Zene. Kuhać Xav. Ferencztől
Zene.
Kuhać Xav. Ferencztől
Kuhać Xav. Ferencztől
Az Adriai tenger keleti partjai, névszerint Isztria és Dalmáczia zene tekintetében már a legkorábbi időkben sem csekély jelentőségűek voltak. Az ó-keresztény időbeli dalmata zeneértőkről Szent Jeromos története is megemlékezik, a ki 329-ben született Zrinjben (Stridon) keresztény szülőktől s Rómában végezte tanúlmányait. Őt említik a „kánoni órák”, vagyis amaz énekek szerzőjeűl, melyeket a zárdai szerzeteseknek és a kanonokoknak a nap bizonyos óráiban énekelniök kellett. Jeromos azonban nemcsak iskolázott énekes, hanem a hangszerzenében is járatos vala.
A Canali fensíkról való guszlár, a mint Ragusában hősi dalokat énekel.
Bukovac B.-től
Az antik zenének főleg a templomokban és kolostorokban fönmaradt ezen elemeivel az ő bevándorlása után ismerkedett meg a horvát nép, mely a művészetnek ezt az ágát természetesen csak fölötte kezdetleges módon gyakorolta, de utánzó ösztöne folytán csakhamar a görög és a római zenemódszer iránt is ép oly mértékben fogékony lőn, a milyenben viszont serkentőleg és termékenyítőleg hatott erre. Természetes, hogy ez első sorban a horvát népnek csak azon részéről áll, a mely a római városok lakosságával egyenes érintkezésbe jutott. Az a horvátság, mely Dalmáczia hegyei között, vagy Bosznia és Horvátország távolabbi vidékein telepűlt meg, megtartotta régi zenéjét, melyet meg is őrzeni a szláv katholikus papság egyik fő gondjának tekintette. A nép a régi nótákra énekelte nemzeti dalait, dalolva költött új dalszöveget, új dallamokat, vagy talált új formákat is.
A horvát népnek dalköltése, különösen Dalmácziában, mesés termékenységű, de csodás a dalok iránt való emlékező tehetsége is. Egy Regin Anna nevű hetven éves pásztornő, a ki a Ragusa melletti Šipanból származott és sem írni, sem olvasni nem tudott, még nehány évvel ez előtt 40.000 sor verset énekelt el egy katholikus papnak; egy Vojnikovics Salko nevű boszniai énekmondó pedig 86.000 sor verset tudott részint elszavalni, részint eldanolni. Ezek az énekek, melyek közűl némelyiknek 2.000, sőt 3.000 verssora van, s melyekről Göthe és Grimm azt állították, hogy némelyek közűlök Homeros „Ilias”-ával vetekedhetnek, eredeti, igaz termékei a nép szellemének, nem pedig művelt emberektől költött s a nép által csak eltanúlt, vagy népiesekké vált énekek. Ez énekeket vagy minden hangszer-kiséret nélkűl, vagy kettősben, vagy pedig a guszla, gega vagy tamburicza kiséretében éneklik és pedig az epikai tartalmú énekeket a guszlával vagy gegával, a lyraiakat pedig a tamburiczával kisérik. A guszlán csak egy húr, a gegán ellenben kettő van. A húrok 20–30 szál lószőrből fonvák s egy görbe vonóval játszanak rajtuk.
A tamburicza az ó-görög kitharához hasonló hangszer, melynek érczhúrjait plektrummal pengetik. Ennek a hangszernek sok fajtája van, különösen ha szerkezet szerint osztályozzuk. Újabban a horvát akadémiai ifjúság karolta föl a tamburiczát, tamburás zenekarokat szervezvén. Fölemlítendő még a „vijalo” nevű, három bélhúrral ellátott hegedű, a violának (s a violinónak) ősapja, mely azonban nem a dal kisérőjéűl, hanem a tánczzene hangszereül szolgál. Ezeket, valamint valamennyi fúvóeszközeit is, minők a síp, a tárogató, a fuvola, az oboa, a duda és egyebek, a nép maga készíti magának és pedig gyakran igazi művészettel alkotva és ékesítve.
A műzenét, mint minden keresztény műveltségű államban, eleinte Dalmácziában is csak a kolostorokban és papi szemináriumokban tanították. Minden klastromnak és minden székesegyháznak megvolt a maga zeneiskolája, melyben az ifjúság az énekben, orgonálásban, egyéb hangszerek kezelésében és a zeneszerzésben is oktattatott. Ez iskolákban régebben nem idegen, hanem csak belföldi oktatók működtek, de a kik a saját magasabb zenei kiképeztetésüket Olaszországban nyerték, hová a legtehetségesebb és törekvőbb tanítványokat küldték. Dalmáczia azonban e tekintetben is különbözik más tartományoktól; mert, míg ezekbe olasz művészeket volt szokás behívni, hogy az ifjúságot tanítsák, vagy hogy mint zeneszerzők, énekesek, karigazgatók, avagy mint gyakorló zenészek működjenek: Dalmácziának arra való ifjúsága maga ment Olaszországba s ott tanúlt. Ez annál könnyebben történt, mivel Olaszország szomszéd ország s mivel a dalmát ifjúság már otthon is tudta az olasz nyelvet, melyet nemcsak a városokban beszélnek, hanem az iskolákban is tanítanak.
A mi a művészeteknek másik hatalmas tényezőjét, a dalmát udvart illeti, abban az idegen műzenét kevéssé, vagy nem is művelték. A dalmát dalnokok, a guszlajátszók, megénekelték a fejedelmek tetteit, de nem voltak voltaképi udvari költők; a pandurok pedig (a tamburicza-játszók) a joculatorok módjára mulattatták a fejedelmi társaságot zenével és énekszóval, de a mellett, úgy mellékesen, kémszolgálatot is teljesítettek.
Dalmácziának horvát népe ekkép az udvar és horvát papság által is támogattatván zeneművészeti törekvéseiben, azon volt, hogy kinálkozó alkalmak idején a saját nemzeti dalát és nemzeti zenéjét tegye elsővé. Tomislav horvát királynak 924-ben történt koronázásakor példáúl az udvari méltóságok, a papság és a nép az „U zdravlje i slavu kraljevu” (A király egészségeért és dicsőségére), a koronázás után pedig a „Na mnoga ljeta” (Sok évekig élj számunkra) kezdetű dalt énekelték karban; ez utóbbi dalnak úgy szövegét, mint dallamát mind a mai napig föntartotta a nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány. Baronius továbbá azt beszéli, hogy, midőn III. Sándor Pápa 1177-ben meglátogatta Dalmácziát és a dalmát szigeteket, a nép tömegesen özönlött Zára városába, leírhatatlan üdvriadással fogadta a pápát s ez alkalommal oly hatalmasan s oly lelkesedéssel énekelte a horvát dalokat, hogy „a levegő megreszketett és harsogott a város”. Egy másik, körűlbelűl szintén ez időből (1070–1080) származó jelentés ismét azt mondja, hogy Dalmáczia latin szertartású székesegyházaiban zenekisérettel éneklik az énekeket, mely zenén nem az orgona, hanem templomi zenekar értendő.
A hangszerek azonban az isteni tiszteletnél Dalmácziának csak latin szertartású templomaiban voltak használatban, a horvát templomokban zenei dolgokban inkább Byzancz egyházi szertartásait követték, melynek Dalmáczia nehányszor alattvalója volt s mely az isteni tiszteletnél csak az éneket, meg legfölebb az orgonát tűrte meg. A dalmát ifjak közűl, a kik Páduába, Bolognába, Rómába, stb. jártak tanúlni, sokan ugyan Olaszországban maradtak, de sokan vissza is tértek s mint költők, tudósok, zenészek, stb. olasz nyelven szerkesztették irataikat, vagy olasz szellemben szerzették zeneműveiket s így terjesztették Olaszország műveltségét és dicsőségét. A dalmát születésű zenetudósok és zeneművészek sorában fölemlítendők: Gučetić (Gozza) Franjo, kit Dragojevićnek vagy Papricának is neveztek s ki 1578-ban született Ragusában, a páduai egyetemen tanúlt s mint opera- és egyházi zeneszerző nagy hírben állt.
Nakić Pavao, – a ki utóbb Don Pietro Nachichnak vagy Nachininak írta magát, – a XVII. század vége felé Spalato környékén született. Reformátora volt az orgonaépítésnek s alapítója egy új iskolának. 1760-ig ötszáz orgonát készített. A páduai székesegyházban van egy Nakić által 1735-ben épített orgona, melynek ötven registere van, aztán egy kisebb a Szent Justinis egyházban, hét orgona Velenczében, egy Zárában, egy Spalatóban, egy Neretvában, stb. Legtöbb művészt adott Ragusa: polgárai zeneegyesűleteket is szerveztek. Az „Izprazni”, „Orlovi”, „Razborni” és „Smeteni” nevű egyesűletek közűl különösen az utolsó volt középpontja és találkozó helye a város iskolázott zenészeinek és énekeseinek. A Smeteni-egyesűlet tagjai többek között 1652 február 15-én, majd meg 1692-ben előadták a „Captislava” czímű operát, melynek szövegét is, zenéjét is Gjono Palmotić szerzette.
Brenói vijalo (lyra-) játszó, tánczolóknak zenélve.
Bukovac B.-től
Dalmáczia városaiban az idők folyamán az olasz zene jutott uralomra. Itt-ott akadt ugyan egy-egy hazai zeneszerző, mint Petar Hektorević (szül. 1487-ben), Petar Knežević (szül. 1702-ben), Pijerka Bunić marquis (szül. 1792-ben), a ki horvát hangon szólalt meg, vagy olyan is, a ki zeneműveihez horvát népdalokból vette a motivumait, mint Vladislav Menčetić (szül. 1700-ban), Ivan Jarnović (szül. 1745-ben), Suppé Ferencz (szül. 1820-ban), maestro Nikola Strmić di Valcrociatta (szül. 1839-ben); költő is akadt, a ki dalszövegére horvát népies dallamot alkalmazott, mint Juraj Šiškorić kanonok (szül. 1420-ban), vagy Petar Goszenić (szül. 1650 körűl); de mindez csak gyönge kisérlet maradt s nem szülte meg a horvát műzenét.
De nemcsak a képzett zenészek követték a déli szenvedélyes olasz ízlést, hanem a naturalista rögtönzők is, a kiknek fogalma sem volt hangjegyekről. Természetes, hogy e városi rögtönzőknek nem volt lehetséges az olasz hangot pontosan eltalálniok, minthogy a horvát nép nemzeti sajátosságai a zenében is egészen mások, mint az olasz népéi. Így keletkeztek az egészen sajátságos városi dallamok, melyeket félig olasz, félig horvát jellegük miatt sem az olasz nem ismer el igazi olasz daloknak, sem a horvát igazi horvátnak. Bemutatunk itt egy ilyen lassú tempóban (Andante) éneklendő dalmácziai horvát városi dalt:
Olasz népdal kevés terem Dalmácziában. Ha valaki egy-egy kedvelt népdalt hoz át Olaszországból, arra mindjárt horvát szöveget csinálnak, s az eredeti dallam kissé megváltozik, mint egy nápolyi dalnak következő, allegretto tempójú példája mutatja:
Ugyan ez a dal az eredeti horvát szövegben kissé megváltoztatott dallammal így hangzik Dalmácziában:
Operákból vett olasz dallamokat Isztriában és Dalmácziában gyakran lehet a fachinóktól is hallani és pedig eredeti olasz szöveggel. Mert olasz opera-társulatok a pólai, zárai, spalatói, sebenicói, lesinai és ragusai színházakban majd minden évben tartanak előadásokat, melyeket a városi lakosságnak legalsó rétege is látogat. A vidéki horvát lakosságra az olasz zene sem ez előtt nem volt nagyobb hatással, sem most nincs.
Dalmácziában ez idő szerint sok zeneintézet van. Zárában példáúl egy philharmoniai társaság s három zene- és énekiskola van olasz előadási nyelvvel; Spalatóban egy olasz philharmoniai társúlat, egy olasz nyelvű zeneiskola, továbbá egy „Zvonimir” nevű másik philharmoniai társúlat s egy másik zeneiskola horvát irányzattal, egy „Banda cittadina” nevű városi zenekar, s egy „Narodna glasba” nevű másik zenekar, mindkettő zeneiskolával; Macarscában a „Gusle” nevű zenetársúlat ének- és zeneiskolával; Omišban (Almissa) egy városi zenekar és zeneiskola; Trogirban egy „Narodna glasba” nevű philharmonai társúlat és egy „Banda comunale” nevű községi zenekar, szintén zeneiskolával; Lesinában egy philharmoniai társúlat; Starigradban (Lesina szigetén) két városi zenekar, mind a kettő iskolával; Ragusában egy „Dubrovačka gradjanska glasba” nevű zenekar iskolával; Cattarában városi zenekar, stb.
Dalmáczia zeneintézeteiről szólván, említést érdemel két zenekönyvtár: egyik a spalatói, melyet dr. Marocchia Iván alapított, másik a ragusai, melynek alapítója Kuzmić E. Iván. A belföldi, különösen régibb zeneszerzemények kéziratai nagy részben külföldre vándoroltak. Rómában a dalmata eredetű régi egyházi zeneművekből valószínűleg több kézirat lesz található, mint a hol keletkeztek. Rómából a dalmáciai kolostorokhoz ugyanis sokszor érkezett parancs, hogy régi s más becses kéziratokat megőrzés végett a Vatikánba küldjenek be. E parancsot természetesen teljesíteni kellett. Azonkivűl a velenczeiek, valamint utóbb a francziák is, mikor Dalmácziát megszállva tartották (1806-tól 1813-ig), sok becses kéziratot és régi nyomtatványt vittek magukkal, a mint ezt a velenczei és párisi könyvtárak bizonyítják. Pergamenre írt kisebb régi eredeti kéziratokat, vagy a XIII. és következő századokbeli másolatokat a kolostorokban és püspöki könyvtárakban is találhatni.
Mindezek alapján remélhető, hogy nem sokára a horvát zene is eléri a maga művészi föllendűlése korát. Pauli András ragusai költő 1740-ben írt s a zenét dicsőítő költeményében nagy igazán mondja hogy:
Jaj, be szomorú is lenne,
Ha a nóta, dal és ének
Egyszerre csak véletlenűl
Mindörökre eltűnnének.
Ha a nóta, dal és ének
Egyszerre csak véletlenűl
Mindörökre eltűnnének.
Hidd el, hogyha itt kihalna
Zengő dalnak édes kéje:
Ragusának a világból
szintén pusztúlnia kéne.
Zengő dalnak édes kéje:
Ragusának a világból
szintén pusztúlnia kéne.
Bernt Rudolftól
