Német irodalom, tájnyelv és tájnyelvi költészet. Dürnwirth Raimundtól, fordította Király Pál | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Német irodalom, tájnyelv és tájnyelvi költészet.
Dürnwirth Raimundtól, fordította Király Pál

Német irodalom. – A karinthiai német költészet első nyomai a csöndes kolostor falai közé vezetnek a XI. századnak a XII-dikbe fordúlása táján. Rosz idő volt akkor, az investitura miatti viszálkodás ideje, s a császár és a pápa közötti kemény harcz hullámai elcsapkodtak a német világ legvégső széleiig. Majd lassanként visszatért a nyugalom és Karinthia az első tartományok egyike lehetett, mely a béke áldásaiban részesűlt. Ekkor ugyanis Salzburgban Gebhard érsek tartá erősen kezében a pásztorbotot, s kolostorok alapításával és átalakításával azon iparkodott, hogy egyházkerületeiben ismét keresztény életet ébreszszen s szigorúbb rendű papok odavonásával a fegyelem hanyatlását megakadályoztassa. A barátok csakhamar általában élénken versenyeztek a magasabb képzettségért; a tanúlás és példa utánzást ébresztett, sőt a dúló világi zsivajból is ugyancsak sokakat oda vonzott a csöndes barátszobába s kard helyett tollat adott kezökbe, hogy a szent atyák vagy a hajdankor költőinek iratait másolgassák. A szemlélődő csöndességben aztán a lélek ájtatos hangúlattal Isten dicsőítésére, a Szent Irás költői földolgozására magasztalódott, majd a legendaírás következett, mígnem a világi krónikák a hősök dicsőítésére és a világi dalhoz vezették át a költőket.

Ezen az úton halad Karinthiában a régibb német költészet s hatása csakhamar átterjed a szomszéd tartományokra is egészen a Dunáig. Épen a császár és pápa közti leghevesebb viszálkodás idejében (1088 előtt) keletkezett a Millstatti-tó éjszaki partján egy benczés kolostor, mely rövid idő múlva góczpontjává lett a tartományban a vallási költészetnek. Kétségkivűl egy ezen kolostorbeli barát kezéből származik az a pergamen kézírat, mely ma a karinthiai történelmi társaság birtokában van, s mely az akkori időben valóságos kis költői házi kincstár lehetett.

Ez a kézírat mindenekelőtt Mózes I. és II. könyvének költői földolgozását foglalja magában. Gyermekies együgyűséggel rajzolja a költő különösen a paradicsomot meg az özönvizet, s nem kevésbbé vonzólag tudja festeni a zsidóknak Egyiptomból való kiköltözését, és a két hadsereg fölszerelését ó-német mód szerint tűntetni föl oly herczegek és grófok vezetése alatt, kik kötelesek háborúba menni. De még egyéb versek is vannak a gyűjteményben; így a jelképies „Physiologus; egy „Vom Rechte” czímű vers; egy másik „Vom verlorenen Sohn” czímmel; a „Vom himmlischen Jerusalem” czímű vers kezdete, s végre a „Von der Hochzeit” czímű költemény, a legkedvesebb régibb költemények egyike, parábolás tanúlsággal; ennek tartalma, bár elhalványodva, mind maig fönmaradt egy felső-karinthiai mondában. A hozzá mellékelt rajzok fekete, vörös és kék tintával készűltek.

A legendaköltészet is ez időtájban virágzott Karinthiában, noha erről csak azok a töredékek tanúskodnak, melyeket Mária-Saal káptalani levéltárában találtak. Ilyen egyebek közt a Keresztelő Jánosról szóló egy Adelprecht nevű paptól, meg egy Szent Vidról való legendának a kezdete. Ha még ide veszszük, hogy a stiriai voraui kéziratban levő „Von der Wahrheit” czímű költeménynek is minden valószínűség szerint karinthiai költő volt a szerzője, s hogy a „Kaiserchronik” úgy nevezett „Liembergi töredék”-ének tanúsága szerint Karinthiában volt meg a krónikának egyik legrégibb kézirata, mely az eredeti földolgozáshoz meglehetős közel állott: mindezek világos bizonyságai, hogy Karinthia élénk részt vett a német költészetben olyan korban, mikor e költészet a többi német tartományokban vagy semmi, vagy csak igen sovány ápolásban részesűlt.

Miniatur és szöveg az úgy nevezett „Millstatti kézirat”-ból.
A karinthiai történelmi társúlat levéltárában (Klagenfurtban) levő eredetiről vett hasonmás.

A vallási költemények sorát egy, a Szentlélekhez intézett hymnus zárja be. Ezt a hymnust is a millstatti kolostor őrizte meg, habár csak másolatban. A költészet a kolostorból, mint egyebütt, Karinthiában is a fejedelmi udvarba vándorolt. Valamint a Babenbergek udvara Bécsben; úgy volt a Sponheimerek st.-veiti udvara különösen a művészetkedvelő Bernhárd alatt góczpontja a szellemi életnek Karinthiában. A st.-veiti herczegi várkastély csakhamar gyülekező helyévé lett a hazai és szomszéd tartományokbeli dalnokoknak. Walther von der Vogelweide hosszabb időn át szívesen látott vendég volt Bernhárd udvaránál s ott több értékes ajándékot kapott. Azonban kajánság és irigység, a tehetség és érdem ez elválhatatlan kisérői, őt is nyomon követték s „szárnyát szegték dalának”. A csúszás-mászást szívéből megútálván, dörmögve hátat fordított azon fejedelem udvarának, kit, mint „okos kertész”, hiában intett dalában, hogy „különösképen irtsa ki a rosz gyomot”, hogy el ne hatalmasodjék és el ne fojtsa a nemes növényeket.

A sértődött dalnokfejedelem e szavakkal:

„Edel Kerendaere, ich sol dir klagen sęre,
Milter fürste, marteraera umb’ ere,
i’n weiz wer mir in dînem hove verkęret mînen sanc”

(Nemes Karantán, nagy panaszom vagyon hozzád,
Kegyes fejedelem, gyötretem a becsületért,
Udvarodban, nem tudom ki, szárnyát szegi dalomnak)

kezébe vette vándorbotját s a bécsi „gyönyörűséges” udvarba ment, hova vágyva vágyott; valószínűleg azonban csak Thüringiában találta meg az áhított révpartot a „mindig kegyes” Hermann tartományi grófnál. Ezen korbeli szerelmi dalnokúl Lichtenstein Ulrik egy olyan férfiút említ „Frauendienst”-jében mint karinthiait, kinek dalai, fájdalom, elvesztek.

„von Himelberc der muotes rîch
(her Zacheus was er genant),
von sinem gesange wîte erkant.”

[Gazdag lekű Himmelbergi
(Zacheus úrnak nevezték),
Daláról messze ismerték.]

Ez a Himmelbergi volt az is, a ki „a középkori don Quixote”-t szerelmi útján jártában (1218) az ismeretes barát maskarasággal kigúnyolta, mígnem Ulrik a bajvíváson „oly hatalmasan leütötte a lováról a földre”, „hogy ájúltan terűlt el”. Másik honi dalnok Scharfenberg Lipót volt, ki Reuenthal Neithardnak, az úgy nevezett udvari falusi költészet megteremtőjének, a nyomába lépett. Ez, valamint a szerelemkedvelő Lienzi (Henrik) várgróf és a vend márkából való Sunnegg Kunrat is, vendégszerető otthonra talált a dalkedvelő Sponheimerek udvarában.

Míg a népies épósz hatalmasan virágzott az osztrák tartományokban, az udvari költészet nem ritkán szín és szellem nélkűli rímeléssé korcsosúlt, mivel a költők többnyire híjával voltak a genius ihletének, hogy a kölcsön vett idegen tárgyakat önállóan fogják föl és szabadon dolgozzák ki. Ilyen dalnok a „korona” költője, Heinrich von dem Türlin, mint őt Emsi Rudolf az „Alexander”-ben nevezi, meg a mint maga is nevezi magát a költő, mikor így szól: „ich heiz von dem Türlin der werlte Kind Heinrich”. Ő az udvari költészet hanyatlásának képviselője nemcsak Karinthiában, hanem általában véve is. A „von dem Türlin”-ek családja, mint Ottaker, a rímes krónikás állítani tudja, St.-Veitban volt birtokos. Ez a Henrik 1220 körűl szerezhette 26.967 verssorból álló költeményét. Egy középkori költeményben sem szerepel kirívóbban a bűbájosság, mint ebben; s épen ennek, nem pedig a költői értéknek tulajdonítható sikere e költeménynek, melynek szerkezete terv nélkűli, s mely egyhangú bőbeszédűséggel mond el kalandot kaland után. – Egyszerű, jól kikerekített elbeszélést költött ez iró névrokona, Ulrich von dem Türlin, ki gyaníthatólag 1269 és 1275 közt II. Ottokár cseh király udvarában élt. E költemény a Wolfram „Willehalm”-jának kiegészítése. Ettől kezdve elnémúl a műköltészet. Más német nyelvű tartományokban az udvarokból és várakból a városokba költözött át, hol a mesterek ápolták. Karinthiában nem voltak nagyobb városi községek, s így említhet ugyan mestereket, kik, mint Meisseni Henrik, jártukban-keltükben rövid ideig itt tartózkodtak, de saját mesterei nem voltak. E helyett, mint a szomszéd tartományokban, itt is a népdal kezdett tért hódítani, melyen csakhamar üde virágokat termett. Azok a népballadák, melyek Pogatschnigg és Herrmann karinthiai német népdalgyűjteményében találhatók, e nemben bizonyára legrégiebbek mellé sorakoznak. A régibb népdalok legnagyobb részét elmosta a legújabb korban a négysoros dalok áradata. Az egyházi énekek, melyek közt a mai templomi ócska énekgyűjteményekben („Liederbuschen”) még sok régi kedves ismerős található, Karinthiában is főleg a reformáczió idejében képződtek ki. Az úgy nevezett „Exulantenlieder”-hez (bujdosók énekei) Karinthia is jó nagy részben járúlt; mindmegannyi emlékek ezek azokból a keserűen gyászos napokból, mikor sok nemes, egyebek közt Khevenhüller János is, idegen földdel kényszerűlt fölcserélni hazáját. A köznépnél ez előtt még egy emberöltővel is ápolt efféle kolostori rejtvények: „Mi az egy? kettő?” stb., példáúl:

„Barátom, mit kérdesz tőlem?”
„„Azt kérdem, mi az egy?””
„Egy csupán az Isten,
Ki él s uralkodik
Égben és a földön.” stb.

szintén ebben az időben gyökereznek. – Szintén ebben az időben kezdődtek a bibliai tárgyú drámai előadások és a még ma is szokásos karácsonyi, vízkereszti és Krisztus kínszenvedését tárgyazó játékok.

Most szomorúan józan kor következett, mely egyetlen új sarjat sem tudott hajtani. Azt a szellemi eltompúltságot, melyet a XV. században a pusztító török betörések okoztak, s melyet a XVI. század vallási harcza és a XVII. század zivataros időszaka növelt, teljessé tette az a nevelési irány, mely az ellenreformáczió után a latin iskolákból indúlt ki. A klagenfurti gymnasiumban a német nyelv tanításával együtt a német irók olvasása is ki volt zárva, és csak 1753 óta van ott említés német iskolai komédiák előadásáról. Épen nem csoda tehát, ha a költői működés, a második sziléziai költő-iskolának ezen szegényes utánzata, csupán igen dagályos latin nyelvű dicsőítő és alkalmi költeményekben s bágyadt és él nélkűli epigrammákban találta örömét. Dicséretes kivétel Gleissenberger Virgilius ossiachi apátnak latin hatos sorokban irt „II. Boleszláv” czímű elbeszélő költeménye, melyet az újabb kor latin nyelvű költészete díszének lehet nevezni. Az itt vázolt körűlmények közt tehát legfölebb egy Khepitz Pál (valószínűleg városi irnok Klagenfurtban) lelkesedhetett Klagenfurt és a tartomány rosz verselésű (1511-től 1611-ig terjedő) német krónikájának megirására, és szolgáltathatta egy névtelen a szabad méretű versekben irt „Löbliches Stattrecht zu Klagenfurt” czímű versezetet, mint az ez időbeli versfaragás szomorú bizonyságát. Még egy Radischniggnek és Edlingi Anzelm st.-pauli apátnak másfél századdal később megjelent költői dolgozatai sem emelkednek a kisérlet fokánál magasabbra. A XVI., de főleg a XVII. század volt egyszersmind az az idő, mikor a legtöbb karinthiai pergamen kéziratot elpusztították s nem ritkán könyvtáblákká dolgozták föl. Jobb idők hajnala volt a Mária Terézia új iskolai rendtartásával keletkezett közművelődési mozgalom, a következő korszak élénk szellemi lendűletének, valamint a nemzeti öntudatnak ez ébresztője és ápolója a föllelkesűlt hazaszeretetnek, mely annál hatalmasabban buzdúl harczra és dalra, mennél sulyosabban nehezűlt a franczia hódító keze a fölébredt népre.

Épen a legkeményebb elnyomatás napjaiban, mikor az ellenség a kis Karinthiát két külön részre szakította, egyesűlt több fenkölt lelkű férfiú egy folyóirat kiadására, melyet „Carinthia”-nak neveztek, s melynek az volt a fő feladata, hogy a hazafias érdekek szószólója legyen (1811). Dr. Kump Gottfriedé ez ügyben a főérdem (szül. 1781 deczember 9-én Klagenfurtban, meghalt 1862. febr. 21-én ugyanott), valamint nehány évvel később szintén ugyan ő alapította ugyan arra a czélra a „Kärntnerische Zeitschrift”-et. Vállalata zászlajára ezt irta: „Treue und innige Vaterlandsliebe ist der Born, dem die edelsten Bürgertugenden entquellen” (Hűség és forró hazaszeretet az a forrás, melyből a legnemesebb polgárerények fakadnak), s ezen jelszó értelmében működött az a kisded csapat is, mely e lobogó köré sereglett. Ezzel nem sokára a romantikusok műveiből áradó szellem egyesűlt. Kiaknázták a honi regék és mondák gazdag kincsét s a dalokban föléledt a dicső múlt emlékezete. A Karinthiában egykor oly dúsan virágzott romantikus lovagkor története sokféle anyagot szolgáltatott a költői földolgozásra. E mellett zengzetes dalban szólalt meg a természet iránt való benső, gyermeki ragaszkodás. Egy részről a mondabeli dicsőség iránti lelkesedés, más részről ezen, akkor még kevéssé ismert alpesi tartomány csodás szépségeiért való hevűlés a költészetnek az a két fő iránya, mely az akkori „Carinthia”-ban méltó szószólókra talált. A balladában a sváb költőket, különösen Uhlandot, a dalban pedig Eichendorffot követték. Eképpen a „Carinthia” zengő berkévé lett úgy a hazai énekeseknek, valamint a szomszéd vidékbeliek közűl is soknak, kik egymással itt találkoztak, mint egykor Bernhárd udvarában a szerelmi költők, s állandó tanyája is maradt a költőknek majdnem egy emberöltőn át, míg egy részről a hazai monda és történelem anyagforrása nagy részt kimerítettnek nem látszott, más részt pedig az általános józan anyagelvi korszellem a költői alkotás iránt idegenkedőnek nem mutatkozott. Ezen, egykor a nép örege-aprajától is annyira kedvelt folyóirat régibb évfolyamaiban tehát olyan nevekre is bukkanunk, melyek a német irodalomban általában jó hangzásúak. Fellinger, Budik és Pietznigg, kik a dráma terén kevés szerencsével próbálkoztak, lirai és epikai alkotásaikkal kedvezőbb sikerre jutottak; mint zászlóvivő a „Des Kärntners Vaterland” éneklője, a derék és jókedvű Gallensteini Taurer János haladt elől; lelkesedéssel követték őt Mayer S. M. (álnéven, „Julius Proben”), Jenull, Ullepitsch C. A., Buzzi Holzer J. lovag, Kroner K., Renn P., Lanner E. és Schellander G. Ezekhez csatlakoztak végűl Gallisch J. D., Rizzi V. és Tschabuschnigg Adolf lovag.

Tschabuschnigg Adolf lovag.
Fénykép után, Kassin Józseftől.

Ez utolsó Klagenfurtban született 1809 július 20-dikán és Bécsben halt meg 1877 november 11-dikén. Az ő költői alkotásai szolgálnak a márczius előtti időből a jelenkorba való átmenetűl. „Nach der Sonnenwende” czímű költeményei gyöngyeivé váltak a mostani lirának. Igazi karantán kedélyességgel irt novelláiban még a romantika szelleme uralkodik; regényei ellenben már egészen a jelenkori társadalmi eszméken alapúlnak. „Grafenpfalz” czímű művelődéstörténeti regénye e nemben méltán a legjobbak mellé állítható. – A legújabb korszak is több szép tehetséget érlelt Karinthiában. Ebbe az időbe tartoznak: Jaritz T. „Schwanentöne an mein geliebtes Kärnten”, Benedict F. „Die Guzmann”, Germonik L. „Kornblumen” és „Alpenglühen” czímű munkáikkal, úgy szintén Wenger L., Waizer R. és mások, kiknek dalai különféle hírlapokban jelentek meg.

Pichler Frigyes (született 1834 július 7-én Klagenfurtban) nem csupán erővel teljes komoly balladáival és novelláival, hanem azzal is érdemet szerzett magának a karinthiai német költészet terén, hogy egy másik, fájdalom, igen korán elhalt karinthiai költő, Bogensberger Gusztáv dalait is összegyűjtötte és kiadta. Hatalmas hangokat zendít meg a havasoktól környezett Möll-völgy fia, Kleinfercher János (Fercher von Steinwand) „Deutsche Klänge” czímű dalgyűjteményében, „Gräfin Seelenbrand”-jában és „Dankmar” czímű drámájában. Magas eszményi fölfogásnak szenteli művészetét a Dráva felső völgyében született Marx Frigyes „Gedichte” és „Gemüth und Welt” czímű lantos költeményeiben, valamint „Olympias” és „Jacobäa von Baiern” czímű drámáiban. Schlegel T. legújabban ismét ó-karinthiai mondatárgyak költői földolgozására adta magát. A jelenkor lantos költője Stainbergi Rauscher Ernő (született 1834 szeptember 3-án Klagenfurtban). Szülőfölde iránt hő szeretet, nemes férfiasság, erkölcsi szilárdság s határozott, biztos világnézet az alapvonásai költeményeinek. „Norá”-ja, e lantos epikai költemény, „Am Hochkar” czímű verses novellája, „Fiorenza” czímű idillje és „Die weisse Rose”-ja illatos költői virágok. A komoly erkölcsi tanulságot nyújtó elbeszéléseiről, mint ifjúsági iró ismeretes Frisch Ferencz és Francisci F., a mesemondó, zárják be ez iró-sorozatot.

Tájnyelv és tájnyelvi költészet. – Karinthia egyike azon nagy kapuknak, melyeken át a középkor kezdetén a vándor csoportok éjszakról, vagy keletről a napfényes dél felé vonúltak. Ámbár itt sem a zordon magas völgyek, sem a korábbi műveltség számos rom-maradványai nem hivogatták letelepedésre az embereket, mégis valószínű, hogy, főleg a nagy hadi országúttól kissé félrébb eső völgyekben, itt maradtak a germán vándor csoportok egyes töredékei, melyek a szláv uralom alatt is megőrizték nemzeti önállóságukat s aztán a kelet felé mind elébb-elébb nyomúló bajuvár törzszsel összeelegyedtek.

Akár ez, akár a tartomány sajátszerű természeti állapota, akár pedig a szomszéd idegen nyelvűek hatása volt legyen is az ok, – elég az hozzá, hogy kiképződtek e kis tartományban azok a sajátszerű nyelvi jelenségek, melyeket közönségesen karinthiai tájnyelvnek neveznek, a melynek Közép-Karinthia lépcsőzetes vidékein van a főterülete, oda számítva a Dráva-völgy alsó és a Gail-völgy német részét is, míg a nyugati rész az oda szögellő Pusterthal hatása alatt áll, a keleti rész pedig a stájer hatás elől nem zárkózhatott el. A Tauern Alpesek hatalmas határlánczolata, meg a Karinthia és Felső-Stiria közt emelkedő terjedelmes, alpesi legelőkben gazdag hegytömeg azt okozta, hogy az éjszaki részen lehetőleg tisztán megmaradjon az ottani nyelvjárás, valamint más felől délen az idegen nyelv állott erős korlátúl. Észre lehet ugyan még venni a Katsch-völgyben (a Lieser felső völgyében) a lungaui nyelvjárás átharapódzását, de a Möll-völgyben sehol sem találkozhatni a pongaui vagy pinzgaui „Hüttal bam Bachal”-féle szólással, sem a Metnitz-völgyben a felső-stiriai nyers beszédmóddal; csupán a Görtschitz-völgybe nyomúlt át a stiriai nyelvjárás a mondákban bővölködő Hörfelden keresztűl, meg a Lavant-völgybe az obdachi hegynyergen és a Packon át. Mindenütt a bizalmas, csaknem nyájaskodó -le és -lan uralkodik, sőt már a Fladnitzer Almon, mely pedig félig még stiriai terület, széltében „werden Seufzerlan g’sat (gesäet)”* (sóhajtásmagot vetnek).

Auf der Fladnitzer Ĺlm hĺn i Seufzerlan g’sat,
Is gĺr kans aufgĺngen, hĺt der Wind sie verwaht. (Népdal.)

(A Fladnitzer Almon sóhajmagot veték,
De egy semkelt ki, a szelek mind elvivék.)

A karinthiai nyelvjárásnak a három főága, ú. m. a nyugati, a közép és keleti mellett még egész sereg tájszólást lehet megkülönböztetni, melyeknek a maguk tisztaságában való fentartásánál az egyes völgyek elzárt volta s egymással való gyér közlekedése is közreműködött. Másként beszél példáúl a lesach-völgyi, mint szomszédja, a német gail-völgyi ember, kiket egy völgykoszorúlat természetes gátja zár el egymástól. Az aránylag rövid Lieser-völgyben is tetemes különbségek fordúlnak elő; másként beszél a katsch-völgyi, mint a völgy középrészén lakó kremsbruckni és gmündeni ember, s ismét másként Lieserecktől lefelé a völgy alsó szakaszának lakosa. Ugyanez mondható a Gurk-völgy felső részéről és a Krapfeldről, a Lavant-völgy felsőbb és alsóbb részéről, hogy a Glan völgyéről meg a klagenfurti és villachi medenczéről ne is szóljunk. A nyelvre nézve is általában félreismerhetetlen különbség uralkodik a hegyes és a lapályos vidék, vagy, mint a möll-völgyiek mondják, a „Berger” (hegyi lakó) és a „Thölderer” (völgyi lakó) közt. Kemény és nyers hangzású a nyelv a hegységekben, ellenben vontatva kényelmeskedő, sőt a szláv nyelvhatár felé csaknem színtelen „lent az alvidéken”. Egy azonban közös sajátsága valamennyi nyelvjárási árnyalatnak, t. i. a sajátszerűen üde és teljes hangzás, a mi különösen dallásra nagyon alkalmas.

A szomszédos nyelvjárások közűl egyikben sincs meg úgy, mint a karinthiaiakban, az a bizalmas fesztelenség, melyet karinthiai kedélyességnek szokás nevezni. Alig tudja az ember, vajjon a tiszta szóhangok mozgékonyságában, a fő- és melléknevekhez, meg az igékhez ragasztott kedveskedő szótagokban, bizonyos hézagpótló határozó-szókban, a sajátszerű erősbítő, vagy lágyító szóelemekben, vagy végre e tartománynak saját ősrégi, csodálatos szóképzéseiben keresendők-e e különösségek, – elég az hozzá, hogy megvannak mindenben és sajátszerű bájjal hatnak az idegenre is.

Gyakran s nem is alapalanúl kötődnek a karinthiaival főleg a szomszédjai a „Lei lĺss’n” (csak hagyján!) miatt. Némely esetekben nur, eben vagy sogleich szóval helyettesíthető a törzsökös karinthiai lei, de leggyakrabban nem egyéb az, mint hézagpótló szó. És mégis más ilyen pótlékok mellett, mint: ha? wohl, namla, épper, megvan az a hatása, hogy bizalmas fesztelenséget ád a beszédnek. Az igazi karinthiai ember „g’heit si’ a lei nix” (nem törődik vele), ha szomszédai évődnek vele. Ha hogylétéről tudakozódol: azt feleli, hogy „nit gĺr aus, lei guct sein lĺss’n” (nem épen roszúl, elég jól).

A karinthiai nyelvjárás nyugati főcsoportjában a Lesach-völgy lakói tudtak nyelvökben legtöbb sajátszerűséget és régies jellemet megőrizni, mi e völgyrészlet természetes elzárt voltából magyarázható ki. Az őseredetiség mellett van e nyelvjárásban valami különösen nyájaskodó családiasság, a minek alkalmasint a magánhangzók teljessége az oka. E bérczi völgy lakói több olyan szót tartottak fenn, melyek az irodalmi nyelvben régen kihaltak, sőt ha az ide való embertől Lichtenstein Ulrik Cleműn-ja felől tudakozódnánk, egészen jól megértené, hogy ez az ő Glamaun-ját, vagy friauli Gemoná-t jelenti.

A Dráva felső völgyébe, közel Sachsenburgig, valamint a Weissensee völgymedenczéjébe világosan fölismerhetőleg még a szomszédos pusterthali nyelvjárás nyomúl be, noha itt lágyabb alakokba simúl át. Ellenben a dráva-völgyiek nyelvénél nyersebb és keményebb a Möll-völgy népeé, mely egészen a legújabb időkig meglehetősen el lévén zárva a főforgalom útjától és a külvilágtól, a lesach-völgyiekhez hasonlag jobban és szívósabban megőrizte sajátszerűségét, mint szomszédja. Különös érdességű az úgy nevezett Grosskirchheim vidék nyelvjárása a Möll-völgy felső részén; kelet felé, az alantibb völgyfokozatokon mind inkább csökken a keménység, a hangok sajátszerűségei a völgy szélesedésével ritkúlnak, a beszéd egész jelleme lágyabbá válik. A Karinthia fölvidékének nagy részén divatozó r-ropogtatás, vagyis az r-nek különös éles hangoztatása, itt leginkább uralkodik, sőt szótag elején az r-nek, régi szokás szerint, még h-t is tesznek elége; pl. rein helyett hrein-t ejtenek.

Wĺs werschte für a Brautklad hĺb’n,
O jungfrau hrein? – (Régi népdal.)

A puster-völgyiektől az sch-t is átvették a möll-völgyiek, de a magában álló lágy s is gyakrabban sch-sé keményedik náluk; pl. Glĺsch, Hĺnsch, Kasch’r.* A Gitsche (kis lány) szó Tirolból kerűlt ide. Ezelőtt, ha valami kis lánytól a nevét tudakozta itt az ember, nem ritkán azt a naiv feleletet kapta, hogy „Gitsche hass i” (kis lánynak hínak).

Glas (pohár, üveg), Hans (Jancsi) Kaser (alpesi kunyhó).

Így egészen különböző a nyugati rész nyelvétől a tartomány keleti részeé, vagyis a lavant-völgyi nyelvjárás. Az éjszaki részen, melyet a délitől a Twimberger árokvölgy választ el, valamint a Saualpe nyugoti lejtőin a Klippitzthortól és a Löllinger árokvölgytől éjszak felé a felső-stiriai nyelv van jobban elterjedve; a déli részen, a Lavant-völgy alsó táján, a Koralpeseken túl Schwanberg és Deutsch-Landsberg táján elterjedt elterjedt hietzendorfi nyelvjárás uralkodik. Éles határ azonban nincs a kettő között. Szózatosabbnak tűnik föl éjszakon, míg a szláv nyelvhatár felé inkább egy kissé éneklőnek.

Említendő még röviden az a hatás, melyet a szláv és román nyelvek tettek a karinthiai német nyelvre. Nyilván való, hogy Karinthia igen kedvező föld a nyelvek keveredésére, minthogy természetileg elzárt tartomány az egész.

A k-nak kemény, a karinthiai embert azonnal elárúló hangoztatása, úgyszintén a h-nak ch-vá keményedő ejtése (pl. Wahrcheit), a b-nek p-vé keményítése (pl. Bote = Pot), valamint a hosszú és rövid magánhangzók föltűnő elcserélgetése, mind határozottan a németül beszélő szláv szomszédok hatására vallanak. Hogy a klagenfurti ember nem „auf dem”, hanem csak „am Ulrichsberg” volt, hogy a karinthiai általában nem „an Gott” (Istenben), hanem „auf Gott” (Istenre) hisz, az a szláv „na” szónak köszönhető. Az „aber” sűrű közbeszúrása és a „lei”-nak a szláv nyelvhatár felé mind inkább szaporodó használata arra mutat, hogy az a szomszédos szláv lakosság „pa” és „le” szavainak utánzása. Szintén szláv utánzás az is, mikor a karinthiai egyes szókat nem igazi értelmökben használ; példáúl: „etwas abkehren” (rückerstatten: visszatéríteni), „sich überziehen” (umkleiden: átöltözni) stb. Szlávosan használják a vonatkozó névmás semlegesét, pl. „der, was austrĺg’n thuet” (az az ember, a mi kihordja), továbbá az „allein” (egyedűl) szót „selbst” (maga) helyett, pl. „sie arbeit alles allein” [az asszony mindent egyedül (azaz maga) végez]. Ezek folytán sok idegen szóval gyarapodott ez a nyelvjárás; ilyenek: Jauk, Tscherfel, Tschoja, Kripfen, Tep, Hetschepetsch.* A Deutsch-Gail-völgyieknek is a szomszéd szlovének adták kölcsön a „Kösa” (gabona-garmada) szót; a helyneveket nem is említve.

Déli szél, czipő, harkály, köhécselés, dadogó, csipkebogyó.

Csekélyebb a román hatás. Olaszúl beszélő lakosság sehol sincsen a tartományban, s talán sehol nem oly rögtöni az egyik nyelvből a másikba való átmenetel, mint Pontafelnél. Mindazáltal sok olyan kifejezés csúszott át a karinthiai nyelvjárásba, melyek román eredetűek. Így akárhány ember „Scherm”-jét (ernyő) „Kumerell”-lel (Ombrella) cserélte föl; a faczipő „Zockel”; „tokazen” azt jelenti, hogy schluchzen (csuklani), vagy klopfen (kopogtatni); az ész „Reschun”; „mangare” = ám legyen; „Maneschtra” = pép; „Tschik” = pipadohány, stb.; ezek mind olyan szók, melyek részben az olaszból kerültek ide, részben pedig franczia maradványok 1809-ből. A „Malborghet”, „Talavaj” és „Pontafel” helynevek olasz eredetűek. Itt körútunk véget érvén, hadd intézzen e sorok irója a nyájas olvasókhoz igaz karinthiai szivességgel egy „Schlaunt’s wohl!” (Isten áldjon) üdvözletet!

Tájnyelvi költészet. – E téren itt vajmi szűkös lehet a kalászszedegetés, mivel a stiriaiak Karinthiától még Morré Károlyt is elhódították (Morré szül. 1832. nov. 8-kán Klagenfurtban), kinek népies költeményeire ugyancsak találók a mesternek eme szavai:

„Greift nur hinein in’s volle Menschenleben!
Und wo ihr’s packt, da ist es interessant.”

(Csak nyúljatok az élet közepébe,
Hol megragadjátok, ott érdekes az.)

Bizonyára jó hosszú névsora lenne a népdalköltőknek a dalkedvelő Karinthiában, ha mind föl lehetne jegyezni. Hanem hát a dal csak a pillanat gyermeke, kedv és fájdalom a keresztapák a bölcsője mellett. Ki törődnék valami nagyon magával a költővel! Ha megtetszik, életre kap; míg a költőt hamarosan elfelejtik. Csak az olyan kiválóbb tehetségű költőről szoktak egy ideig beszélni, a ki kedélyes humorral, vagy csipős elmésséggel a legjobb anyagot szedi versbe, „a ki tudott hozzá” (der’s kinnen hĺt).

A legismertebb négysoros versek a Krapfeldről, hol ez a verselésmód ősidők óta különös ápolásnak örvendett, a nagy elágazású Knapitsch-család által terjedtek el.

A Gurk-völgyben a Thurnhofer ma is felejthetetlen. Weisensfeldi Gorton R., a Zweinitz melletti Thurnhof birtokosa, sok vídám szívből fakadt dalt zengett.

Igen tehetséges, de bizony igen szerény körűlmények közt élő költő volt a Millstatt melletti Döbriachba való Brunner György, köznéven a „czigány”. Ennek a lelke kiapadhatatlan dalforrás volt. Minden lakodalomban, minden búcsún a legszívesebben fogadott vendég volt, mert soha szomorúnak nem látták, s a mit ilyen alkalmakkor a táncztéren, kiváncsian figyelő pároktól körűlzajongva rímes négysorú verseiben elmondott, bámúlatosan igaz volt.

A Lavant-völgy, melynek a közönséges négysorú verseken kivűl igen jellemző kétsorú versei vannak, hű fiaként emlegeti dr. Wölwich Alajost (szül. 1834 jul. 28-án Weisenauban), ki most cs. kir. jegyző St.-Paulban. Wölwich nemcsak általában a karinthiai népdal kiművelésével, terjesztésével és ápolásával szerzett magának nagy érdemet, hanem számos vídám, vagy mély kedélyű dalt is költött.

Herbert Ödön báró, Pogatschnigg és Hermann, Leon Ferdinánd, Reiner J., Decker Fr. és mások összegyűjtötték és kiadták a Karinthia egyes völgyeiben dalolt nótákat. Alpenheim Ferdinánd „Gentianen” czímű gyűjteményében saját költeményeit és közszájon forgó dalokat tett közzé karinthiai nyelvjárásban, Suppan P. „Kärtner Alpenblüten”-jében mint népénekes tett kisérletet. Mint tájnyelvi költő lépett föl a karinthiai népdal műveléséről is széles körben ismeretes Koschat Tamás (szül. 1845 aug. 8-án Viktringben). 1877-ben Bécsben megjelent „Hadrich” czímű népdal-gyűjteménye két részre oszlik, úgy mint „Herzlad” és „Glückliche Liab und Übermuath”, melyekhez külön-külön egy-egy népies falusi elbeszélés van adva bevezetésűl. A „Dorfbilder aus Kärnten” (1878) falusi történet, melyben a költő a nép erényeit és bűneit, jó és rosz szokásait gyakran rikító színekkel rajzolja. Ezekután következett a karinthiai népélet meleg elevenségű képecskéje, az „Am Wörther See” czímű, nagy hírre jutott walzer-idyll, melyet „Der bürgermeister von St.-Anna” czímű dalos játéka követett. Ugy ezek a nagyobb szerzeményei, mint a karinthiai lapokban 1886 óta tőle közölt, ma már összegyűjtött „Erinnerungsbilder”, valamint Karinthiáról „in Wort und Lied” (prózában és dalban) adott rajzai legjobban bizonyítják azon nyilatkozatának az igaz voltát, hogy:

„Der Kartnerschlĺg is ĺllbekĺnnt
Aus echten, gueten Hozl.”

(A karantán, kiki tudja,
Igaz, jó fából való.)

Noviny Arcanum

Zaujíma Vás, čo o tejto téme písali noviny za posledných 250 rokov?

Zobraziť