A zene Karinthiában. Koschat Tamástól, fordította Katona Lajos
A zene Karinthiában.
Koschat Tamástól, fordította Katona Lajos
Koschat Tamástól, fordította Katona Lajos
A tartomány történetírói egészen a jelen század kezdetéig édes keveset mondanak a zenészet itteni állapotairól, talán azért, mert olyan jelenségeket, melyek e különben is mellékesnek vélt téren nem voltak nagy sikerűek, vagy legalább jellemzetesek, nem tartottak följegyzésre méltóknak, vagy talán azért is, mert Karinthia alkotó tehetségű zenészekben valóban meglepőleg szegény. Azt ugyan tudjuk, hogy e tartományt is fölkeresték útjokban a középkor szerelmi költői, a kik az ország nagy számú lovagváraiban bizvást vendégszerető fogadtatást remélhettek (így pl. a Rómába utazó híres Ofterdingeni Henrik is időzött a friesachi várkstélyban); protestáns vidékeken egyes mesterdalnokok meg is telepedtek; de ezen és még néhány mondai adaton kivűl egyebet aztán alig hallunk Karinthia zenetörténetének régibb korából. Csak a tartománynak Bajorországgal mind bensőbbé vált érintkezése óta, még inkább pedig a francziáknak 1815-ben, többszörös megszállás után történt végleges távozásától fogva kezd a zenei élet mind jobban föllendűlni. Míg az előtt leginkább csak az egyházi ének és zene virágzott a papság pártolása alatt, a mondott időtől kezdve már a világi zene is gondos ápolásban részesűl. Az utóbbinak egyik legmelegebb pártfogójaként először is a Spittalban székelő Porzia Ferdinánd herczeg említendő. Az egyházi zene fejlesztésében viszont a st.-pauli benczés kolostor és annak klagenfurti fiókja szereztek maguknak kiváló érdemeket. Ne feledjük végűl ama balladaszerű, hosszadalmas karácsonyi és újévi énekeket se, melyek különösen a Möll-, Lieser- és Lavant-völgyben valának honosak. Századunk első éveiben a nagyobb német városok példájára a vidéki városkákban is keletkeztek dal- és zeneegyesűletek, a melyek közt a monarchiában a legelsők egyike az 1828-ban alpított klagenfurti zeneegyesűlet volt. Ez egyesűlet leginkább a nagy német zeneszerzők Mozart, Haydn, Beethoven és Schubert műveiből válogatta össze műsorát. De már a zeneegyesűlet alapítása előtt is volt Klagenfurt városának egy műkedvelőkből álló köre, mely Haydn „Teremtés” czímű oratoriumát kevéssel megjelenése után előadta.
A negyvenes években mindinkább Olaszország felé hajló zenei ízlés Karinthia egyes részeiben is hódított. A német dalok közé itt-ott egy-egy olasz dallam is vegyűl. Sőt a tartomány fővárosában a legelőbbkelő körökből alakúlt műkedvelő társúlat egy-egy olasz operát is visz színre, így többek közt Bellinitől az „Idegennő”-t (La Straniera) is Donizetti „Belizár”-ját. A karinthiai nemesség egyik elismerésre méltó érdeme, hogy tetemesen hozzájárúlt úgy a zenészet fejlesztéséhez, mint a zenei ízlés nemesítéséhez. Az Egger, Porzia, Rainer, Moro és sok más nemes család termeiben találkoztak a hazai és külföldi jeles zeneművészek az ország legválogatottabb társaságával.
A zenészet e föllendűlésének idejébe esik a klagenfurti férfi dalegyesűlet alapítása is (1847). Ennek első elnöke Moro Miksa lovag, első karmestere pedig Harm Gáspár volt. E hét év híján félszázados életű, és működése szép sikereire méltán büszke egyesűlet alapítására a klagenfurti színház akkori karmestere, Khom Alfréd, adta meg az első ösztönzést. Ma Karinthiának mintegy 30 német dalegyesűlete van, melyek összesen vagy 650 taggal valamennyien a karinthiai énekes szövetség kötelékébe léptek.
A tartománynak önálló zeneszerzőkben való s már fönt említett szegénysége koránt sem a nép zenei érzéke alacsonyabb fokának, hanem inkább a magasb zenei kiképzést nyújtó intézetek hiányának, valamint azon körűlménynek tulajdonítható, hogy a karinthiai nép vele született ízlésénél fogva inkább a rövidke dalok kedvelője. A zeneköltői tehetséggel megáldott egyénektől szerzett dallamok rendesen nem hangjegyek, hanem pusztán hallás útján terjednek szájról szájra, s gyakran az eredetitől nagyon eltérő változatokban kerűlnek vissza forrásuk helyére. Hosszú vándorútjokon természetes, hogy szerzőjük neve sokszor egészen elkallódik. E névtelen dalok mellett azonban elvétve a falusi plébániák karének-gyűjteményeiben is találkozunk szerzeményekkel, melyek többnyire egyes kántortanítóktól erednek. Ilyenek közt különösen Mária-dalok és miseközi énekek (Messeeinlagen) érdemelnek említést, melyek azonban szintén nem nyerhettek szélesb körű elterjedést, részben, mivel e darabokat a kántorok csak saját használatukra írták, észben pedig, mert alig találtak szerény helyzetükben elég ösztönzést s maguk sem igen tápláltak magasb becsvágyat arra, hogy műveik terjesztéséről gondoskodjanak. Ama csekély számú zeneművek sorában, a melyek népszerűségük mellett hangjegyekkel is följegyzett eredeti alakjukat megőrizve maradtak fenn, első helyen áll a közkedveltségű „Des Kärntners Vaterland” czímű pompás kar, melyet Rainer József Gallenstein lovag ismert költeményére szerzett.
Egy karinthiai ötös énekkar.
Myrbach Feliciántól
A mi az előadó ének- és zeneművészetet illeti, a karinthiaiak általában távol maradtak a színpadtól, jóllehet a nyilvános énekléstől különben nem idegenkednek. A színházi kedvtelés iránt az alpesi lakosok zárkózottabb társas élete nem is igen fejleszthetett kiválóbb érdeklődést. Igaz, hogy újabb időben a mindent kiegyenlíteni törekvő közművelődés e részben is elenyésztetett nem egy balítéletet, s egyike a legelsőknek, a kik Karinthia szülöttei közűl a világot jelentő deszkák síkos padlójára ki mertek lépni, Sommer Károly volt, a klagenfurti pajkos diák, ki, miután egy ideig kisebb német udvari színpadokon énekelt, jelenleg a bécsi udvari opera egyik dísze. A falusi nép zeneérzékének egyes helyi és vidéki zenekarok szervezésével adta tanújelét, melyek közt a bányászkarok örvendenek kiváló kedveltségnek. Messze földön híres volt különösen a schwarzenbachi zenekar. A részint önállóan, részint a karban elvegyűlve használt hangszerek ugyanazok, melyek a többi alpesi lakóknál szokottak. Leggyakoribb a czitera, meg a gitár. A Schwegel-sípnak is van még itt-ott kelete. A század elején előbbkelő körökben a hárfát is igen örömest pengették. Ámbár mindezekből eléggé kiviláglik, hogy a karinthiai nép meglehetősen sokoldalú zenei érzéket és ügyességet tanúsít, azért mégis tagadhatatlan, hogy lelke egész szeretetével első sorban népdaláért hevűl, mely legnagyobb öröme s legfőbb büszkesége.
A nélkűl, hogy a karinthiai népdalt az alpesi múzsa legifjabb gyermekének állítanók, annyit mindenesetre mondhatunk, hogy valamennyi közűl ez lett legutoljára tágabb körben ismertté. Míg Stiriában János főherczeg buzdítására és támogatásával már 1812-ben keletkezett egy honi népdalgyűjtemény, s míg a tiroliak már rég ideje idegen földön is tetszést arattak jodlereikkel és négysoros dalaikkal: addig Karinthia csak a közel múltban jutott annak tudatára, milyen gazdag kincs van az ő sajátszerűen kedves és behízelgő dallamaiban. Az osztrák alpesi tartományok dalainak minden egyes vidék sajátos jellemű vonásait tisztán megkülönböztető fejlődése elég hosszú időkbe kerűlt, s nem, s nem egy népies dallam illetősége még ma sincs egészen kiderítve. A mi különösen a karinthiai dalt illeti, ez csakis azóta fejlődött jelenleg már megállapítható saját színezetű alakjában, mióta a tartomány zenei műveltségű körei meleg érdeklődésükkel felkarolták. Ezen, a karinthiai dal történetében nevezetes időszak kezdete a negyvenes évekbe esik. Rainer, Kandutsch, Moro, Herbert, Gaggl és Knappitsch nevei nem választhatók el a karinthiai dal nemesítésére irányúlt törekvésektől. Kétségtelen azonban, hogy e részben a legnagyobb érdemet több évvel az említettek után dr. Wölwich Alajos szerezte, a ki szerencsés zenei és aesthetikai fínom érzéke mellett ép oly terjedelmes, a mily kellemesen csengő bariton-hangjával minden másnál alkalmasabb volt arra, hogy a karinthiai dalt előadásának ellenállhatatlan bájával színezze ki, s ezen előadásával hallgatóságát saját mély érzésének bűvös körébe vonja. A Wölwich által a hatvanas évek elején szervezett négyes énekkar, melynek ő rajta kivűl még Hauser, Koschaker és Höferer valának tagjai, mindenesetre a legjelesebb az országban azóta alakúlt számos daltársúlat közt, a milyen ma Karinthiának majdnem minden nagyobb helységében van, sőt némely városban több is áll fönn egymás mellett. A népdalok éneklése ma, úgy szólván, a társas élet egyik általánosan érzett szükségletévé lett e legdalosabb alpesi tartományban; sőt még idegen helyeken is (pl. Bécsben, Gráczban, Linczben s egyebütt) a kedves honi dallamok alkotják a földiek szorosabb összetartozásának legszebb kötelékét. 1856-ban lépett először az ú. n. Mischitz-féle ötös énekkar a nyilvánosság elé. Még ugyanez évi július 24-én e társúlat egész a Keleti-tenger partvidékeig terjedő külföldi körútra vállalkozott, melyről dicsőséggel és csengő pénzben is nyilvánult elismeréssel elhalmozva kerűlt vissza 1859 július 18-án Klagenfurtba, honnan még ugyanezen év végén második körútjára indúlt. A Grünanger-féle ötös kart is sokat emlegették, különösen a hetvenes években. A Prasser vezetése alatt álló klagenfurti dalegyesűlet („Klagenfurter Singverein”) ötös kara kivált a tartományi fővárosban örvend nagy kedveltségnek. Ugyanitt tartatott 1884 nyarán a karinthiai énekesek versenyéneklése, melyen a ferlachi „Alpenrose” nevű ötös kar nyerte az első, a Laaser-féle ötös kar pedig a második díjat. A teljesség kedvéért még megemlítendő, hogy a cs. és kir. udvari operának is van egy karinthiai ötös kara (Birnbaum, Bruckner, Kinsky, Koschat és Graf), mely ugyan csak másod sorban műveli az eredeti népdalt, de kétségtelenűl jó részt az ő érdeme, hogy e népdalok az udvarnál és a hangversenyeken is megjelenhetnek.
A mi már e népdal saját zenei jellemét illeti, más nemzetek dalainak élénkebb rhythmusát, szebben csengő dallamát, vagy költőibb gondolatokban való nagyobb gazdagságát egy részt szívesen elismervén, más részt mégis tagadhatatlan, hogy ma a karinthiai néplélek e szerényebb kellemű termékei a legkedveltebb és legszívesebben énekelt népdalok sorában állanak. Mekkora része van e közkedveltségben rhythmusaik, és mekkora a dallamaik bájának, avagy mennyiben emeli ezek hatását a tájszólási szöveg tősgyökeres naivsága, azt bajos lenne eldönteni. Annyi bizonyos, hogy harmoniás szerkezetüknek és a termőföldjükön szokásos előadásmódnak is köszönhető részben az a nagy tetszés, melyet idegen földön is aratnak, s hogy mindenütt szívesen hallják és éneklik, a hol megismerkednek velük.
A karinthiai dalt hazájában a régi hagyományos mód szerint többnyire öt hangon éneklik, habár ez éneklésmód tisztán zenei szempontból nem tekinthető elengedhetetlenűl szükségesnek. Egyik egészen sajátszerű jellemvonása e dalnak az, hogy a dallamot nem a legmagasb, hanem az úgy nevezett „dallamvívő” szólam énekli. Mindjárt ez után következik fontosság tekintetében a „föntjáró”-hang („Überschlag”-Stimme), a mely szabály szerint harmad-, vagy hatod-magasságban jár a dallam fölött s épen azért gyakran fejhangba megy át. A hármas szólamú előadáshoz még csak a basszus hiányzik, a mely elég kényelmesen többnyire három hangon nyugszik, ú. m. az alaphangon meg az alsó és felső uralgón. A közönséges férfinégyesben a második tenornak megfelelő szólamot a karinthiai „quint”-nek nevezi. Ez igen lágy, harmoniás hangú és ép oly fínom, a mily gyakorlott hallású énekest követel. Annak élénken érzett szüksége, hogy nemzeti dalának éneklése közben lehetőleg minden jelenlévő karinthiai részt vehessen, még egy harmoniás hangot, az úgy nevezett „mély quint”-et iktatta a többiek sorába. Ez többnyire az illető hangjának legjobban megfelelő alaphangon s ennek legközelebbi szomszédságában vesztegel. Így lett a karinthiai dal ötszólamúvá, s ezen alakban éneklik mai napság majdnem kizárólag. Minden további magyarázat helyett szóljon az alábbi, változatlan eredetiségében közölt mutatvány:
A karinthiai dal előbb említett sajátszerű előadás-módjának egy további vonásaúl tekinthetők a rövid, csettentő előke-hangok, a melyeket a szokásos hangjegyekkel épen olyan bajos lenne megjelölni, mint példáúl a fürj csattogását. A karinthiai dalok kivétel nélkűl három-negyedes ütenyűek, s az egész dallam rendesen négy ütenyből álló tagokra oszlik. A kemény hangnem az általánosan uralkodó.
A dalt néha követő jodler a tartomány idősb zeneértőinek állítása szerint a nyugati szomszédságból kerűlt át. Alig tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ama sajátszerű előadásmód, mely szerint a dallamot éneklő hang az egyik kisérő hang alatt jár, Karinthia népének kor- és nemkülönbség nélkűl általános daloló kedvében leli magyarázatát. A leányok is bele akarnak vegyűlni a karba. „S minthogy a karinthiai dalok legnagyobb része a szerelemről szól”, írja Wölwich, „nem csoda, ha a daloló legények a kedveseiket is bele vonták a körbe s velük együtt énekeltek. De viszont az is természetes, hogy a leányok már szégyenlős természetüknél fogva sem vállalkozhattak a vezérhangra, s így csak az egyik kisérő hang juthatott nekik. Ennek pedig megint könnyen érthető okból magasabbnak kellett lennie a vezérhangnál, a mely ilyenformán csakis bariton lehetett.”
Hogy az utóbbi félszázad folyamán nagy számban termett karinthiai dalok közűl még az imitt-amott már nyomtatásban is terjesztettek szerzőinek nevei sem igen keltek a közhír szárnyára, annak oka leginkább a karantán ember szerénységében keresendő, mi nem engedi, hogy a szerző művével, melyet többnyire a maga gyönyörűségére teremt, dicsekedjék. Ennek egyik bizonyítékáúl szolgálhat az is, hogy a legtöbb karantán dalszerző egyúttal jeles énekes is volt, illetőleg ma is ezek sorából kerűl ki.
A bécsi zenekedvelők egyesűlete már 1828-ban hirdetett ugan pályázatot egy, az osztrák örökös tartományok egész területét felölelő népdalgyűjteményre; de, miután ennek magára a népre vajmi kevés hatása volt, a legelső és legbecsesb karinthiai dalgyűjtemény a Herbert Ödön báróé, mely körűlbelűl három évtizeddel ezelőtt jelent meg két füzetben, egy énekhangra zongorakisérettel, s utóbb Decker Ferencz buzgalma folytán öt füzetre egészűlt ki. Férfikarokra való átiratokat Reiner, Metzger, Köstinger, Weinwurm és mások szorgalmának köszönhetünk.*
A szerkesztőség jegyzete. E czikk szerzője is egyik szorgalmas gyűjtője az eredeti karinthiai népdaloknak s ezek mintájára maga is számos dallamot szerzett.
Valamennyi karinthiai dal között a legelerjedtebb mindenesetre a Herbeck Jánostól 1864-ben férfikarra átírt következő három: „Dirndle tiaf drunt’ inThal”, „Lippitzbach is ka Thal” és „I thua wohl”. Ezek bejárták egész Németországot, sőt még az Oczeánon túli németek is szívesen dalolják új hazájukban.
Zengjen is és örökké virúlva éljen a karinthiai dal mindazok gyönyörűségére és örömére, a kiknek szívében visszhangra lelnek e mély érzésű alpesi nép lelkének e legigazibb, legőszintébb nyilatkozatai.
Karger Károlytól
