez a körűlmény is tetemesen hozzájárúl anyanyelve tisztaságának és bőségének csökkentéséhez. Épen azért meglehetősen ritka dolog valami ünnepi alkalommal tengerész embertől könnyű folyású, kerek beszédet hallani. A hegyi lakó ellenben idegen keveréktől mentes és gazdag nyelvében a képek, találó kifejezések és tősgyökeres szólásmódok oly bőséges és szabadon ömlő forrásával rendelkezik, hogy beszédét nem is rögtönzöttnek, hanem eleve betanúltnak tartaná az ember; képekben való gazdagsága mellett azonban e beszédben csak alig akad egy kivetni való szó is úgy, hogy csupa gyönyörűség egy-egy ilyen Isten kegyelméből való szónokot példáúl a törvényszék előtt, legkivált azonban a terített asztalnál hallani, midőn köszöntőre emeli poharát.
Említett lelki tulajdonai azonban nem gátolják a köznépet a régi babonákhoz és balvéleményekhez való szívós ragaszkodásban, miből csak a partvidék lakói engednek napról-napra mind többet. Valamint a többi szlávok, úgy ez a nép is hisz lidérczekben, boszorkányokban, hazajáró lelkekben és más effélékben, szívesen jósoltat magának kivált karácsonykor és a Krstno ime napján. A jóslás legkedveltebb módja a sorsnak egy sült juh lapoczkacsontjáról való leolvasása. Betegség idején is szívesebben bízza magát a nép valami kurúzslóra, vagy javasasszonyra, mint az orvosra.
Cattaro városát kivéve, a lakosság táplálkozása még a jobb módúaknál is fölötte egyszerű. A pontban déli tizenkét órakor föltálalt fő étkezés rendesen levesből, vagy még inkább rizskásából és főtt húsból áll; ép ily egyszerű az estebéd is, mikor rendesen főzeléket és halat esznek. A bort sem az ebédnél, sem a vacsoránál sohasem tisztán, hanem mindig vízzel keverve iszszák. A földmívelő nép étkezése még egyszerűbb, mert annak az egy, legfölebb két sertésnek a húsán kivűl, melyet a háznál ölnek, más hús egyáltalában nem kerűl az asztalra, a mint hogy karácsony, Krstno ime és húsvét napjain kivűl máskor nem is igen esznek húst, s még a házban ölt sertésnek is eladják a sódarait, mert azok árából kell kitelni a szegény ember adójának. A földmíves fő tápláléka az egész éven át főzelék, különösen hűvelyes vetemény és burgonya. A pásztor-emberek, az ünnepeket kivéve, csak vizet isznak. A részegesség, legalább a falvakban és kisebb városokban, ritka jelenség. E józanság és mérsékletesség jó eredménye a nép, kiváltkép pedig a női nem példás erkölcsössége. Ez ellen még a különben is mind egyre ritkább leányrablás szokását sem igen lehet fölhozni, mivel a szöktető legény az elrablott leányt érintetlenűl adja át a maga édes anyjának, a ki a menyegző napjáig úgy vigyáz rá, mint a saját édes leányára.
A Bocche lakossága általában hűségesen és szívósan ragaszkodik ősi szokásaihoz. Ha ezzel ellentétben azt látjuk, hogy a parti lakosság mind általánosabban idegennel cseréli föl nemzeti viseletét; ez a nép mind nagyobb elszegényedésének a következménye. A nemzeti viselet különben nemcsak nagyon drága, hanem szerfölött alkalmatlan is a tengeri foglalkozásnál. Míg a hajózás virágzott s a tengerésznek bőven volt pénze: addig rendesen kétféle ruhát viselt. A hajón olaszosan volt öltözve, otthon pedig fényesebb nemzeti ruháját vette magára. Ma már ezt nem engedi a szegénysége.
A Bocche népét már szülő hazája is a tengerből való megélésre látszik utasítani. Tizenkét éves korától nem ritkán egész hetvenedik éveig nem is igen tesz egyebet, mint hogy szűntelen a tengert járja. Elszegényedésük fő oka a vitorlás hajózás hanyatlása. Mert azt a hegyei lábánál levő maroknyi termő földet csak kénytelen-kelletlen míveli a hajózásra termett lakosság. Még e kevéske földnek is ugaron hever jó harmada, vagy legfölebb csenevész olajfák teremnek rajta, s csak helyenkint van fölásva s még ritkábban megtrágyázva. Honi földjének mívelése helyett a hajósnép inkább kivándorol Amerikába, Ausztráliába, vagy beszegődik az osztrák-magyar Lloyd szolgálatába. Mind a két eshetőség nagy kárával jár a Bocchénak. A kivándorlók közűl csak vajmi kevesen kerűlnek vissza honukba, a hajókon szolgálók pedig Triesztben, Konstantinápolyban, vagy egyebütt megházasodván, a nagyvárosi élet kellemeihez szokott feleségük kedveért idegen földön maradnak. Ennek aztán a Bocchénak napról-napra haladó pusztúlása a természetes következménye; akárhány szép, kényelmes lakóház üresen áll s roskadásnak indúl; megannyi népes hajlék egykor, és ma a pusztúlás elszomorító képe.
Ehhez még egy más baj is járúl. A Bocche szülötte, míg künn a széles világban jár-kel, addig munkás, vállalkozó, takarékos; mihelyt azonban haza tért, lelohad a vállalkozó kedve, mely őt honátul távol annyira kitűntette. Ha kinálkozik is valami üzletre, közmunkára, vagy bérletre szólító alkalom, ő bizony nem igen nyúl utána, hanem inkább átengedi az üres kézzel beköltözött idegennek, a ki aztán szorgalmával és iparkodásával aránylag rövid idő alatt meg is szedi magát ily körűlmények között. A bocchei embernek, miután haza tért, első gondja, hogy egy csínos kis vitorlás hajót szerezzen magának, mert csendes révébe jutva sem aludt ki lelkének azzal az elemmel való küzdelemre szomjas kivánsága, melyen éltének legnagyobb részét eltöltötte. Megifjodott erővel száll hajócskájára, ellöki azt a parttól, fölhúzza vitorláját s puszta kedvtelésből daczol a szélvészszel és viharral. Ámde csakhamar ebbe a mulatságba is beleun, mert hisz komolyabb küzdelemre, a milyenhez kora ifjúságától fogva szokott, nem igen kerűl a sor, minthogy a csendes öbölben a legdühöngőbb viharok is csak törpe hullámokat vetnek ama vízhegyekhez képest, melyeket valamikor a végtelen óczeánon látott tornyosúlni. Harczi kedve sem sokáig éri be azzal a csekély izgalommal, melyet a gyanútlan halnak a tükör síma tengeren sikló hajócskából három ágú szigonynyal való üldözése okoz lelkének. Alig telik bele egy év, a teljes tétlenségbe hanyatlik. Nap nap után korán s későn egyebet sem tesz, mint a tengerparton levő háza előtt ülve, úntalan szíjja hosszú szárú pipáját, csak azért véve le tekintetét olykor-olykor a tergerről, hogy megrögzött szokását követve, a felhők alakjából a holnapi időjárást fürkészsze.
A hol a vagyonosság forrása hirtelen kiapadt s a lakosság napról-napra mélyebb tespedésbe sülyed, a hol teljesen pang a kereskedelem: ott a a kézműves is nehezen talál munkát. A bocchei különben sem szívesen adja magát, vagy legfölebb akkor megy mesterségre, ha a tengert nem állja a természete. Régebben is, mikor a Bocche lakossága még tehetősebb volt, csak ritkán nyúltak e vidék szülöttei a kézmívességhez. A pénzt, melyet kereskedés vagy hajózás útján szereztek, nem fordították gyümölcsöző vállalatokra, hanem többnyire ékes fegyverekre, drága nemzeti ruházatra, nagy készlet ónedényre, főleg pedig építkezésekre költötték el. A legegyszerűbb matróz is, mihelyt csak egy kis összeget kuporgatott meg magának, kényelmes lakóházat épített; a hajóskapitány pedig, a kinek néhány ezer megtakarított forintja volt, ha csak nem öröklött családi házában lakott, azonnal új házat emelt tágas udvar és díszkert közepette a kőfallal szegett tengerparton, rendesen egy kis révet is alkotván hajócskája számára, mindezt azonban a nélkűl, hogy gyermekei jövőjéről egyébként gondoskodott volna. Számítása szerint ugyanis ezt azzal már biztosítottnak vélte, ha hajóját fiára hagyja. Régebben, hogy a kalózok támadásai ellen védve legyenek, a falvakat és kisebb városokat majdnem mind a tengerparttól valamivel távolabbra építették; mihelyt azonban ez az ok megszűnt, minden házigazda sietett a partra leköltözni. Ezért van a Bocchéban olyan sok egynevű kettős falu, mint példáúl Alsó- és Felső-Stolivo, Alsó- és Felső-Lastua, sat. Ennyi építkezés Albániából és Olaszországból számos mesterembert csődített e vidékre, melynek saját mesteremberei nem voltak. Csak a kőmíves mesterségre nézve említhetjük kivételkép Mokrine falvát, mely kőmíveseiről hajdan is híres volt és most is az. Közönségesebb építőkövet maga a Bocche szolgáltatott, a fínomabbat pedig Curzolából szállították. Kitűnő téglát égetnek még ma is Krtole községben, és igen jó meszet Lušticában. A többi építőanyagot azonban mind kivűlről kellett hordatni. Idegenből kerűltek az ötvösök, puskamívesek és vargák is e vidékre, s hasonlót mondhatunk az említett iparágak mai képviselőiről is, kik vagy csak kevéssel ez előtt vándoroltak be, vagy pedig még azoknak az utódai, a kik mesterségük gyakorlására régebbi időben telepedtek meg a Bocchéban.
Parasztház déli Dalmácziában.
Charlemont Húgótól
„A boccheiek szűntelen vigasságban élnek és örökösen ünnepet ülnek” – így itélhetne az idegen, a ki első ízben tartózkodik egy időre a Bocchéban. Tavasz kezdetétől ugyanis ó-év napjáig alig van hét, a melyre egy vagy más egyházi s egyúttal nemzeti ünnep ne esnék, a minek egyik főoka az, hogy a különböző időszámítás folytán minden ünnep kétszer kerűl sorra, tudniillik előbb a katholikusoké, aztán a görög-keletieké. Minden nagyobb ünnepet már nyolcz nappal előbb napjában háromszoros, úgy mint reggeli, déli és esti harangszó jelez. E szokás mindazon helyeken dívik, melyek valaha velenczei fönhatóság alatt állottak. Sőt még a görög-keletiek is elfogadták, pedig ezek egyházi szokásával ellenkezik. Némely ünnepek előestéjén a sötétség beálltával a templom és egyes magánházak előtt máglyát gyújtanak, így különösen Szent Vitus, Szent János és Szent Péter napján, s a katholikusoknál még Szent Antal napján is. Ezen kivűl minden ünnep előestéjén mozsarakból is szokás, s a míg a kerület lakosságától fegyvereit el nem kobozták, puskákból is szokás volt lövöldözni. Magán az ünnep napján sincs vége-hossza a puffogtatásnak. Minden falusi ünnepnek a templom előtti kolo-táncz a záradéka. Ünnepnapokon délután egyik kedvelt mulatsága a népnek a kakasra való czéldobás is. A tengerparti helységekben ugyanis egy nagy kakast deszkára kötve kiúsztatnak a tengerre, s az ifjak a partról addig czéloznak rá, míg valamelyik el nem találja és zsákmányúl el nem nyeri; a győztes némely helyütt a kakason kivűl még egy nagy törűlköző kendőt is kap ajándékba, a miért viszonzásúl pajtásait megvendégeli.
A Bocche karácsonyi, újévi és húsvéti szokásai körűlbelűl megegyeznek a többi szlávokéival. Cattaróban egy idő óta divatba jött a karácsonyfa is; de a város gyér számú régi családjaiban, nemkülönben a Bocche egyéb vidékeiről ide kerűlt és az összes görög-keleti családoknál e helyett még ma is az ősi, badnjak nevű tölgyfa-tuskó tűzretételének hagyományos szokása járja.
Húsvétkor a tojástörés kedvelt játéka okoz nagy örömet a gyermekeknek, kik e mulatságot a házak előtt s künn a nyílt útczákon gyakorolják. A ki az első, vagy más megállapodás- és távolsághoz képest a második dobásra úgy találja a krajczárral a tojást, hogy az bele vájódik, azé a tojás. Asztalnál nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek is elmulatgatnak az úgy nevezett tojáskocczintással.
A mi más népeknél május elseje, a délszlávoknál általában ugyanaz Szent György napja. E nap kora hajnalán az ifjúság víg dalok éneklése, s a hol zene van, ott annak kisérete mellett valami gyepes térségre megy ki, a hol lövöldöznek s némely helyütt kolót is tánczolnak. Egy órával a nap fölkelte után valamennyien virágokkal megkoszorúzva térnek haza. Ezen és a következő pár napon a hintázás az ifjúság legkedvesebb mulatsága. A hintát künn valami fára, vagy a házban egy gerendára akasztják, s míg az egyik a másikat lóbálja, addig a többiek körben állva dalolgatnak. (Az ilyen dalokat ženska pjesma-nak nevezik.)
Igen nagy a Bocchéban az évenkénti körmenetek száma, melyek itt is ugyanazzal a pompával ünnepeltetnek, mint a tartomány többi részében. Különösen jellemző ezek egyike, melyet a hivatalos okiratok joghatósági körmenet néven emlegetnek s mely régi időkben mintegy a telekkönyveket pótolta. A nép „ nosit krste” („a kereszteket vinni”) néven ismeri őket. Efféle körmeneteket a Bocche összes falvaiban pünkösd hétfőjén, vagy legalább pünkösd hetiben szokás tartani. E menetekben a falu férfilakossága fölfegyverkezve halad a helység zászlaja előtt, melynek nyomában a plebános halad, ki mellett a keresztet viszik, utána a falu előljárói s végűl a nők következnek. A menetnek pontosan körűl kell járnia a falu egész határát, mely gyakran igen messzire terjed, minthogy a bocchei falvak nagyon szanaszét szórtan épűltek s minthogy a falu határába a fölszántott földeken kivűl a hozzátartozó sziklás, vagy bozóttal és erdővel benőtt terület is bele értetik. Ha az egyik évben az egyik falu körmenete akár kihívó daczból, akár pedig a határ bizonytalan volta miatt átlépte a másik határát: akkor a következő évben el lehet rá készűlve, hogy a határsértés helyén ott találja teljes fegyverzetben a szomszéd falu egész népét. Ilyenkor aztán a határnak újabb átlépése véres verekedést idéz elő. A kataszteri könyvek behozatala óta azonban e csendháborítások megszűntek.
A Bocchéban minden család, akár római katholikus, akár görögkeleti felekezetű, megünnepli a maga Krstno ime napját, vagyis saját külön védszentjének évfordúlóját. Minden törzs vagy testvériség (bratstvo) ugyanazt a „keresztnévnap”-ot tartja azon hagyomány értelmében, mely szerint minden család, s idő haladtával a belőle származott egész atyafiság vagy nemzetség, sőt sokszor egész falvak is azt a szentet választották pártfogójukká, kinek nevét ősük a keresztségben még a pogányságból való kitérése idején fölvette. Az egyes falvakban más-más szokások dívnak e családi ünnep megülésében, a legnagyobb különbség azonban abban mutatkozik, hogy milyen szerep jut az ünnepi vendégségnél a nőknek. Az oly vidékeken, hol a nőt még oly kevésre becsűlik, hogy a férj tekintélyesebb társaságban engedelmet kér, ha feleségét akarja említeni, a nőknek a lakoma alatt nem szabad a férfiak mellé ülniök, hanem csak akkor, midőn azok már jóllaktak, még pedig nemcsak a háziasszonynak, hanem a vendégűl meghívott nőknek is így kell viselkedniök. Másutt az a szokás, hogy a gazda és felesége nem ülnek az asztalhoz, hanem annak fejénél állnak mindaddig, míg valaki el nem mondja az első köszöntőt, melynek „Isten dicsőségére szóló köszöntő” a neve. A partvidéken, hol a műveltségi állapotok már fejlettebbek, e házi ünnepek is jóval egyszerűbbek. Az ünnep előestéjén szerény vacsorát, napján pedig szintén egyszerű ebédet esznek. Úgy ama vacsora, mint emez ebéd előtt a gazda szegi meg az úgy nevezett „Krstni somun”-t, vagy kereszt-kenyeret, melynek nagy kerek hátán egy szintén kenyértésztából való kereszt látható; megszegvén, jókora darabot kanyarít le belőle s abba egy viaszgyertyát dug, melyet előbb a tűzről vett égő fahasábon meggyújtott. Ezután az összes családtagok imát mondanak halottaikért s keresztvetés után asztalhoz ülnek. Étkezés után fölkel a gazda s boros poharába mártván egy darab kenyeret, e hagyományos szavakat mondja: „Én neked bort és kenyeret, – te nekem egészséget és örömet”, s erre a borba mártott kenyérrel eloltja a gyertyát. Erre mindnyájuk egészségére kiüríti poharát, mit a többiek is követnek. Azt a nagy darab kenyeret, melybe a gyertyát dugják, az első arra menő koldús kapja. A falvakban és mezővárosokban e napon sokkal több ételt adnak az asztalra, mint a mennyit a meghívott vendégek el birnak fogyasztani, mivel a maradékot az ilyenkor nagy számmal összecsődűlő szegények közt szokás kiosztani. Mind a vacsora, mind a másnapi ebéd után bordalokat énekelnek, ha a családnak nincsen épen gyásza. E dalok minden egyes vendégnek személyéhez és a gazdával való rokonsági fokához alkalmazottan különbözők. Manapság, midőn az élelem annyira megdrágúlt, a Krstno ime ünneplése a falusi családokra nézve valóságos csapásnak tekinthető. Mert a paraszt inkább fülig adósságba veri magát, semhogy e nap pazar megünnepléséből valamit elengedjen. Sőt némelyek a fő ünnep mellett még egy úgy nevezett prislužba-t (prislužbica-t) vagy mellékünnepet is ülnek. Ez a második családi ünnep, mely ugyan már kevésbbé költséges az előbbinél, alighanem a következőképen keletkezett: Oly családok, melyeknek nincs fiúgyermekük, legifjabb leányuk férjhez adásakor annak férjét a házukba fogadják, más szóval a férfi a felesége családjába beházasodik. Míg az öregek életben vannak, vejük megtartja velük előbb az ő keresztnevük napját, az után azonban, habár szerényebb módon, a magáét is. Az apósék halála után pedig a magáét tartja nagyobb ünnepséggel s az öregekét kisebbel. Ez a második ünnep az úgy nevezett prislužba.
A közös vallási és nemzeti ünnepek sorában kétségtelenűl a legfényesebb a Szent Tryphon (Tripun, febr. 3.) napja, mely régisége és ünneplésének érdekes módja miatt akár egész Dalmácziában is a legnevezetesebbnek mondható. Mint egyházi ünnepnek még alighanem abba az időbe nyúlik vissza az eredete, a mikor a csodatévő vértanú tetemét keletről a Bocchéba vitték s a szentet Cattaro és vidéke védőjének megtették. De az ünnep külső vagy világi megülésének módja bizonyára szintén nagyon régi időből ered s idő haladtával mindegyre pompásabbá lett, a XIV. században érvén el tetőpontját, melyen a velenczei uralom hanyatlásáig megmaradt; attól fogva azonban már veszített egyet-mást hajdani fényéből. Mintegy előünnepe ennek január 13-dika, vagyis az a nap, melyen 809-ben Szent Tryphon testét Kamsadából Cattaróba vitték s a melyen ma a Marinerezza tisztjeinek választását tartja, kivéve a tengerészeti igazgatóét, kinek tisztsége életfogytig tart.
A Marinerezza.
Bukovac B.-től
Ugyanazon hó 27-én délben a tengerészeti tisztek a székesegyház előtti téren sorakoznak. Mihelyt a toronyóra másodszor is elütötte a tizenkettőt, „a kis tengerészeti igazgató”, vagyis egy nemzeti viseletbe öltözött és fölfegyverkezett kilencz-tíz éves fiúcska fölmegy a templom kapuja fölötti erkélyre, ott egy rövid, horvát nyelvű és pohvale-nak nevezett beszédet tart, melyben kihirdeti az ünnep kezdetét s az egész polgárságot meghívja a nagy népünnepre. Végső szavainál megcsóválja sapkáját s háromszoros „Slava!” kiáltással üdvözli Szent Tryphon zászlaját, melyet e pillanatban kibontanak, mire megharsan a zene, megszólalnak a harangok s a téren egybegyűlt nép is „ Slava! ” kiáltásokban tör ki. Az ünnep előtti napon a tengerészetnek a városban lakó tagjai zenekisérettel elmennek a városon kivűl lakókért s velük ünnepélyesen bevonúlnak a székesegyház terére. Ott szemlét tartanak, mely után az egész csapat a kerületi kapitányság épülete elé megy s ott a tengerészeti igazgató megkéri a kerületi kapitányt, hogy ősi szokás szerint adja ki az egyesűletnek az ünnep idejére a császári zászlót. E kérés teljesítése után a zene rázendíti a császári hymnust, s a menet a városháza felé halad, hol hasonló szertartással veszik át a város zászlaját. E fehér mezőben Szent Tryphon képe látható, a rúdját pedig egy értékes szalag ékesíti, melyet a vitéz Albrecht főherczeg ajándékozott; a szalagon a következő aranyhímzetű fölírat van: Fides et honor. A vallásos és nemzeti ünnep délutáni négy órakor éri el fénypontját, mikor a tengerészeti igazgató egész kisérettel eléje megy a püspöknek, ki a vecsernye kezdete előtt a kolót meg szokta áldani. Az egész tér tömve van a vidékről mindenünnen összecsődűlt népséggel. A tér közepén körben áll a Marinerezza meg a kolo-vezető társaságával együtt, lesve a táncz kezdetét. Ez alkalommal láthatni egész fényében a Bocchénak régi időkből megmaradt gazdagságát, az ezüsttel kivert damaszkuszi aczél puskákat, aranyos késeket, ezüst tölténytáskákat, aranynyal átszőtt pénzes zacskókat és ragyogó öltözékeket. A zene a Szent Tryphon tánczát játszsza, a Marinerezza ellejti a régies kolót, melynek végeztével a püspök belép a templomba, hol erre megkezdődik a késő estig tartó ájtatosság.
Teodói parasztnő gyümölcsös kosárral.
Bukovac B.-től
Nem kevésbbé érdekes a székesegyház terének képe magán az ünnepen. A hemzsegő vidéki sokaságból kitűnnek a karcsú teodói nők rikító színű ruháikkal, kik különben a fejükön szabadon tartott gyümölcsös kosárral oly könnyedén járnak-kelnek, hogy a lábuk alig éri a földet. Mellettük látni az ügyetlen szabású s merev öltözetű ublii nőket, fejükön az ukošnjaci nevű, magas koronát viselve, mely keresztbe tűzdelt tűkből van alkotva; továbbá a vörös sipkás bogdašići nőket és a gazdag nemzeti öltözetű dobrotaiakat.
E nap délelőttje az egyházi ünnepléssel telik el, melyet megint a Marinerezza kolo-táncza előz meg. A mise után ünnepélyes körmenetben körűlhordják a szent ereklyéit a városnak részben igen is szűk útczáin. Ezután a tengerészek a püspöki palota udvarán megvendégelik a város és környéke szegényeit. Este tűzijáték fejezi be a nagy napot. Szent Tryphon napjára következő első vasárnapon a tengerészek ismét fölfegyverkezve sorakoznak, hogy 11 órakor díszkiséretűl szolgáljanak azon papoknak, kik a védszent koponyáját a betegekhez és foglyokhoz viszik megcsókoltatás végett. Délután a Szent Tryphon téren tombolát játszanak, melynek végével a Marinerezza ugyanazon módon szolgáltatja vissza a császári és a városi zászlót az illetékes hatóságoknak, a hogy tőlük átvette volt.
A boccheiek egyéb templomi ünnepei közűl említésre méltó még az a búcsú, melyeg augusztus 15-én (régi naptár szerint) nagy pompával tartanak a savinai görög-keleti kolostorban. Figyelemre méltók még a Madonna dello Scarpello (Gospa od Škrpjela) nevezetű, mesterségesen alkotott kis szigeten, Dalmáczia e leghíresebb Mária-búcsúhelyén tartott ünnepélyek; továbbá a törökökön 1654-ben aratott győzelem emlékére évenkint május 15-én tartatni szokott búcsú Perastóban, nemkülönben a Boldogságos Szűz képének az említett szigetről Perastóba s onnan vissza való vitele.
A házközösségnek a Bocchéban ma már csak kevés nyoma látható. A házas fiak legfölebb apjuk élte fogytáig maradnak együtt a szülői házban; annak holta után külön válnak s megosztoznak az örökségen. Ha anyjuk ilyenkor még életben van, rendesen a legidősb fiúnál marad; ép így az apa is, ha fiai még éltében osztoznak meg örökségükön.
Az élet-halálra való bajtársi szövetkezés, vagy választott testvérség (pobratim) hagyományos intézménye a Bocchében is megvan még. Valamint azonban a társadalmi kötelékek ma már mindenütt meglazúltak, úgy ez a testvériség sem oly szoros többé, mint valaha volt. A keleti egyház híveinél e szövetséget bizonyos templomi szertartással szokták volt kötni, melynél a pap a szövetkező bajtársakért imádkozván, végűl megcsókoltatja velük a keresztet. E szövetség kötésének többfélék lehettek az okai; a leggyakoribb mégis valami nagy szerencsétlenség vagy fenyegető veszedelem volt, s az ilyennek esetére kötött frigy olykor erősebb volt még a rokoni köteléknél is úgy, hogy az egyik bajtárs nem egyszer éltét is koczkára tette a másikért. De még ennél a viszonynál is nagyobb hatással volt e vidéken a társadalmi érintkezésre a komaság (kumstvo), mely a lelki rokonság kötelékét a keleti egyház híveinél a család illető, egymással komaságban levő tagjain kivűl az egész atyafiságra kiterjesztette, még pedig nem is egy, hanem több íziglen.
Ublii férfi és nő.
Bukovac B.-től
Minthogy a Bocche lakossága különböző felekezetek közt oszlik meg s e mellett hajdan a törökökkel is gyakori érintkezésben állott, s mivel a keresztség szentségének fölvételénél más felekezetű nem választható komának, a nép az egyházin kivűl még egy másféle komaságot is talált ki bizonyos kivételes körűlmények esetére, a melynek, jóllehet nincs vallásos jellege, mégis ép oly szentséget tulajdonítanak, mint a másik, egyházi jellegűnek. Két viszálykodó család perpatvarkodásának megszűntetésére régi ellenségeskedés kibékéltetésére, a vérbosszú kiengesztelésére szolgál az úgy nevezett šišano kumstvo, vagyis poroszló-komaság. Ennek szertartása igen egyszerű. A szülők már megkeresztelt gyermeküket kiszemelt komájukhoz viszik, a ki annak feje négy oldaláról egy-egy hajfürtöt nyír le s aztán megcsókolja a gyermeket. Ezzel a két család komasági viszonyba lép egymással.
A Bocche lakossága általában még ma is hajlandó a vérbosszúra, mely azonban mindazon helyeken, a hol már kedvezőbbek a műveltségi állapotok, tűnőfélben van, vagy legalább is sokat veszített hajdani kegyetlenségéből, de a hegyi lakóknál még mindig egyike a népjellem legsötétebb árnyoladalainak. Ama kereszténység-ellenes elv, hogy a ki nem áll boszút, az nem üdvözűl (tko se ne osveti, taj se ne posveti), oly mély gyökeret vert a nép szívében, hogy századok sem tudták onnét kiirtani, s csak a legújabb időben bírta azt némi engedményre a törvények szigora. Olyan nép, mely éjjel-nappal tetőtől talpig fölfegyverkezve szokott járni-kelni s melynek ereiben a délvidék heves vére csörgedez, bármi csekély okból is könnyen vérontásra ragadtathatta magát, melynek aztán több rendbeli boszúállási cselekedetek lettek a szörnyű következményei. A gyilkosnak a lehető legrövidebb idő alatt ki kellett vándorolnia, vagy hosszú ideig barlangokban és hegyeken rejtőznie, minthogy a meggyilkolt legtávolabbi rokonának is kötelessége volt őt boszúból megölni, mihelyt a szeme elé kerűlt. Még gyászosabb következménye volt e népjogi intézménynek az, hogy a vérboszú átka a gyilkos egész családjára, sőt sokszor falujára is kiterjedt. Évek hosszú során át mindazoknak, a kik bármily távoli rokonságban állottak a gyilkossal, szűntelen résen kellett éltükért állniok.
Hogy a vérboszú átka a Bocchében még sem terjedt oly hosszú időre, mint Corsica szigetén s hogy általa nem pusztúltak ki végkép egész családok, abban nagy része van a krvnokolo (vértörvényszék) népjogi intézményének, mely ily esetekben jótékonyan enyhítőleg hatott a boszú felkorbácsolt szenvedélyére. Egy, vagy a körűlményekhez képest több év elmúltával a gyilkos legközelebbi rokonai tekintélyes férfiak közbenjárására egy időre fegyverszünetet kértek a meggyilkolt családjától, vagy pedig kölcsönösen hűséget fogadott (uhvatili bi vjeru) a két fél egymásnak. E fegyverszünetet arra használták, hogy a megkárosodott félt vértörvényszék összehívására bírják. Mihelyt ez ráállt a kérésre, a két fél huszonnégy bizalmi férfiút jelölt ki, a kik bírákúl voltak meghivandók. A gyilkos rokonainak kérelmére ezek rendesen nem is vonakodtak a nekik szánt tisztséget a jó ügy érdekében elvállalni, minek utána megállapodtak a törvényszék napjában és helyében. Minthogy napjainkban az állam a maga törvényes igazságszolgáltatásán kivűl nem tűr és nem ismer el semmiféle ítélőszéket, mostanában e vérbíróságok a szomszédos kis államban szoktak összeülni.
E népies itélőszék érdekes szertartása a következő volt. A huszonnégy bíró szabad ég alatt félkörbe állt, mellettök egy íródeák foglalt helyet, kinek a végérvényes itéletet irásba kellett foglalnia. Rendesen a bírák legidősbje elnökölt. Jobbfelől tizenkét vagy még több anya állott, kiknek mindegyike egy-egy bölcsőben fekvő kisdedet vitt oda magával. A bírákkal szemben állt a meggyilkoltnak legközelebbi rokona, atyja, nagybátyja vagy testvére. Valamivel távolabb térdelt a gyilkos, leoldott övvel és hajadon fővel; nyakában lógott a fegyver, melylyel tettét elkövette volt. Előbb a vádló szólalt föl, sorjában elmondván az egész esetet, megjelölvén a kárt, melyet a bűntett miatt a meggyilkolt családja szenvedett, s végűl kérvén a bírákat, hogy büntessék a vétkest a szokásjog szerint s itéljék el az okozott kár megtérítésére. Erre a vádlott háromszor egymásután hangos szóval esedezett, hogy Isten és Szent János nevében bocsássák meg neki bűnét. Most a vádló hozzá lépett, levéve a nyakába akasztott fegyert, megölelte és homlokon csókolta őt, kijelentvén, hogy Isten nevében mindent megbocsát neki. Ha a meggyilkoltnak még egyéb rokonai is jelen voltak, azok is megölelték és megcsókolták a gyilkost. Ezután mind a vádló, mind a vádlott eltávozott a hely színéről. Erre a bírák az ügyet maguk közt megfontolván, kimondották, leíratták és aláírták az itéletet. Mihelyt ezzel elkészűltek, előhívták a feleket és fölolvasták nekik. A vétkest többnyire a megkárosodott családnak fizetendő pénzbirságra itélték. Ha a meggyilkolt rokonai e birságra valóban rászorúltak, elfogadták azt, különben pedig valami jótékony czélra áldozták. Végezetűl a két fél atyafisága kölcsönösen komaságot vállalt a törvénykezéshez magukkal vitt gyermeket illetőleg, kiket, a mennyiben már meg voltak keresztelve, csak a poroszló-keresztség előbb leírt szertartásának vetettek alá. A törvénykezést az elitélt költségén tartott közös lakoma zárta be.
A nép harczias szelleme már a gyermek születésénél dívó szokásokban is nyilvánúl. Természetes, hogy vitézi hagyományokban felnőtt népnél csak akkor igazi az öröm ez alkalommal, ha fiúval, tehát újabb hősi sarjadékkal ajándékozza meg az anya a családot. Ilyenkor az apa rögtön kisiet háza küszöbére s puskalövéssel adja tudtúl az örvendetes hírt az egész falunak. Míg, ha leány születik, bizony nem nagy az öröm az egész családban, s e különbséget igen találóan kifejezi a következő közmondás: „Ha fiúgyermek születik, azt kell mondani: Istennek hála; de, ha leány, csak így szólunk: Hála Istennek!” – a mely kétféle kifejezés elsejében a hála kitörését, másikban pedig az ég akaratában való megnyugvást jelzi a szavak kölönböző rendje.
A hajdani lakodalmi szokások is, melyek azonban a tengervidéken ma már kihalófélben vannak, szintén ugyane harczias szellem kifejezői voltak, úgy, hogy a lakodalomba vonúló menet háborúba indúló hősök csapatához hasonlított. Ez azonban nemcsak a nép vitézi lelkűletének, hanem részben a sajátszerű viszonyok parancsolta szükségnek is volt tulajdonítható. Mert ez alkalmat gyakran leányrablásra vagy ellenséges megrohanásra használták föl, a ki effélére régóta lesekedtek. Ilyenkor elég gyakran vérontásra került a sor s nem egyszer megtörtént, hogy a lakodalmi vendégek nagy szégyenére erőszakkal kiragadták körükből a menyasszonyt. Ez annál többször megtörtént, mivel az eljegyzésnél a szülők egyáltalában nem szokták gyermekeiket hajlandóságuk felől megkérdezni. Rendesen az apa választott fiának feleséget; s gyakran a leány csak akkor látta először vőlegényét, mikor az oltár előtt egész életére hűséget és szerelmet kellett neki esküdnie.
Ritka eseteket kivéve, manap az egész partvidéken egyszerűen ünneplik a lakodalmakat, csakúgy, mint a városokban; nemzeti viseletét is csak a belső falvakban nem cserélte föl még ma sem a menyasszony a városi nők rendes ruházatával. Dobrotában, a hol a partvidéken még legtovább tartotta magát a nemzeti viselet, vagy harmincz évvel ez előtt ment az utolsó menyasszony nemzeti öltözetben az oltár elé. E ruházatot izléses szabása, élénk színei és gazdag arany díszítése miatt, a teodói parasztnőkével együtt, bátran sorozhatjuk a monarchia legérdekesebb népviseletei közé. Míg a dobrotai férfi és női viselet a Bocche régi lakóinak polgári ruházatát mutatja egykori eredetiségében, addig a teodói a földmívelő nép hajdani viseletét tűnteti föl teljes tisztaságában.
Dobrotai menyasszony nemzeti viseletben.
Bukovac B.-től
A halálesetek- és temetéseknél régebben dívott s durvább erkölcsökre valló szokásokat ma már a partvidéken majdnem teljesen eltűntette a mindinkább terjedő műveltség. Ilyenek valának példáúl a halottak nagy lármával való siratása, a zajos halotti torok, a gyászolók arczának eléktelenítése, a hajuk tépése, stb. A gyászidőre vonatkozó régi hagyományos szabályt azonban még a partvidék népe is szentűl megtartja. Továbbbá még ma is feketére festik azon ház kapuját és ablakfáját, melynek ura meghalt, s az ily háznak hónapokon át zárva tartják az ablakait. Nem egy özvegy, ki nem megy másodszor férjhez, még ma is holtáig fekete ruhában gyászolja férjét; azonban az, hogy mint hajdan, egy egész éven át szobájába zárkózzék s több évig ne menjen templomba, ma már nem szokásos. A falvakban haláleset alkalmával a legérdekesb a sokszor valóban költői becscsel is bíró siratóversek éneklésének szokása. E verseket szomorú dallamra férjeért a felesége, fivéreért a nőtestvére, fiáért az anyja szokta énekelni s bennök nehány versszakban benfoglaltatik az elhúnyt egész élettörténete, s némelyikök oly szépen van megszerkesztve, hogy egyes utánzataik e költői műfaj remek példáiként a műirodalomba is belekerültek.
Még vagy húsz évvel ez előtt némely hegyi faluban szokásban volt, hogy az eljegyzett hajadon lakodalma előtt pár nappal reggel kiment a falun kivűl valamely magános helyre, hogy ott sirató versek éneklésében gyakorolja magát özvegysége esetére.
Rögtön a halott elföldelése után pálinkás torra gyülekszik össze a gyászoló közönsége, melyen az életben maradtak egészségére isznak; a görög-keleti hitfelekezetűeknél ez alkalommal az úgy nevezett koljivo, vagyis mézben főtt búza a hagyományos eledel. Spizzában a sír közelében a földre terítik az asztalkendőt vagy helyette egy szőnyeget, s erre telepedve kenyeret eszik és bort iszik a gyászoló közönség.
Századunk elejéig a templomban, vagy legalább a körűl voltak a sírboltok a Bocchéban. Még ma is megvannak minden falunak a maga kőbe vájt sírboltjai, melyek a lakosok vagyonosságához mérten többé vagy kevésbbé díszesek. Egyszerűen a puszta földbe csak a teljesen szegény halottakat temetik.
