Népjellem, viselet, erkölcsök, szokások. Waizer Rudolftól és Francisci Ferencztől, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Népjellem, viselet, erkölcsök, szokások.
Waizer Rudolftól és Francisci Ferencztől, fordította Katona Lajos

Karinthia gyönyörű alpesi tájain a németek és szlovének két nemzetisége osztozik. A szlovének telepei az országnak a Dráva jobb partján húzódó délkeleti, déli és délnyugati vidékeit foglalják el, míg a többi részeket a németség lakja.

Ha a német-karinthiait jellemezni akarjuk, általában becsületes, jólelkű, nyiltszívű, kissé könnyűvérű és érzékiségre hajló embernek kell mondanunk. Ezen általános jellemvonások mellett azonban igen felötlők azon sajátságok, a melyek élesen megkülönböztetik ugyanazon faj keretén belűl is a hegyvidékit a völgylakótól; valamint azon továbbiak, a melyekről az egyes hegy- és völgyvidékek népessége könnyen fölismerszik, szembetűnőleg eltérőnek mutatkozván mindegyik a másiktól. Míg példáúl a Möll-, Lieser- és Dráva-vidék kivételével a Gurk-völgy lakója is a krapfeldiekhez hasonlóan könnyelműbb, dalos-kedvű, kikapó s olykor bizony verekedő is. Míg az úgy nevezett „Gegend” és a feldkircheni kerület lakóit egészben bizonyos megnyerő udvariasság és szíves, barátságos érzület tűnteti ki, addig a szellemi javakkal valamivel mostohábban fölruházott lavant-völgyi pörlekedő és erős hajlamot mutat az érzéki gyönyörűségek iránt.

A derűltsége mellett is mélyen érző karinthiai népléleknek legideálisabb nyilvánúlása e kedves nép dala. Ebbe önti búját, bánatát; ebben szólal meg vágya, szerelme, gyűlölete, irigysége. Eredeti zamatjok hírt s Ausztria határain messze túl terjedő dicsőséget is szerzett Karinthia népdalainak.

A szlovének, a kik a németekkel vegyesen lakják a Kanal-völgyet, a Gail alsó folyásától s Villachtól lefelé a Rosen-völgyet, aztán a Jaun-völgyet és Lavamünd, Unterdrauburg környékén részben a Lavant-völgyet, sokkal kevesebbel megelégedők s jóval szerényebbek, mint a német-karinthiai. Csak hajdina és köleskása teremjen bőven, akkor semmi sem hiányzik e nép elégűltségéhez; mert tudnivaló, hogy kása és morzsóka (Sterz) a vend lakosság főtápláléka. Olyan vendeket különben, a kik szlovén anyanyelvükön kivűl mást ne beszélnének, csak gyéren találni. A szláv népesség legnagyobb része teljesen, vagy legalább meglehetősen jól beszél németűl. A vend paraszt nem ritkán német vidékre küldi gyermekeit, hogy ott az iskolában és német családok körében jól megtanúlják a német nyelvet. Általában egyik legsarkalatosabb erényök a szlovéneknek a más nemzetiségűekkel való békés megférés és egyetértés. A miért is e tartományban a németség a legbékésebben él a szlovénekkel.

Mélyen gyökerezik mind a két nemzetiség szívében a haza és az uralkodóház iránti odaadó szeretet. A karinthiai honának jó fia és császárjának hű alattvalója. E szép tartomány vitéz ezredének zászlói már nem egyszer lobogtak a harcz tüzében, s Ausztria katonai babérjához nem egy levelet fűzött Karinthia fiainak hősies bátorsága. – Szorgalom és tisztaság tekintetében a német lakosság fölötte áll a szlovénnek ép úgy, a mint e két pontban egyáltalán nagyon meghaladja a felső-karinthiai az alsó vidék népességét. A hegylakókat, különösen a Möll-vöglyben, mély vallásos érzületük jellemzi; igaz, hogy ezzel együtt jár ép úgy, mint a Lavant-völgyben, a babonásságra való hajlam is.

A felvidéki lakosság főtápláléka a zabgörbe (Habertalge, Schmalzraunken), liszt- vagy daraleves, a Gail-völgyben a polenta és frika, míg Alsó-Karinthiában hajdina- és tengeri-morzsóka meg köleskása a leggyakoribb eledel. Italúl a Lavant-völgyben must (almabor), egyebütt többnyire pálinka szolgál. Klagenfurt környékén, példáúl St.-Martinban és Waidmannsdorfban, Harbachban és Gurlitschban még főzik az úgy nevezett kősört, ezt az egészen sajátszerű italt, a mely izzó kesely-kövekkel (Grauwacke) fölforralt zabmalátából készűl s a melynek legerősebb kivonata a „koritniak” (Trogbier).

Határszomszédaival is a legjobb egyetértésben él a karinthiai. A Möll- és Lesach-völgy népe igen szívesen barátkozik a tirolival, a Lieser- és Katsch-völgyé Salzburgnak, a Lavant- és Metnitz-völgyé meg Stiriának határszéli lakóival, szintúgy a Kanal-völgyé a szomszédos olaszokkal. A Jaun- és Rosen-völgy népe sem patvarkodik a vele érintkező krajnaival.

A polgári viseletről kevés a mondani valónk. A városi lakosság általán a franczia divatnak hódol s kivált női része a divatlap szerint öltözködik. Másként áll a dolog a parasztok viseletét illetőleg, habár ennek eredetiségét is fenyegeti már a pusztúlás veszélye. A vidéki lakosság eredeti ruházata az egyes völgyek szerint változó. Minden tájékon találni valamely sajátságos megkülönböztető vonást. De egészben ma már a parasztok között is ritkaság az ország eredeti viseletébe öltözött férfiakat és nőket látni. – Háromszáz esztendővel ez előtt Karinthiában törvényszabta öltözködési rend volt, mely II. Károly főherczeg uralkodása alatt lépett életbe, s a hatóságok a legnagyobb szigorral ügyeltek pontos megtartására. E ruházkodási rendszabályzat minden társadalmi osztályra kiterjedt. Ma még a Gail-völgy lakóinak viselete mutat legtöbb eredetiséget. A legények virágbokrétával és fajdkakastollal ékes nemezkalapjuk alatt selyem csücskös sipkát viselnek, nyakukat tarka selyemkendő köríti, rikító színű mellényükön golyó alakú, ezüst vagy óngombok ragyognak és sötétkék vagy sötétzöld posztó-zeke, térdig érő nadrág s térden fölűl érő hosszúszárú csizmák egészítik ki öltözéküket. A nadrág többnyire őz- vagy zergebőrből való s oldalvarratai csíkos selyemtűzéssel vannak díszítve. Ünnepi alkalmakkor a gail-völgyi fehér harisnyát és félczipőt visel. A férfiak ruházatánál még különösebb a nőké. Ezek ünnepnap a krajnai nők fejdíszéhez hasonló „Petscha” nevű fehér, taréj alakú csipkefőkötőt viselnek, melyet hétköznap selyemkendő helyettesít; fehér ingök duzzadó újjai csipkés kézelőkben végződnek; további ruházatuk vállfűző, széles fodros-gallér, és a mellette háromszög alakjában fedő, tarka selyemkendő, melynek két alsó vége a derék körűl vonva, hátúl csomóba van kötve, míg elől a kendő csücske a gallér közelében az ingvállhoz van tűzve. A hímzett bőr-öv alól a széles csípőkről gazdag ránczozatú könnyű gyapjú (rassen) szoknya ér le térdig úgy, hogy a harisnyakötők még jól kilátszanak alóla. A szoknya fölött dúsan hímzett kötőt, alatta pedig hímzett szélű fehér alsószoknyákat viselnek. Fehér pamutból mesterileg kötött harisnyák és takaros félczipők ez öltözék további részei. Télen birkabőrből készűlt prémes bekecsben járnak.

A Lesach- és Möll-völgy lakói még ama régi jó példaszót követik, mely szerint a „maga-szőtte, maga-fonta viselet a legjobb és legszebb parasztöltözet”. Az utóbbiak legalább maguk készítik a kendervászon-inget (rupfenes Pfoad), a könnyű gyapjúból szőtt szoknyát (rassener Kittl) és az abaposztó-ruhát (lodenes Gwandl), melybe öltöznek. A legények többnyire barna, zöld zsinórzatú abaposztó-zekét, vörös mellényt s zöld nadrágtartót, darócz- vagy irhabőr-nadrágot, kék vagy fehér pamutharisnyát és erős horgas szegekkel (Schianken) kivert hegymászó czipőt viselnek. A határszéli Lesach-völgyben úgy nevezett fellegverő (Wolkenreisser) tiroli kalapot, míg a Möll-völgyben ehhez hasonló nemezkalapot s derekuk körűl igen gyakran pávatoll formára kihímzett bőr-övet viselnek. Ugyanitt az asszonyok redős, hosszú, barna vagy zöld gyapjúszoknyában járnak, melyet elől széles kötő takar; a „Spenser” újjai erősen kidudorodnak s fejöket széles karimájú nemezkalap födi. A Lesach-völgyben a nők kötője egészen összeér hátúl a csípők körűl. Nyakuk köré ezek úgy, mint amazok is, tarka selyemkendőt kötnek. A Lavant-völgy lakossága már majdnem teljesen a divat szerint ruházkodik. Csak itt-ott találni elszórtan egy-egy párocskát, a mely még a régi népviseletben jár. Nem rég a legények még alacsony nemezkalapot, alatta zöld bársonysipkát, rövid posztózekét s durva bocskort viseltek. A Lavant-völgyi nők ma már a „Karntnerhäubchen” (arany hímzéssel és nehéz selyemszalagokkal díszített fekete főkötőcske) s az óriási, lapos, selyemmel bevont, korong alakú szalmakalap helyett idomtalan férfikalapot tesznek fejökre. Egyebekben az itteni viselet hasonló a stájerhoz. A Glan-, Lieser-, Gurk- és Dráva-völgy lakói, valamint a krapfeldiek ruházatának nincsen semmi különösebb jellemzetessége. A Rosen-völgyiek öltözete a krajnaiakéhoz hasonlít, ép így a seelandiaké is. A férfiak hosszú szárú krajnai csizmát, az asszonyok fehér fejkendőt s rojtos selyem nyakkendőt viselnek.

A vadászok és havasi gazdák, favágó-legények és szénégetők, gyökérszedők és vinczellérek többnyire egészen abaposztóban járnak; a vadászok kalapjukhoz tűzött fajdkakastollal, vagy zergeszakállal különböztetik meg magukat.

Hogy a karinthiai egyébként még elég szívósan ragaszkodik nemzedékről nemzedékre szálló hagyományaihoz, azt legjobban bizonyítják híven megőrzött szokásai, a melyek legnagyobb részt az évi ünnepkör egyes szakaihoz alkalmazkodnak. Az ünnepkör a legtitokzatosabb és legszentebb idővel, a karácsonyi napokkal kezdődik. Karácsony estéje s a rá következő nagy nap a tulajdonképeni ünnep; de azért nevezetes és szentnek tartott idő a karácsony bőjtjétől egész vízkeresztig terjedő két hét is, a melyek alatt a gazda, mielőtt nyugovóra tér, sorra nézi háznépét, szentelt vízzel hinti meg az istállóban levő barmait, míg felesége körűljárja s parázson égő illatos füvekkel füstöli ki az egész házat. A szolgalegények és nőcselédek az estharangszó alatt sorsot vetnek („leaseln”), vagyis ólomöntés, czipő- vagy koszorúvetés, kalapnézés meg sövénykaróhordozás által igyekeznek megtudni jövendő sorsukat. Tamás napján (deczember 21), úgy tartja a néphit, a leányzó, ha előtte való nap megfürdött s este bal lábbal lép az ágyba, álmában meglátja jövendőbelijét. A karácsonyi napokra a háznak egészen tisztának és rendben kell lennie, a miért az ünnep előtt teljes erővel folyik a tisztogatás, takarítás munkája. A Lavant-völgy hegyi lakóinál a konyhai és fejő-edényeket az étkező asztal alá teszik s lánczczal veszik körűl, hogy a következő évi aratás bőséges legyen s a háziasszonynak jól szolgáljon szerencséje a gazdaságban. Az ajtókra három keresztet vagy boszorkánykelepczét rajzolnak. Tamás-naptól karácsonyig szigorú bőjtöt tartanak. A szent estén égő gyertyákkal megrakott karácsonyfát állítanak, a mely alatt a betlehemi jelenet ábrázolata látható.

Az éjféli mise alatt a néphit szerint az állatok beszélnek. Ugyanez időt használja föl a vadorzó golyóinak öntésére, a kincsásó „kutatóvessző” metszésére; a temetőn pedig ez órában végig suhannak mindazok árnyai, a kik a jövő esztendő folyamán az illető plébániában el fognak halni.

Karácsony estéjén a Rosen-völgy felső vidékén és Saifnitzban a szlovének a náluk dívó nemzeti abroszszal, vagyis szélén vörösen és fehéren tarkázott csipkével szegett s közepén vörös sávolylyal átszőtt fehér vászonterítővel borítják be az asztalt, s erre teszik a „mižnjak” nevű karácsonyi kenyeret, melléje pedig egy csipet tömjént s egy marék gabnát. E tárgyak az éjen át s egész karácsonynap deléig ott maradnak az asztalon. Szent István napján minden falu templomában vizet és sót szentelnek. Az ilyen, Szent István napján szentelt vizet és sót csalhatatlan gyógyszernek tartják az ördög incselkedései és a megbűvölés („Verzabern”) ellen, s a sót rontás ellen a marhának is beadják. Karácsony harmad napján borral iszszák Szent János áldását. Aprószentek napján úgy a németeknél, mint a szlovéneknél a gyermekek fenyűgalylyal (Plissnastl) járnak házról házra – e szokásnak németűl „plissnan, schappen” vagy „Frisch und g’sund geben”, szlovénűl šápati a neve – s a felnőtteket a galylyal megcsapkodják, e közben a következő mondókat hangoztatván:

„Pliessen lustig
Frisch und g’sund!
Lang löbn,
G’sund bleibn,
Gern habn!”

„Fenyűgalyam vígan suhog:
Egészséget osztogatok!
Soká éljen
Egészségben,
Engem pedig szeressen!”

A szlovéneknél:

„Šip, šap, adjon Isten egészséget, szerencsét,
Legyenek kendtek vidámak, mint a madár az erdőn,
Egészségesek, mint a hal a vízben,
Erősek, mint a medve a vadonban,
S legyen annyi kis gyerekük,
Mint a fának galyacskája!”

Ezért aztán Plissengut-nak nevezett ajándékot kapnak, a mely aszalt gyümölcsből, dióból, almából és pénzből is szokott állni. A Gail-völgy szlovénjeinél nemcsak a gyermekek járnak így vesszőzni, hanem a legények is. A felső Gail-völgyben a legények éjfélkor végig mennek a falun s addig kopogtatnak, míg ajtót nem nyitnak előttük. Fenyűgalyaikkal erre betódulnak a szobákba s megcsapkodják a benn levőket, a miért aztán kávéval és pálinkával vendégelik meg őket.

Egyes vidékeken parasztgazda a szilvafáit is végig veri e napon, hogy a jövő őszre bő gyümölcs-szürete legyen.

Három-királyok napján a szilaj vadászat („das wilde Gjad”) robog az erdőkön át. E nap estéjén a gail-völgyi Rattendorfban ezelőtt a csengetyűfutás szokása dívott. A gyermekek csengetyűket rázva keresztűl-kasúl futkosnak a faluban; de az estharangszó után minden csengetyűnek el kelle némúlnia, mert a kinek a csengője vigyázatlanságból a harang utolsó kondúlása után még szólott, annak ugyancsak ügyelnie kellett magára, hogy a szilaj vadászok szét ne marczangolják. Perchta napján (szlovénűl Pernahti) a Möll-völgyben Perchtra Baba megvizsgálja a fonókat, a csillag- és három-király-énekesek házról-házra járnak; némely vidéken pedig, mint a Rosen-, Lieser- és Lavant-völgyben, vagy Prävali környékén ilyenkor az egész karácsonyi pásztorjátékot is előadják. Karinthiának úgy szlovén, mint német lakossága egyaránt gyakorolja a karácsonytól vízkeresztig tartó tizenkét éjen át a már említett kifüstölést s karácsony estéjén már nem egy parasztházban is kigyúl a mély jelentőségű fenyűfácska csillogó gyertyafénye. A szlovének karácsony, újév és vízkereszt előtti este Koléda-járást tartanak. Ilyenkor a templomi s egyéb éneklők házról-házra járnak a faluban s a kapuk előtt elzengik a Koléda-éneket, a miért kolbászból vagy füstölt húsból álló, ajándékot kapnak. Azt tartják, hogy szerencsét hoz a háznak, különösen pedig a gazda barmainak, ha a Koléda-énekesek látogatásukkal megtisztelik a házat.

Mint a németeknél az aszalt gyümölcscsel töltött kenyér (Kletzenbrod), úgy dívik a szlovéneknél a hajdina-lisztből sütött, mézzel bekent s mákkal meghintet Hadnnikl.

Wolfsbergben vízkereszt utáni első vasárnapon, a zsidóknak 1339-ben e nap esti 9-ed órája táján történt kiűzetése emlékére, az úgy nevezett verekedő vasárnapot ülik („Priglsuntig” az az Prügelsonntag).

A zsidók kikergetése emlékére szólal meg most is naponkint a kilenczórai harang, a melyet zsidó-harangszónak neveznek. E harangszóval adták meg t. i. 1339-ben a jelt a zsidóknak a városból való kizavarására. Ugyane napon a Boldogságos Szűznek a városka közepén álló szobrát kolbászutánzatokkal aggatják tele, a legények pedig a korcsmában azzal kenyerezik le a jövő évre kedvesöket, hogy a jelképes megvásárlás áldomásáúl pecsenyével és borral szolgálnak nekik, a miért viszonzásúl a leány kolbászt rendel szeretőjének. Hajdanta a leányok ama kolbászokat, a melyek sütéskor a nyársról leestek, kedvesök hűtlenségének jelképeűl az említett Mária-szoborra függesztették.

E furcsa szokás eredetéről azt beszéli a monda, hogy egy zsidóleány amaz üldözés idején szeretőjét, egy keresztény mészároslegényt, a zsidóknak a keresztények ellen tervezett támadásáról azzal értesítette, hogy egy kolbászt akasztott a Mária-szoborra, a mire aztán a keresztények megelőzvén a zsidókat, megrohanták és a városból kikergették őket.

Gyertyaszentelő napján a szlovén területbe ékelt német Eisenkappelben felnőttek és gyermekek vegyest kemény papirból készített különféle alakú, tarkára festett s belűl gyertyácskákkal megvilágított templommintákat hordoznak, a mezővároskából a folyó mentén fölfelé haladva egész Hagenegg kastélyáig, a hol azután a hídról a Vellach folyóba dobják e karton-ábrákat. Az úszó kápolnácskákat a parton körmenetszerű rendben vonúlva kisérik készítőik, kik előtt egy öreg ember halad, a Simeon „Nunc dimittis servum tuum” kezdetű hálaadásának előéneklése mellett. A kar a „Gloria patris” dicsőítő verssel felel. E szokás, a mint mondják, ama nagy árvízveszély emlékét örökíti meg, a mely két-háromszáz évvel ez előtt Kappel városát fenyegette, s a melyet akkor egy ilyen deszkából és papirosból készített kis kápolnának a Vellach folyóra kitétele által hárított el a lakosság.

Szent-Ágota napján (február 5.), vagy a rá következő vasárnapon Grafenstein, Diex, Globasnitz, Völkermarkt, St.-Veit, Möchling, Sager, Skarbin, Galizien, Eberndorf, St.-Canzian, St.-Filippen, stb. helységek és azok vidékének lakói, s gyakran mintegy 500–600 koldus Karinthia legkülönbözőbb tájairól egybeözönlik, a steini gyönyörű fekvésű és elragadó kilátás fölött uralgó templomba. Itt e napon az ide temetkezett Hildegard grófnőnek, Alboin őrgróf 1027 február 5-én, majdnem százéves korában elhalt s utóbb szentté avatott nejének végrendelkezése értelmében, az ünnepies isteni tisztelet után a szegényeket megvendégelik és alamizsnát osztanak ki köztük. Ez alamizsnának hagyomány-szentesítette jelképi része a steini paplakban ez alkalomra sütött szentelt czipókból áll, a melyeket a templom plébánosa és az egyházfelügyelők osztanak ki.

Ezeket az Ágota-kalácsokat („Agathenstrüzl”) rozslisztből sütik és körűlbelűl akkorák, mint egy szerecsendió. A plébános és kiséretében az említett presbyterek, meg a karénekesek a templom ajtaja elé kilépve, sűrűn szórják a nagy számban egybegyűlt nép közé, a mely csodás hatást tulajdonít e süteménynek s mohón kapkod utána, sőt ha kell, meg is verekszik érte. Az Ágota-kalács, azt tartja a néphit, megóvja vagy gyógyítja a marhát minden betegségtől, megvéd bűbájosság, villámcsapás és szakadékokba való lezuhanás ellen. A kinek birtokában az ilyen czipó penészedni kezd, a közeli haláltól félhet. E czipó-szórás még mindig járja s a kiosztott kalácsokat egyik évről a másikra szent talizmán gyanánt őrzik s vallásos kegyeletben tartják.

Tuskóvontatás a Gail völgyében.
Myrbach Feliciántól

Farsang utolsó napjaiban mindenki tartózkodás nélkűl engedi át magát a bohóskodásnak. Kövér-csütörtökkel („foastn Pfingstag”), vagyis a hamvazó-szerda előttivel kezdődik e hóbortos mulatságnak szánt idő. Magát ez egész hetet „foaste Wochn”, vagyis kövér hétnek hívják, az ekkor fogyasztott zsiros étkekre való tekintettel. A Möll- és Lieser-völgyben a farsang utolsó hétfője „Foastn” vagy „Specknudl-Montig” nevet visel, azon bővebben zsírozott szalonnás metéltről, mely e napon az asztalra kerűl. E hétfőtől egész hamvazó-szerdáig a paraszt csak a haladéktalanúl szükséges munkát végzi. Farsang vasárnapján, a melyet „Burschtensunti”-nak is neveznek, minden falu korcsmájában vígan szól a zene, ha más nem, legalább a szájharmonika hangja, s tánczra perdűl a fiatalság. Farsang keddjén vagy bolond-kedden („Fastnacht, der damische vagy Narrendienstag”) az egész falu legénysége fenyűkorommal, vagy téglavörös festékkel mázolja a képét s részt vesz a farsangfutásban vagy farsangűzésben. A szlovén vidékeken ugyane napon a tuskóvontatás („Blockziagn”) szokása járja; a mely nem igen lehet inyökre a férjhez menni vágyó, de pártában maradt vagy a kérőkben nagyon válogatós leányoknak. A tuskóvontatás akkép történik, hogy több, leányruhába bújtatott ifjú egy fatörzset, vagy a mi még szokásosabb, egy disznóvályút s abban egy vénasszonynak öltözött legényt vonszol az illető leánya háza elé, a hol gúnydalokat és csipkedő mondókákat hallatnak. Természetes, hogy a legokosabb, a mit a leányzó ilyenkor tehet, ha jól elrejtőzik, mert jaj neki, ha megpillantják! Ekkor ered csak meg a csúfolkodás és boszantás zápora.

A Gail-völgyben a leírt kiméletlen mulatság helyett a „Schimmelreiten” szokását gyakorolják. Minden háznál, a mely előtt az álarczos menet elhalad, megpatkolják a szokás nevét adó „szürkét” s ezért borravalót szednek. Ha Gail-völgyben valamely falu leányai közűl egy sem kerűl az egész éven át főkötő alá, a falu minden eladó leányának büntetés terhe alatt – ez abban áll, hogy kizárják őket a tánczból – kötélen fogva kell húznia egy sulyos fatuskót, mi közben a legények ostorpattogtatva kisérik. A gail-völgyi Dellachban e tuskón egy szalmabáb ül, a melyet végűl kútba dobnak. A tuskót pedig elárverezik s az árát eliszszák.

Mauthenben álarczos legények egy kalapácsot és harapófogót vívő kovácscsal járják be az útczákat, s a kovács mindenkinek lerántja a czípője talpát, a ki nem ád neki borravalót. A Miss-völgy szlovénjeinél, Schwarzenbach, Jaboria, Topla, Koprein, stb. falvakban, farsang keddjén a gazda egész háznépét, gyermekeit és cselédeit is beleértve, magával viszi a korcsmába, a hol e napon minden asszonyt, ha még oly öreg és roskatag is, megtánczoltatnak; mert azt tartják, hogy e bolond-keddi („damischer Irti”) táncztól bőven terem azon évben a sárgarépa. Mentűl szélesebb kört kanyarítanak forgás közben a repülő szoknyák, annál nagyobb lesz a répa karéja. Zöldcsütörtökön („Antlos Pfingsti”) Alsó-Karinthiában virág-vásárt tartanak, s az asztalra már idei („heuerselig”) zöldség kerűl. A templomban ünnepelt úgy nevezett zörgő-vecsernye („Pumpermette”) végét türelmetlenűl várják künn a templomajtó előtt kereplőkkel álló fiúk, hogy az utolsó zsoltár-vers elhangzása után az ájtatosság végét jelző zörejbe az ő hangszereik recsegése is belevegyűljön. A zöldcsütörtöki tyúktojásoknak („Antlos Oar”) különféle gyógyító és bűvös erőt tulajdonít a néphit.

Húsvét éjszakája a Lavant völgyében.
Myrbach Feliciántól

Húsvét éjjelén a Lavant-völgyben imádság és szent énekek zengése mellett óriási máglyákat („Osterhaufen”) gyújtanak a parasztok. A hegyen-völgyön százával égő húsvéti tüzek páratlanúl fönséges látványt nyújtanak.

Klagenfurt és Völkermarkt közt a vend vidéken, különösen Tainach körűl, a parasztlegények a föltámadás után fáklyavilág és mozsárdurrogás mellett vonúlnak faluról falura. Minthogy a nevezett síkság száznál több falut számlál s minden helységből indúl ilyen fáklyásmenet, elképzelhető e szűntelen kigyózó vonalakban haladó körjáratok fényhatása az ünnepi éjszakában.

A húsvéti ételeknek nagyszombat délutánján történő szentelésére a parasztleányok a havas vidékekről sokszor óriási vajdarabokat visznek, a melyeket csinos húsvéti báránykák díszítenek. A szentelt eleségből a felek az egyházfinak egy kolbászt, a ministráló gyereknek pedig két piros tojást kötelesek adni. A Gail-völgyben a hússzentelés igen mulatságos jelenettel jár. Alig mondta ki a pap az áldást: az asszonyok és leányok („Gitschen”) a fehér abroszszal leterített kosarakra rohannak, hogy haza siessenek velök; mindenki első akar lenni, mert azt tartják, hogy a ki előbb éri, az a munkában is első.

Felső Rosen-völgyben, a leányok kedvesöknek cserépformában sült kalácsot („Reindling”) s két piros tojást ajándékoznak; ugyane völgy alsó vidékén húsvét hétfőjén ád a leány választottjának egy szelet ilyen kalácsot; az a legény, a ki legtöbb ily karéjt tud összegyűjteni, a falu Don Juanja. Húsvét-hétfőn a Gail-völgy több falujában még előadják a passio-játékot.

A szlovének is kiváló ünneppel ülik meg a húsvétot. Nagyheti szokásaik hasonló a németekéihez. Kolač nevű húsvéti süteményük búzalisztből készűl s fahéjat és czukrot kevernek a tésztájába. A húsvétra következő második pénteket Karinthiában „háromszögpéntek”-nek („Dreinaglfreitag”) nevezik. Tulajdonképen „négyszögpéntek” lenne helyesen a neve, minthogy Krisztus keresztje négy szögének IV. Károlytól való megtalálása emlékére ünneplik. E napon némely faluban valóságos népvándorlássá kerekedik a búcsújárók özöne.

A Jaun-völgyben e búcsújárások czélpontjai az Einersdorf fölötti, továbbá a Völkermarkt melletti Diexen s a Ruden szomszédjában, a Lisnabergen fekvő szentsír-templomok; a Missling-völgy lakói az Orsolya-hegy templomához zarándokolnak. Az e napon szokásos búcsúmenetek közt azonban legnevezetesebb a vierbergieké, a melyről már Megiser is megemlékszik 1612-ből való karinthiai krónikájában. A búcsúsok Klagenfurt, St.-Veit és Krapfeld környékéről az ünnep előtti csütörtök éjszakáján, éjfélkor összegyülekeznek a magdalensbergi templomban, a hol nagy misét hallgatnak. Ennek végével fenyűfáklyák világa mellett s kalapjuk körűl lombdíszt viselve lesietnek a hegyről, hogy réten-mezőn áthaladva, hajnali harangozásra már Pörtschachban legyenek s ott az Ulrich-hegyen épűlt templomban hallgassák a második misét. Ennek utána a búcsújárat sebbel-lobbal Karnburgba, majd Zweikirchenbe, s utóbb Wasebergbe megy, mindenütt misét hallgatván. E közben már dél lett, de a zarándoklatnak még mindig nincs vége, mert innen még a Veit-hegyre, aztán fel Gradeneggbe, Sörgbe, s végűl a Lőrincz-hegyre mennek, a hol a délután öt órakor tartott áldáson vannak jelen. Ezt követőleg St.-Veit felé veszik visszatérő útjokat s a mondott hegyen ismét szétoszolnak. Huszonnégy óra alatt teszik meg e hosszú és fáradságos útat. Hogy miért kell annyi hegyet mászniok, annak az a magyarázata, hogy a Magdolna-hegyen a szent keresztet, az Ulrich-hegyen a töviskoronát, a Veit-hegyen a lándzsát s a Lőrincz-hegyen a Krisztus keresztjének szögeit tisztelik áhítatossággal. Kalapdíszét, a hegyi lombot („Berglaub”), minden hegyen újjal cseréli föl a jámbor zarándok. Minden templomban bőséges áldozati ajándékot hagynak a hívek, a Magdolna- és Lőrincz-hegyen a pénzadomány mellett gabnaáldozat is járja.

A vierbergiek.
Myrbach Feliciántól

Szent György (Sent Juri) napját a Jaun- és Rosen-völgy szlovénjei mint a tavasz hírnökét ünneplik. Alsó-Karinthiában a szlovén lakosság a Dráva bal partján április 23-án, a folyó jobb partján pedig 24-én tartja György napját, mivel a monda szerint Szent Margit, Szent György hű kisérője, a Dráván átkeléshez kellő révészdíjat egy nappal később tudta csak összekéregetni, mint György, s így egy nappal utóbb jutott a bal partra.

Szent György ünnepén a falu pásztorai és suhanczai este felé összegyülekeznek a község rétjén. Egyiküket szalmába göngyölgetik s mint a tavasz képviselőjét „Sent Juri”-nak (Szent Györgynek) teszik meg; a többiek a náluk levő tehénkolompokkal és tülkökkel zúgva-búgva kisérik a szalmába kötöttet a faluba. Minden ház előtt elmondják a „Szent György kopog az ajtón” kezdetű éneket, a miért tojásból, zsírból, búzakenyérből, aprólékból és kolbászból álló ajándékot kapnak. Ezt ismét egy versikével megköszönvén, odább állnak egy házzal. Az olyan paraszt, a ki a György-énekeseket nem ajándékozná meg, a legnagyobb szégyent vallaná. Sőt szerencsétlenség is érhetné házát. Ott ugyanis, a hol nem kapnak ajándékot, szörnyű átokkal sujtják a legények az egész házat és népét, valamint a gazdagságot. Másnap aztán a György-énekesek összegyűlnek valamely házban, ott megsütik-főzik s elköltik a kapott ételneműeket, melyek közt különösen említendő a cortje nevű, zsírban sült tojás, és nagy dáridót csapnak.

Pünköstkor nyírfaágakat, ú. n. májusi-galyat tűzdelnek az ablakrácsozatba. Az egész Möll-völgy hosszában, Möllbrückentől Heiligenblutig, továbbá a Lieser- és Malta-völgyben mindenütt izzó és sűrű füstgomolyba burkolt máglyákat („Pfingsthaufen”) látunk pünköst szombatján, pünköst vasárnapján reggel fölpiszkálják a zsarátnokot, hogy lobogó láng csapjon ki belőle, a mely körűl aztán a béresek és szolgálók tánczra kerekednek. Mikor magasra lobbannak a lángok, ezt mondják: „Most ég el a tél s vonúl be a tavasz”. A ki utolsónak érkezik a pünkösti máglyához, azt csalánkoszorúval koronázzák meg s pünkösti királynak nevezik. A Lieser-völgyben az ilyen álomszuszéknak „Pfingstluzl” a neve. Úgy a szlovén, mint a német alpesi lakók egyaránt gyakorolják a „Pfingstkleknan” néven ismeretes, majdnem zenei ütemű ostorpattogtatást. Különben gyantával bekent ostorát („Goassl”) a szlovén pünköstkor szentelt viaszszal keni meg. Az ostordurrogás a boszorkányok elűzésére történik. A régi németek lakodalmi, vagy májusi versenyfutására emlékeztet a gurk-völgyi Weitensfeldben „Kranzlreiten” néven dívó szokás, mely a következő mondához fűződik. A dühöngő pestis idején a Turnhofer virúló szépségű leánykája egymaga maradt, az egész vidék lakossága közűl a szörnyű feketehaláltól megkimélve. A hajadon kezét három ifjú ment megkérni, s miután nehéz volt közűlök választania, versenyfutásra szólítá föl kérőit, a nyertesnek igérkezvén feleségűl.

Versenyfutás Weitensfeldben.
Myrbach Feliciántól

Rendesen a Weitensfeld főterén álló kút fából faragott Mária-szobra a versenyfutás czélpontja. A község három pályadíjat szokott kitűzni. Ezek elseje a kúton álló szobor menyasszony-koszorúja s egy darab arany, a második egy pár pamutharisnya és egy selyem nyakkendő, a harmadik pedig egy disznósörtéből kötött pamabokréta, a miért is ez utóbbit „Saubest”-nek hívják. A futtatást a lóháton versenyzők, a vidék három legügyesebb lovasa, többnyire weitensfeldi polgárfiúk vagy a Gurk-völgy jómódú parasztgazdáinak fiai, nyitják meg. Utánuk következnek a gyalogversenyzők. Az első díj nyertese a polgármester kezeiből veszi át koszorúját a zenekar üdvriadala mellett. Így a többi díjak nyertesei is; de természetes, hogy a sörteszőr díjról szívesen lemond az, a kinek az jut. A díjak kiosztása után a zenekar nyomában a korcsmába mennek mindannyian, a hol az ünnep tánczmulatsággal végződik.

Hüttenbergben ezelőtt Szentháromság vasárnapján minden évben megtartották az abroncstánczczal egybekötött bányász-ünnepet, a mely most már csak minden harmadik évben kerűl sorra. Ez ünnepélyen részt vesznek Heft, Lölling, Felső- és Alsó-Knappenberg összes bányászai. Az abroncstánczosok a bányaőröktől vezetve s számos harlekintől kisérve, zeneszóval vonúlnak át Hüttenbergen s elmennek a bányatörvényszéki biztosért s a koszorúlányért. Ezekkel aztán fölmennek a felső-térre, a hol a lombsátor áll (a melytől ez ünnepet „Laubhütenfest”-nek is nevezik), s a hová időközben a mezőváros előkelősége már egybegyülekezett.

Az abroncstáncz eltart vagy két óráig. A két egymással szemben álló arczvonalba sorakoztatott tánczosok, felvirágozott abroncsokat tartva, a franczia-négyes figuráihoz hasonló rendekbe fejlődnek. A tánczban részt nem vevő bányász-népséget ezalatt megvendégelik; a bányabirtokosok az 1604-ben Fellner bányabirtokostól ajándékozott aranyserlegből isznak, s a bányász-üdvözlettel („Glück auf”) végződő pohárköszöntőket mondanak. Az abroncstánczosok a táncz után dús lakomában részesűlnek. A lombsátornak csak a következő vasárnapig („Schönsonntag”) szabad ott maradnia.

Úrnapját a nép „Gottleimastag” (Gottleichnamstag = Úrteste-napja) néven ismeri. St.-Veitban, Gmündben s egyebütt nem rég a polgárnők még az ó-divatú aranyos-főkötőt viselték e nagy napon, s a tartományi fővárosban az 1596-ban szervezett trabantgárda is részt vesz a körmenetben.

Himmelberg-, Tiften- és a Gnesauban, a hol lövőházak vannak, a czéllövők vonúlnak ki parancsnokaik vezérlete alatt ez ünnepélyre. Gnesauban a körmenetet a „zászlócsóválás” („Fohndrahn”) sajátságos szokása követi. A templomi szertartás végeztével az ünnepélyen részt vett vadászszázad díszgyakorlatot tart, s végűl körbe fogja a középen álló zászlótartót, a ki a zászlónak ügyes csóválásával és forgatásával mutogatja magát a bámúlására összecsődűlt néptömegnek. Az első zászlótartót e műveletben egy második, majd harmadik s még több is követi, s a ki a legügyesebbnek bizonyúlt, azt a falu egyik szép leánya virágbokrétával tűnteti ki. A zászlócsóválás közben a parancsnok a körűlállóktól, az üdvlövésekhez szükséges puskaporra való költség czímén, pénzt szed. E szokás valószínűleg valamely régi Landsknecht-játék maradványa.

Urnap előtti éjjel a karinthiai szlovének a kedves háza elé május-fát állítanak. E czélra magas fenyűszálakat választanak, e fákat egészen lehántják s koszorúkkal és bokrétákkal díszítik föl. a pózna tetejére fából faragott kakast tűznek s alá keresztben álló két fakardot szegeznek. A fát éber szemmel őrzik, nehogy valaki lefűrészelje a csúcsát, mert nagy szégyenére lenne annak, a ki ezt vigyázatlansága miatt meg nem tudná akadályozni.

Június 24-ének estéjén és éjszakáján a hegytetőkön „napfordúlati” vagy Szent-János-tüzeket gyújtanak. A legények és leányok körűltánczolják e tüzeket s át is ugrálnak rajtuk, hogy magukat a hidegleléstől megóvják, s hogy a kender bőven teremjen. Szent János esetéjén sorsot is vetnek, s páfránymagot szednek, a melyről azt hiszik, hogy látatlanná teszi az embert. Sok helyütt a napfordúlati tüzek gyújtása mellett a karikázás szokását is gyakorolják („Scheibenschlagen”), a mely közben majd mélyebb értelmű, majd pajzán rímeket mondogatnak. A felső Gail-völgy német vidékén leányoknak nem szabad a Szent-János-tűz közelébe menniök. De azért a sövények mögött s a bokrokban meghúzódva mégis csak hallgatóznak, hogy a karikázók mondásait megfigyeljék. A szlovéneknél a napfordúlat (preš) egyike a legnagyobb ünnepeknek. Ez ünnep szlovén neve a kreš, mely a krešati (= tüzet gyújtani) szóból származik. A Gail-völgyben június 23-án délután különféle virágokat, de kiváltképen százszorszépet (kresnica) szednek, a mely aranysárga közepével s ezt körűl vevő fehér szirmaival a nap sugaras korongjához hasonlít. virágokkal hintik be a pitvar s a szobák padlóját, melyen azok egész más nap reggelig ott maradnak. Az ajtó mögé annyi virágszálat tesznek, a hány személyből áll a háznép. A kinek a virága az éjen át legjobban meghervad, az hal meg legelőbb. Az ablakok elé berkenye-virágokat tűzdelnek. A berkenye magjáét s a négylevelű lóherét varázserejűnek tartják.

Este örege, ifja a kreš-tűz helyén gyülekszik össze. A tüzet egy szűz leány gyújtja meg. A legények és hajadonok dalolnak és újjonganak, vagy karikaröpítéssel mulatoznak. A kreš-tűzből egy üszköt kell haza vinni s a hernyók ellen a káposztás kertbe tenni. E tűz a nap tiszteletére lobog. A szlovéneknél a naptiszteletnek különben még más nyomaira is akadunk. Így példáúl, ha társaságban egymásra köszöntik a poharat, ezt mindig a nap irányába fordúlva teszik. Miután a kérők megállapították a házassági szerződést, a vőlegény a nap útjával egy irányban háromszor forgatja körűl menyasszonyát a szobában. Lakodalomra mindig a kelet felé lakó vendégeket hívják meg előbb. A Gail-völgyben a kreš-tűznél a régi: „Süss ki, nap, süss ki” kezdetű dalt éneklik. A Rosen-völgyben pedig egy szép Szent-Iván éneket tudnak, a mely a nap fiának leánykéréséről szól s a melyre más helyen még visszatérünk.

Kiváló jelentőségű Karinthiában a Nagy-Boldogasszony vagy Mária mennybemenetelének napja (augusztus 15.), a melyben sok helyütt gyógyfűszentelést tartanak. A Lesach- és Malta-völgyben épen azért ez ünnepet „gyökér- vagy gyógyfű-szentelő” Boldogasszony napjának („Maria-Wurzweih”) is hívják. Minden paraszt kilenczféle gyógyfűből kötött bokrétácskát visz a paphoz szentelés végett. E szentelt füvek a lábas jószág elvarázsolása, megbabonázása ellen jók, a miért is belőlük mindig tesznek egy csipetet a takarmányba. Veszedelmesen dühöngő zivatar idején pedig parázson füstölőnek használják, az égiháborút okozó boszorkányok s a jégfelhők elkergetésére.

Mindszentek és halottak napjával véget ér a nép ünnepköre. E napok a tisztítóhelyen szenvedő „szegény lelkek”-nek és egyátalán a holtakról való kegyeletes megemlékezésnek vannak szentelve. Halottak napján meggyújtják a „szegény bűnösök gyertyácskáját” („’s Armensünderlichtl”), a mely éjen át is az asztalon marad, hogy a följáró szenvedő lelkek égési sebeiket a viaszszal megkenegethessék. A két ünnep előestéjén a szobát kisöprik s borókabogyóval füstölik ki – a mint mondják – azért, mert a füst jót tesz a kínszenvedők szemeinek. Mindenszentek és halottak napján csapatokban járnak a Lieser- és Gail-völgyben faluról-falura a szegény gyermekek, hogy a mindszenti kalácsokat („Allerheiligenstrüzl”) összekéregessék. Halottak napján „kakast kérek” szavakkal kopogtatnak a házak ajtaján. November 25-én megjön Szent Katalin, a ki tiltó szavával véget vet a táncznak, s már az adventi idő hírmondója. Deczember 6-án pedig a Mikulás állít be, a ki Karinthiában is a Bartl nevű krampuszszal ijesztgeti a gyermekeket. Az ő alakja áll az alkonyuló év határán.

Templomi búcsú napján sajátságos búcsús-eledelek kerűlnek az asztalra. Ilyenek a Dráva-völgy felső vidékén a fánktésztából tejjel s mézzel sütött „Nigalan”; Alsó-Karinthia legtöbb helységében a kedvelt „Schmalzmus” nevű, lisztből, zsírból és szőlőből kevert pép; a Gail-völgyben a szintén szőlővel hintett „Lunkmus” nevű teljes pép. A Gail-völgyben a búcsú napja különben is valóságos népünnep; minden házban sütnek e napra búcsú-fánkot s a jobb módú gazdáknál koldus-kalácsot („Bettlerzeltn”) is. Egész rajokban járják végig a hátukon zsákot vívő szegények és gyermekek az ünnep előtti este a falvakat, hogy beszedjék a nekik szánt süteményeket. A ház minden cseléde tíz vagy tizenkét fánkot s egy szakajtó kenyeret kap. Mozsárdurrogás s a délutáni táncz helyéűl kiszemelt korcsma előtt „Hofrecht” nyitja meg az ünnepet.

A mint a délesti ájtatosság harangjai utolsót kondúlnak, a muzsikusok bejárják a falut s fölmennek a legmagasb dűlőkön és hegyoldalakon levő parasztházakig is, hogy összekeresgéljék a mulatókat. Csapatjuk minden háznál növekszik a hozzájuk csatlakozó legényekkel, kik zekéiket panyókára vetve s kalapjuk mellé szegfűt és rózsafüvet tűzve követik őket. A leányokat ki szokás kérni a mulatságra. Nehány legény borospalaczkot tartva belép a szobába s mindenik kikéri a maga választottját az első tánczra. Mozsárdurrogás közben vonúlnak be a mulató legények („Zechbuabn”) a korcsmába, követve a tarka ruhás leányok seregétől. Most megered a hejehuja! Dal, újjongás, rikoltozás és zene hangjai reszkettetik meg a levegőt. A templomtéren e közben folyton pezseg az élet; árúsok kinálgatják, dicsérgetik portékáikat, este felé meggyújtván a lámpákat sátraikban, mert este és éjjel akad még csak igazában kelete a sok csecsebecsének.

A Gail-völgy szlovénjeinél rendesen a templomtéren álló hársfa körűl kereng és hullámzik a búcsúnapi mulatság áradata. A muzsikusok a fa lombsátora alatt emelt polczon ülnek. A Gail melletti St.-Stefanban ez állvány oldalfalain, a hárs alatti tánczra vonatkozó négysoros német és szlovén versikék* mellett, egy zászlót tartó gail-völgyi ember, meg egy ünnepi díszbe öltözött gail-völgyi nő képe látható. A hárs alatt azonban csak templomi búcsú napján szabad tánczolni.

Ilyenek példáúl a következők:

Unter den Linden ist es lustig,
beim Tanzen ist es toll
und i was no Liedlan
an Bucklkorb voll.

A hárs alatt víg élet van.
tánczol ki-ki párjával,
S a nótából ki nem fogyunk,
Van egy háti-kosárral.

Vagy:

Lip’ca moja, si draga
Cvetje tvoje zlo diši.

Hársfám, kedves vagy nekem,
Virágid oly illatosak.

A hárs tehát a Gail-völgy szlovén lakosságánál, mint ebből is kitűnik, még mindig nagy tiszteletben áll. Az isteni tisztelet után rendesen összegyűlekszenek és népdalokat énekelnek alatta. A táncz csak délután kezdődik, még pedig a következő bevezetéssel. A többnyire tagbaszakadt ficzkókból álló legénység körűlveszi a fát s szlovén négysoros szakokat énekel zenekiséret mellett. Az első szak rendesen vallásos tartalmú s e sorokkal kezdődik:

Bog nam daj en dober čas
Ta pervi raj začeti!

Adjon Isten jó időt
Az első tánczot kezdeni.

Távolabb ülnek vagy álldogálnak sűrű sorokban a Gail-völgy festői viseletébe öltözött leányok, a kiket közben-közben a legények borral kinálás által tánczra szólítgatnak. Ezzel a tánczra hivogatással („Aufführen”) jó darab idő telik el, s ha a szomszéd falvak valamelyikéből is jönnek legények s ezeknek megengedik, hogy a tánczban részt vegyenek, akkor e szertartás ismétlődik. E hagyományos szokást kegyelettel megőrzik s kezességnek tekintik arra, hogy a hárs szentségén czivakodás vagy verekedés által sérelem ne essék. Az első táncz neve „pervo”, erre aztán az országban szokásos egyéb tánczok jönnek, záradékúl pedig az ugrós „magas táncz” következik, a mely csak pár perczig tart, de háromszor ismétlődik. A mint beesteledik, a szabadban való tánczolásnak vége szakad, s a mulatók bevonúlnak a korcsmába, hol tovább vigadnak.

Sajátságos szokás, hogy a búcsú első napján csak a hajadonoknak nem szabad a szoros fűzésű „rajavec” nevű mellényke nélkűl tánczolniok a hárs alatt. Aprószentek napján a leányok tánczosaikat mindenféle ajándékkal, pl. selyemkendővel, inggel, szivarral, stb. szokták hálájuk jeléűl meglepni. Némely szlovén faluban a búcsú napján gyászmisét is szoktak mondani áldozati énekkel, s e mise után, az egész nép részvétele mellett, szentelt vízzel hintik meg a sírokat. A szlovének régi harczjátékaira, melyek valaha a temetési ünnepélyeknél szokásban voltak, emlékeztet némileg a hordóverés („Kufenstechen”), a mely most már a búcsúnap alkalmával csak Windisch-Feistritzben és néha Trattenben kerűl színre.

Pünköst hétfőjén délután, ha szép az idő s napfényben ragyognak köröskörűl a havasok, a Feistritz melletti „Tratte” nevű térsége megtelik az egész vidékről gyalog vagy kocsin összegyülekezett sokasággal. A tér közepén egy fa-oszlop és ezen egy hordó áll. A legények gyapjúpokróczczal letakart nehéz igás-lovakon vágtatnak el a hordó mellett és sulyos vasdorongjaikkal rá igyekeznek ütni. Minden félre menő suhintást kaczagás, minden czélt érő csapást örömrivalgás követ. Nem is kell tán mondanunk, hogy a mulatság zeneszóval folyik. Gyakran megesik az is, hogy az ügyetlenűl mért ütés folytán visszapattanó dorong a lovat érinti, a mely erre nekivadúlva száguld tüskön-bokron át, ingadozó lovasával. Ezt az erőpróbát addig folytatják, a míg a hordó minden abroncsa le nincs ütve s a dongák szerteszét nem hullanak. Az egyenkint lehulló abroncsokat egy legény fölszedi és sorban oszlopokra tűzi, melyekről a mellettök elvágtató lovasok botjaikkal lekapkodják. A győztest, a ki a hordót egyetlen hatalmas csapással szétüti, egy hajadon művirág-koszorúval díszíti föl.

Táncz a hársfa alatt (a Gail melletti St.-Stefanban).
Myrbach Feliciántól

E játékhoz hasonló a felső Gail-völgyben szokásos fazékütés („Hefenschlagen”), ez ősrégi idők óta kedvelt népmulatság, melynek évenkint október második vasárnapján a Dellach melletti Moorwiese a színtere. A legények zeneszó mellett, zárt sorokban vonúlnak ki a rétre, legelöl egy simára gyalult fa-tuskót s azon a különböző versenydíjakat viszi a csapatvezető. A tuskót sűrű tömegben veszik körűl az ifjak s a játék megkezdődik. A leütendő tárgy egy fehérre meszelt cserépfazék, még pedig rendesen lopott jószág. Az ünnep előtti délután ugyanis addig ólálkodnak a legények a konyhában, míg az ősi szokást különben jól ismerő s azért tán szántszándékkal vigyázatlan gazdasszony háta mögött egy fazekat elcsenhetnek. A versenydíjakra kellő pénzt s a közös dáridó költségét a legények adják össze.

A felső Gail-völgy némely hegyi patak mentén egy egészen sajátságos ünnepet ülnek, a patakünnep-et (Bachfeiertag). Valamely borús hétköznapon délelőtt az egész falu lakossága megjelen a templomban, hogy ott a „Scharmesse” nevű ájtatosságot végezze. E mise neve a közadakozás útján („scharen”, azaz sammeln) beszedett misedíjra vonatkozik. Délután pedig harangszó mellett s imádkozva járdalnak egy fakereszt után a kavicscsal és hegyomladékkal borított patakpart mentén.

Az őszi aratás és szüret végével Karinthiában több helyütt arató- vagy szüreti ünnepeket tartanak, a melyekben úgy a legények, mint a leányok is részt vesznek. Valamely csinos hajadon jelképezi Cerest, egy vaskos ifjú pedig Bacchust, s a terméssel gazdagon megrakott szekér után lépdelnek az aratónők és kaszások. Újjongó tilolónők és havasi pásztornők sem hiányoznak e díszmenetből.

Alpesi vidéken a marhának június 15-ére eső felhajtása és szeptember 8-án történő lehajtása is bizonyos ünnepélyességgel jár. A pásztor felhajtja a kitelelt üszőket, tinókat és süldőket. A kolompos tehén koszorúkkal van fölczifrázva. Indúlás előtt a gazda mindenik marhának szentelt sót, egy fűzfa- (úgy nevezett pálma-) barkát s Szent-János-bort ád be, aztán Szent-István- vagy vízkereszt-napi szentelt vízzel hinti meg valamennyit, hogy a lábas jószágnak fönn az Alpesen semmi baja ne essék. A menetet a havasi pásztornő zárja be kis szekerével („Almgratlan”).

A leterelésnél („abfödeln”) a pásztorfiúk erősen durrogtatják ostoraikat, a marha havasi virágokkal van fölékesítve, s csak az alpesi kunyhó („Schwoaghüttn”) megáldása és bezárása után indúl völgynek a menet.

Da Summa geht uma
und s’Lab fallt vom Bam,
und hiaz ziagn die lustign
Sennderleut ham.

A nyárnak már vége,
A fa lombja lehull,
S a víg alpesi gazda
A völgybe vonúl.

A hordóverés Feistritzben.
Myrbach Feliciántól

A havasi gazdasszony a menettel találkozóknak sajátszerű kalácsokat osztogat, a melyeknek a Lieser-völgyben „Schottschimpfl”, a Katsch-völgyben „Schnuraus”, a Glan-völgyben pedig „Roflnudl” a nevök. Lenn a faluban a gazda és felesége örömmel fogadja a haza térő jószágot, s a pásztorokat jó zsíros lakoma várja a ház legnagyobb szobájában.

A mezei vagy házi munkával járó szokások. Gertrud napján (márczius 17-én) kezdődik a földmívelés munkája. A Jaun-völgy szlovén lakossága ez időtájban gyakorolja az ekevontatás szokását. Ez a földmívelő munka bevezetése. A szolgalegények házról-házra húzzák az ekét s barázdákat vonnak vele a földbe. az ekevonókat egy álorczás legény vezeti, s a menet közben adományokat gyűjtenek, a melyekből aztán közös eszem-iszomot csapnak. A Möll-völgyben galagonya-vesszőkből úgy nevezett vetőgyűrűt („Saaring”) formálnak, s a vető csak e gyűrűn keresztűl szórja a magot, a mi által hitük szerint a vetés bővebben terem s mentve marad a jégveréstől. Mihelyt a gabna csűr alá kerűlt, megkezdődik a Möll-völgyben az éjjeli cséplés („Lichtdreschen”). Kevéssel éjfél után, alig hogy kissé kinyugodták magukat, talpra állnak a havasi lakók s a szérűre mennek, a hol az istállólámpák világánál egész hajnal hasadtig folyik a munka. A mint a cséplés vége felé közeledik s az utolsó kévéket vetik a hadarók alá, gyorsított ütemben hullanak a csapások, s az utolsó ütés elhangoztával siet ki-ki, hogy csépjét mentűl hamarabb szegre akaszsza. Az utolsót a felső Möll-völgyben víg újongással „Nigl”-nek kiáltják ki, s csúfolódva szalmakoszorút tesznek a fejére. Uzsonna közben az ilyen „Nigl”-nek az aszal alatt a helye, s ha végűl tehénkolompot akasztanak a nyakába és úgy vezetik végig kötélen fogva az útczán, ebbe is bele kell nyugodnia.

A Gail-völgyben répavágásnál a hosszú, éles késekkel egy nagy, négyszögletes fateknő körűl dolgozó leányok, a mint ütemre vagdalják s erősen illatozó garmadába halmozzák a répát, az arra menőkkel incselkedve „répafúvás”-ra szólongatják őket*, vagy tréfálkozva „répalovagot”, vagyis egy kis borravalót kérnek, hogy a répa fínomabb legyen.

A ki e meghívásnak enged, annak az arczát belemártják a kúpalakra fölhalmozott répavagdalékba.

Késő őszszel megkezdődik a „tilolás”. Ezzel is sajátságos szokások vannak egybekötve. A len (der „Haar”) kiválóan szívén fekszik a jó gazdasszonynak. Napfordúlat éjszakáján („Sunnawendabend”), midőn magasan lobognak a hegyoldalakon a tüzek, a gazdasszony a lenföld közepébe galagonya-vesszőt szúr s erre egy úrnapi koszorút tűz, hogy a szentelt virág-füzértől akkorára nőjön a len, a milyen magas a galagonya-vessző. E koszorún kivűl némely lenföldön még friss galagonya-ágakat vagy virágvasárnapi barkás vesszőket is látni a tábla három szegletén, oly czélból, hogy a szabadon hagyott negyedik szegletnél a kártékony férgek kivonúljanak.

„Mikor a tilolás ideje elérkezik, a jó Isten Olaszországba megy” („Wenn die Brechelzeit kommt, geht unser Herrgott ins Wälschland”), ezt tartja a közmondás, arra a sok pajkosságra czélozván, a mit a tiloló leányok vagy asszonyok munkájuk közben elkövetnek. A mellettük legjámborabban elhaladó útast is elfogják s – ha akarja, ha nem – kóczczal fonják körűl karjait és nyakát; ha ellenkezik, akkor pozdorjával („oagen”) szórják be áldozatukat. A Lesach-völgyben egy kis csomó szöszt s mellé virágbokrétácskákat tesznek az útra, hogy az arra menő fölvegye; a ki lépre megy, attól borravalót követelnek.

A tiloló-lakoma nagy vigalommal jár. A mily szaporán jártak előbb alá s föl a csapófák a munka közben, ép oly gyorsan pörög most a némberek nyelve, s ilyenkor nem igen válogatósak a tréfában. Jaj annak a legénynek, a ki hivatlanúl közéjök vetődik; az ilyet úgy elárasztják ingerkedő beszéddel, hogy ugyancsak örülhet, ha ép bőrrel odább állhat.

A Glan-völgyben olykor még belovagol a tiloló-szobába a „Brechlritter”, vagyis két, lepedővel letakart s szürke lovat ábrázoló legényen egy harmadik, fehér ingújjban, tarka övvel s vadászbokréta módjára fűzött szalmacsokorral díszített kalapban. A tilolónőket üdvözölve, hangos szóval így kiált:

„Thut’s weg enkre Stühl’ und Bänk’,
Der Brechlschimmel kommt zu enk.
Ich reit herein zum Brechlfest,
Grüss die Brechlbrautmutter und ihre Gäst!”
Über neun Alm reit’ ich herein,
Über tiefe Gräben und hohe Zain.”

„Félre minden paddal s székkel iziben,
Mikor engem láttok jönni szürkémen.
Belovaglok a tilolók közébe,
A nászasszonyt s vendégeit köszöntve.
Kilencz havast összejárva jöttem én,
Nincs előttem mély árok s magas sövény.”

A „tiloló-nászasszony”, a kiről e beköszöntőben szó van, rendesen a legnyelvesebb fehércseléd („Diandl”), erre így válaszol:

„Thut dir die Brechlbraut nit g’falln,
Was reitest herab von der Alm?”

„Ha nem tetszik a menyasszony:
Maradtál voln’ a havason!”

S így folyik a szóharcz mindig élénkebbé válva, s mentűl vastagabbak a tréfák, annál kitörőbb a jókedv. Az egész vita a „tiloló-menyasszony”-ért folyik, azaz egy kosárkáért, a melyben egy „Raindling”-kalács mellett néhány fánk, pár alma s egy virágbokréta van, s a melyet a „nászasszony” az asztal mögé rejtve tart.

„Is die Brechlbrautmutter frisch,
So geht sie über’n Tisch.”

„Hogyha fürge a nászasszony,
Ugorjék át az asztalon!”

mondja végűl a szürke lovagja, a mire aztán a nászasszonyt játszó s fején kosárkát tartó leány fölugrik az asztalra, a lovag pedig leszáll lováról s átvéve a kosarat, oda kiált a zenészeknek, hogy húzzák rá a talp alá valót, s rágyújtanak egy „Ländler”-re, melyet a szürke lovasa nyit meg a „nászasszony”-nyal.

A Gail-völgy vend vidékein férfinak nem szabad a tilolónők közelébe mennie. A ki e tilalmat megszegi, azt tele szórják pozdorjával. Ha azonban valamely előkelő személyiség közeledik, akkor egész illedelmesen viselik magukat s tánczütemben himbálódzva szlovén négysoros dalokat („Pläpperlieder”) énekelnek, miért aztán az illetőnek jó mélyen kell a zsebébe nyúlnia, hogy e megtiszteltetés adóját lerójja. Még mielőtt a munka véget ér, a ház leánya kedvesének a „rogou” nevű s egy fenyűfa-nyársacskára aggatott szivar-, szivarszopóka-, pipa-, alma- s más egyébből álló ajándékot küldi, a tilolás után következő ünnepi lakomára való meghívás jeléűl. A legény dolga aztán a poros munkát befejező víg dáridóba muzsikust berendelni s falubeli barátait magával vinni. E mulatságnál nem igen marad el a kásával bemázolás („Breineinreiben”). Egy köleskásával teli tálat tesznek valamely legény elé s rá parancsolnak, hogy egye meg mind; ha nem bír vele, kásával kenik be arczát és kezeit, a min aztán nem győznek eleget nevetni.

Tél idején az alpesi lakó kimegy a hótakarta hegygerinczekre, hogy a nyáron át termett s olykor valóban életveszélylyel lekaszált, majd boglyákba rakott havasi szénát leszállítsa. Ezt a munkát a Möll-völgyben „Hazen”-nek nevezik s a ki végzi, az a „Hazer”. Rendesen valamely szép deczemberi éjszakán kerekednek föl hegymászó czipőkben s erős, rövid szeges botokkal és kamókkal fegyverkezve ezek a széna-betakarítók, s csak több órai fáradságos hegymászás után érnek hajnal tájban a hólepte réteken levő szénatartókhoz és kazlakhoz. Régebbi időkben a szénahordásnál valóságos versengés támadt köztük, mert mindenik első akart lenni a lejövetelnél, tudván, hogy a leghamarább érkezőt odahaza hatalmas forgács- vagy tolófánk („Spitzkrapfen”) várja. Szerencsétlenség csak nagy ritkán esik, pedig a szénacsomóknak a sima hómezőkön való lecsúsztatása nem veszélytelen.

A völgy fenekére érve, a szénakötegeket fenyűgalyakkal díszítik fel s úgy viszik be a majorság csűreibe; a betakarítók pedig a káposztából, gombóczból, fánkból és herőkéből álló lakomázásnál pihenik ki munkájuk fáradalmait.

Keresztelési szokások. A megszületett gyermeket, mihelyt csak lehetséges, a gyakran több órányira fekvő plébániatemplomba viszik, sokszor a legzordonabb időjárással is daczolva, mert a kereszteletlen „kis pogányt” nem szabad sokáig a házban megtűrni. Az újhold varásnapján született gyermek („Neusonntagskind”) szerencsés lesz egész életében. A bábaasszony oldalán megy a keresztelőre a keresztapa (Gödl) vagy keresztanya (Gotl). Útközben nem szabad a napnak a csecsemőre sütnie, mert szeplős lenne tőle. A Lieser-völgyben a templomba menés közben velük találkozó legelső személynek egy zsemlyét adnak s ezt fecsegő-zsemlyének („Plappersemmel”) hívják, mert állítólag az illető, a kinek adják, rendesen a locsogás megérdemelt hírében áll. A falu korcsmájába betérnek, hogy kissé megpihenjenek. A keresztelésnél nem feledik el a „pólyapénzt” („Faschengeld”) a takaró alá rejteni, hogy azt is vele szentelje meg a gyermeket áldó pap, s ezt a pénzt, rendesen egy tallért, aztán gondosan őrzik, mint szerencsét hozó talizmánt. A Gail-völgy szlovénjei még egy beírt papirlapot is tesznek melléje, hogy a gyermekből okos és gazdag ember legyen. Keresztelő után az új világpolgárral ismét egyenest a korcsmába mennek, a hol jól megebédelnek. Kevésbbé jómódúaknál egy kis bor vagy kávé is megteszi. Víg kedvvel indúlnak hazafelé, s a bábaasszony most már könnyebbnek érzi karjain a kis keresztényt, mint a minő volt még pogány újszülött. De szaporázni kell a lépést, mert estharangszó előtt otthon akarnak lenni a gyermekkel, nehogy az Úrangyalára hívó harangszó után még szabadban találják s utóbb váltott gyerekkel cseréljék ki a gonosz szellemek. A gail-völgyi szlovéneknél a keresztelés után harmad napon bizonyos ünnepélyességgel fürösztik meg a gyermeket, s ekközben egy kulcsot, rózsafűzért (olvasót) és szentelt gyertyát adnak kezecskéjébe. A szerint, a mint a picziny jószág az egyik, vagy másik tárgyat szorítja meg jobban kis kacsóival, következtetnek jövendő sorsára és hajlamaira. A kulcs takarékosságot, az olvasó jámborságot, a gyertya pedig korai halált jelent. A húsvét utáni első keresztelőt a Gail-völgyben új keresztelőnek nevezi a nép, s még nehány évvel ezelőtt a papnak ezért külön díjat, utóbb egy ezüst tallért fizettek. Ez ama régebbi s „húsvéti bak” (hircus paschalis) néven ismeretes egyházi adó maradványa, a mely „pro primo infante baptizando” (az első gyermek kereszteléseért) járt.

A keresztszűlők jogai és kötelességei az alpesi tartományokban mindenütt egyenlők. Karinthiában is eljönnek nemcsak a paszitára (Vorweisat), a keresztelő napján, hanem a pár héttel később következő utóünnepre is (Nachweisat); a gyerekágyasnak egyéb ajándékok közt különösen egy kakast vagy tyúkot, keresztgyermeküknek pedig keresztelő-ingecskét (a Lieser-völgyben ezt „Krössenhemdl”-nek, azaz Chrisamhemd-nek hívják), ruhácskát s egy kötött fejkötőcskét adnak. A Lieser-völgyben ezekhez még több ánizskenyérke s nagy kiflik is járúlnak, a melyeknek „Fingerstrich” a nevök. A paszitára a Lieser- és Gail-völgyben a szomszédok is hivatalosak, kik szintén mindenféle ajándékot visznek s ezért forgácsfánkkal és kávéval vendégelik meg őket.

A keresztgyermekek („Götaklan”) keresztszüleiktől húsvétkor minden évben egy Raindling-kalácsot, pár festett tojást, karácsony és mindszentek ünnepén pedig fonott kalácsot („Gotnstrützl”) kapnak. Ez így tart egész tizenkét vagy tizennégy éves korukig, a mikor a keresztszülők irányukban elvállalt kötelezettsége egy ruha („Gotngwandl”) ajándékozásával véget ér; a nélkűl azonban, hogy azért a védelmükre bízott gyermek iránt tovább is jóindúlattal, őt tehetségök szerint szóval és tettel gyámolítani megszűnnének. Mikor pedig keresztfia vagy keresztlánya házasodni készűl, a násznagyság előjoga mindig a keresztapát illeti. A szlovéneknél a keresztgyermekek egyszer s mindenkorra vörös csipkével szegett inget kapnak ajándékba. Ferlachban a bérmáláskor is szokásos ily inget ajándékozni a szentség föladása után következő húsvét vasárnapján.

A komaságot különben a szlovének is nagy becsben tartják s igen sulyos bűnnek tekintik, ha komák egymás közt patvarkodnak. A közmondás, mely azt tartja, hogy: „házasodják lehető legközelebbről, komáidat pedig keresd jó távol helyütt” – úgy értelmezendő, hogy feleségűl olyat válaszszon az ember, a kit jól ismer, komáitól pedig azért éljen lehetőleg távol, hogy velök valamikép czivódásba ne elegyedjék. A komaság viszonyában állók közötti paráználkodást a három legfőbb bűn közé számítják. A legenda szerint, mikor Szűz Mária a szegény bűnös lelkeket a tisztító tűzből kiszabadította, csak hármat hagyott közűlök a kínszenvedés helyén: az elsőt, mert Istenben nem bízott, a másodikat, mert gyilkolt, a harmadikat pedig, mert keresztszülőjével vétkezett.

Lakodalmi szokások. Még mielőtt a suhancz katonasorba nő, fölvéteti magát a legények közé. A legénységhez pedig a vele járó makra-pipán, vaskos óralánczon s a kalap-bokrétán kivűl „szerető” („Schatz”) is kell, habár még jó messze van a ficzkó a házasság idejétől; mert a míg a szülék jó erőben vannak s a dolognak utána láthatnak, addig hallani sem akarnak a jószág („Hamatl”) átadásáról. Annál nagyobb aztán az öröm és hejehuja a házban, ha végre megjön az ideje.

A Lavant- és Lieser-völgyben a legény, miután kiszemelte a neki való leányt, kérőket („zwei Mander in’s Bittl”) küld a leány szüleihez, hogy azokkal a kiházasításra vonatkozólag megállapodásra jussanak. A Lesach- és Gail-völgyben a legény maga is velök megy a kérőkkel. Ha a leány nem tagadja meg kezét, a vőlegény egy tallért ad neki foglalóúl, a kérőket pedig szalonnával, káposztával és pálinkával vendégelik meg; ha e helyett egy köcsög aludt tejet tesznek eléjök, ez annyit jelent, hogy hiába jártak.

A kézfogó s az előzetes megvitatni valók rendbe hozatala után a vendégek meghívása következik. A „hívogató” vőfély („Ladmann”) a népélet legjellemzetesb alakja. Pántlikás kalappal, piros szalag-csokorral díszített nádpálczát tartva kezében, büszkén lépdel hivatalos kötelességét teljesíteni. A Möll-völgyben nehéz darócz-köpönyeget ölt s nem ritkán a havasi bot helyett fényes markolatú vadásztőr villog kezében, mintha a násznépet valami ellenséges táboron kellene átvezetnie. „Vasárnap jőjjenek kendtek a koszorúfonásra, hétfőn pedig a lakodalomra”, így szól közönségesen a meghívás.

A koszorúfonás („Kranzelpint”) alkalmával a Möll-völgyben rendesen ünnepiesen átviszik a vališ nevű tulipántos ládát és a rokkát a menyasszony házából a vőlegényébe. A falu határán friss fenyűfából összerótt, tarka kendőkkel tele aggatott és lánczczal elzárt vámot („Klause”) állítanak, a melynél az itt szokásos tréfának nekiöltözött vámőrség föltartóztatja a ládavivőket s egy kis drámai bohóságot játszik el velök.

„Wer kommt bei später Nacht,
Allher auf uns’re Wacht?”

(Ki jön ilyen késő éjjel
ide a mi őrségünkre?)

kiált a vámőr.

„Mit Jungfrauwaar’ und Heirathspracht
Kommen wir auf eure Wacht.”

(Hajadonholmival s kelengyével
jövünk a ti őrségtekre.)

felel a vališ vezető.

„Das muss verbot’ne Waare sein,
Weil ihr nit fahrt bei Sonnenschein.”

„Bizonyára tilos holmi,
A mit éjjel kell belopni.”

S ilyen módon folyik a szóváltás mindig élénkebb hangon. E közben pisztolydurranások reszkettetik meg a levegőt, a havasi szél a legczifrább nótákat süvölti, s fenyűfáklyák világítják meg az óriási hótömegekkel borított környéket. A vámilleték lefizetése után az ócska egyenruhában kevélykedő őrvezető kiállítja az útlevelet, a vališ-vivők előtt megnyílik a sorompó s a menyasszony holmijával víg énekszó és újjongás közben haladnak el a fenyőlombbal díszített kapu alatt. A jó szomszédság szellemében gyökerező régi, szép szokás szerint, a Möll-völgyben az új házasoknak a lakodalom előtti nap mindenféle gabnaneműből, sajtból, vajból, stb.-ből álló ajándékot (Weisat) visznek a meghívott vendégek, a mely adományokat a külön erre a czélra megbízott számtartó („Schüsselschreiber”) vesz át s helyez el a szobákban, a hol halomszámra áll a sokféle sütemény. Az üres kosarakba vagy tálakba aztán az ajándékozó nevét viselő papirszeletkét tesznek s lakodalmi süteménynyel megtöltve adják vissza azokat tulajdonosaiknak.

Karinthia felvidékének legtöbb völgyében szokásos a menyasszonynak a szülői háztól való kikérése („Abbitte”), a melynél majdnem minden jelenlevőnek szemébe tolúlnak a meghatottság könyei. A templomba menetel előtt a vendégek vagy a plebánián, vagy a helyi körűlményekhez képest a korcsmában gyülekeznek össze, s onnan indúl aztán a nászmenet az istenházába. Ez ünnepies bevonúlásnak mindig akad elég nézője. A Möll-völgyben már messziről hirdetik érkeztét a pisztolyok durranásai. A menet élén haladnak a falu zenészei. A nyomukban menő, bokrétás kalapos víg legénysereg alig győzi a pisztolyokat tölteni, s közben-közben egy-egy messze visszhangzó rikkantással könnyít vigalommal csordúltig telt szívén. A nászmenet e pajzán előhada a farsang hóbortos jókedvének kifejezője, míg az utána következők arczairól már az ünnepies szertartás komolysága és fontos volta tükröződik. a hívogató vőfély oldalán lassú léptekkel halad a vőlegény, aztán mennek a násznagyok, a nyoszolyóleányok, végűl a menyasszonyt vezető másik vőfély karján a menyasszony, állig érő darócz-ruhában. Egyetlen ékessége a kalapja köré vont vörös szalag. Legutóljára érkezik a nászasszony a többi nő-vendégekkel.

A Gail-völgyben a menyasszony fejét egészen elfödő fehér fátyolt s ezüst vagy aranyozott övet visel, s minden vendégnek vörös szalag van a kalapján, még pedig a legtetején. A menyasszony-koszorút s a jegygyűrűket a mátkapár előtt fényes tányéron viszik. A Szent János áldásával végződő szertartás után a vőlegény, vagy az egyik vőfély a szentélyben vagy a templom pitvarában rézpénzt szór a nagy számban összecsődűlt s a közibök hulló krajczárokért verekedő gyermeksereg közé. E szokásnak, a családra belőle háramló áldásra való tekintettel a Gail-völgyben nem szabad elmaradnia. A rendesen tizenkét fogásból („Richten”) álló nászlakoma késő éjjelig elhúzódik, minthogy minden tál étel után táncz következik. Az asztalnál minden nőnek férfi szomszédja az illetőnek hivatalos lovagja és tánczosa, a miért szomszédnőjétől egy csomó szivart kap elismerésűl. A tisztelettáncz után a „menyasszony-lopás” tréfája következik. A menyasszonyt ugyanis átviszik a legközelebbi kocsmába, a hol a szolgálatára rendelt vőfély költségére egyet isznak s aztán zeneszó mellett megint visszavezetik. A menyasszonynak a vőlegény házába való átkisérésénél („Hamziehen”) a mátkapár a korcsma lugasában, a hol már várnak rájok a zenével, egy stájerost tánczol, a mint mondják, azért, hogy „könnyebben viseljék aztán az élet terhét vagy keresztjét” („damit man das Kreuz nit nacher ziehen hört”). Hazaérvén, a kaput zárva találják, s csak hosszú szóvita után eresztik be őket. A kapuban várja a menyasszonyt anyósa, vagy az, a ki a ráadásúl még itt elköltendő lakomát adja, s egy kenyeret, egy kulcsot és egy csibét ád a menyasszonynak, a ki e tárgyakat hirtelen leejti. Ha a szabadon eresztett csirke a házban benn marad, ez jó szerencsét jelent az új házasoknak.

Vališ-vitel a Möll-völgyben.
Myrbach Feliciántól

A Lesach-völgyben ez előtt szokásban volt az övdobás („Gürtelwerfen”). A templomba menet előtt a vőlegény övezte át a menyasszonyt az ezüst övvel s e közben többször megkisérlé az övet mátkája fején átvetni, a mit ez mindenkép megakadályozni törekedett. Ha a vőlegény igyekezete sikerűlt, ez azt jelenté, hogy ő lesz az úr a házban és nem a felesége.

A Gail-völgyben a visszautasított leánykérőnek éjjel kalapácsot festenek szurokolajjal a háza falára. „Kalapácsot kapott”, a nép ajkán közmondássá vált czélzás a sikertelen járásra. A lakodalom utójátékaként a felső Gail-völgy némely falvaiban még ma is dívik a tálvetés („Schüsselwerfen”) szokása. Egy héttel az esküvő után a legények bejárják a falut s minden háznál kérnek, vagy ha jószántukból nem adnak nekik, elcsennek valami repedt cserépedényt. Midőn ilyennel egy hátikosarat jóformán megtöltöttek, késő éjjel oda lopóznak az új házasok lakása elé s az ajtó előtt körben állva, rázendítenek valamely egyhangú dalra, a minő példáúl a következő:

„Es schläft Alles schon,
Wo wir hiaz klopfen an,
Der Tag hat sich geendet,
Die Hochzeit ist vollendet.

(Minden alszik már
itt, a hol mi kopogtatunk,
a nap véget ért,
s a lakodalomnak vége.)

Braut und Bräutigam
Schlafts nun in Gottesnam.
Wir wünschen euch den lieben G’sund
Alle Tag und alle Stund. u. s. w.

Wir singen euch zum B’schluss,
Mit einem Freudenb’schluss,
Soviel als Häfenscherben,
Soviel soll’n Kinder werden.”

(Vőlegény s menyasszony,
aludjatok Isten nevében;
jó egészséget kivánunk
világ-éltetekben, stb.)

(Záradékúl még
víg éneket zengünk nektek,
a mennyi a cserépdarab,
legyen annyi gyermeketek.)

Minden versszak után odavágnak jó erősen egy pár edényt az ajtóhoz, hogy csak úgy röpködnek szanaszéllyel a csörömpölő cserépdarabok. A zajra a szomszédok is összecsődűlnek.

A dal befejezésével apraja-nagyja betódúl az ifjú házaspár szobájába, a hol terített asztal s rajta kenyér és bor, vagy pálinka várja a vendégeket. Czitera vagy harmonika is akad, s a lakmározás és tánczmulatság mélyen benyúlik az éjszakába.

A „menyasszony-lopást” a Lieser- és Lavant-völgyben is eljátszszák. Ugyanitt a menyasszony anyja nem vesz részt a lakodalomban s más valaki helyettesíti. Hiszen a keresztelőnél sem volt jelen, hanem a keresztanyát küldte maga helyett; miért is lenne hát ott esküvőjén? Ezzel magyarázza a népies vélekedés e különös szokást. A házasság egyházi megáldását itt is „Szent János áldása” követi. A mint a nászmenet a korcsmába érkezik, a menyasszony a koszorúlány és a nászasszony kiséretében a konyhába megy s megsózza a lakodalmi levest. Ez alkalommal egy tallért dob a sótartóba a szakácsné számára.

A Lieser-völgyben a menyasszonyt vezető vőfély a társaság mulattatója és az egész vigalom lelke, holott a Lavant-völgyben e tiszt a bőgőst illeti. Mikor a mátkapár új otthonához ér, a háznak minden ajtaját zárva találja. Csak erős kopogtatás és rigmusokban folyó hagyományos szóváltás után nyílik meg az ajtó, a melyben az egész ház cselédsége fogadja s a legidősebb szolgáló, a majorosné, üdvözli az új gazdasszonyt, tiszta tányéron vivén elébe az ajtó kilincsét. Itt-ott a menyasszonyra a termékenység jelképeűl gabonát is hintenek.

A lakodalmi asztalról minden vendég kap „menyasszony-máját’ („Bschadessen”). Az étkezés után, a Lavant-völgyben még a közben, a „tisztelettáncz”-ot járják, éjfél után pedig a „koszorútáncz” („Kranzelabtanzen”) következik.

Érdekesek a Gail-völgy szlovénjeinek lakodalmi szertartásai. A legjellemzőbb vonás ezek közt, hogy a lakodalmas menetben résztvevő férfiak lóháton ülnek. Lóháton teljesíti tisztét a hivogató vőfély is, kinek arany füsttel bevont koszorú van a kalapján s mondókáját a házak kapuja előtt fújja el, a mire kenyeret nyújtanak neki, a melyből egy karéjt szeg le magának, a mint különben a Gail-völgyben egyáltalán szokás, hogy a házba lépő vendéget kenyérszegéssel kinálják. A menyasszony-láda átszállításánál a kocsin az új menyecske egész hozományát közszemlére bocsátják.

Maga a lakodalmas menet igen tarka képet nyújt. Lássuk legelőbb a mátkapárt ünnepi díszében. A menyasszony a rendes gail-völgyi öltözetben jelenik meg, rövid szoknyát, tarka pruszlikot és kivételesen fehér hímzett kötényt viselve. Derekán a gazdagon kivarrott öv („Pass”), fején pedig a már említett peča-főkötő, vagy színes fejkendő s e fölött a vastag selyem zsinórral körített nemezkalap. Hófehér inggallérjára aláhulló hajfonatai virággal és szalagokkal vannak fölczifrázva. A vőlegény öltözete kevésbbé föltűnő. Közönségesen hosszú, több gallérú köpönyeg, tarka, ezüstpitykés selyem mellény van rajta, a lábán pedig hosszú szárú csizma; alacsony nemezkalapját tarka selyemzsinór köríti.

A lakodalom reggelén a legények, gyakran mintegy harminczan, ha nem többen, lóháton jelennek meg. Nehéz fajtájú lovaik vörös szalagokkal vannak fölékesítve, nyereg helyett azonban pusztán a szokott gyapjú-pokrócz van rájuk terítve. Élükön lovagol a „zászlótartó” a vőlegénynyel. Amaz vörös lobogót visz, a melyet az utolsó nóta elhúzásáig ki nem ád kezéből. Sebes vágtatva megy a csapat a menyasszonyért, a ki gyakran valamely jó távol fekvő faluban lakik. A menyasszony szüleinek háza előtt megállanak s dalra gyújtanak. A vőlegény és a zászlótartó leszállnak a lóról, hogy belépjenek a házba, de útjokat állja a vasvillával fölfegyverzett házőrző s így kiált rájok: Kik vagytok és mit akartok?” A zászlótartó kikéri a menyasszonyt, a ki helyett azonban előbb rendesen valamely csúnya vénasszony jön ki. Ezt hangos nevetés fogadja, mire a szegény csoroszlya siet, hogy mentűl előbb pusztúljon a dévaj népség útjából. Erre a nyoszolyólányok lépnek ki s csak ezek után végre a menyasszony, a kit a vőlegény kézadással üdvözöl.

A templomba vezető úton a menyaszonyt, ha más faluba megy férjhez, föltartóztatják. Két legény lánczot tart elébe, a többi pedig jobbra és balra sorfalat áll. A menyasszonynak aztán vagyonosságához mért váltságdíjat kell fizetnie, hogy szabadon kivonúlhasson. Ha nem akarja magát megváltani, szabadon bocsátják ugyan, de egy kéve szalmát gyújtanak utána. Ha a vőlegény házasodik idegenbe, akkor a leányok állják útját. A váltságdíjat a lakodalom után való vasárnap megtartandó tánczmulatságra fordítják, a melyre az utóbb említett esetben a lányok hívják és vendégelik meg a legényeket, ők szólítván ezeket a tánczra is, szóval egészen szerepet cserélnek a legényekkel; de csak estig, a mikor aztán megint helyre áll ez a fölfordúlt világ. Útközben minden korcsmába betérnek. A fizetés a zászlótartó dolga s a legénység ingyen mulat.

A templomban a fölajánlásnál is a zászlótartó megy legelől. A nászasszony egy egész kenyeret s egy kolbászt tesz áldozatúl az oltárra. Az esküvő után némely helységben a Szent János áldását nem poharakból, hanem az oltárnál használt csengetyűből iszszák, a mely körben jár a násznép között. A kimenetelnél a mátkapár megáll a templomajtóban s ott veszi át a vendégek apró-cseprő ajándékait. A menyasszony ezek egy részét hátrafelé, a vőlegény pedig maga elé dobja a nép közé, hogy szapora ivadékuk legyen az új házasoknak. A maradékot a kútba dobják.

A templomból legelőbb a vőlegény házához vonúl a menet, a hol ennek anyja kenyeret s rajta két keresztben fekvő kulcsot visz menye elé. A menyasszony darabokra szeli a kenyeret s a körűlötte álló szegények közt osztja ki. Az utolsó szelettel, a melybe egy ezüst pénzt rejt, egy fiú körűlszaladja a házat, hogy azt semmi balsors ne érje. Erre az anyóka egy tyúkot vesz elő, s azt a menyasszony feje fölött elröpíti; ezt a tyúkot váltságúl áldozzák, hogy az új gazdasszony mentve maradjon mindennemű megbűvöléstől. Csak ezek után lép be a menyecske új otthonába, szentelt vízzel hintvén meg annak minden részét.

A lakománál a vőlegénynek és menyasszonynak csak egy tálból s egy kanállal szabad enniök. A menyasszony e mellett még a vőlegény kabátja szárnyára igyekszik ülni, hogy – a mint mondják – a házban az övé legyen a kormány s férjét papucsa alá kerítse.

Eredeti szokás a szakácsnénak borravalóval megajándékozása. Az egyik vőfély a konyhából egy ágas botot visz be, mely tele van akgatva mindenféle ennivalóval; ezeket a vendégsereg végig kóstolja s ki-ki borravalót tesz helyökbe. A vőfély aztán a pénzzel megrakott botot visszaviszi a konyhába s átadja az ott foglalatoskodóknak. A lakoma végén, a torma-mártás elköltése közben zendűl meg a búcsúztató nóta („Abgeigen”), melynek kördalát zenekiséret mellett az egész társaság énekli. Ez alatt a zászlótartó kezéből a zászló sorba vándorol a résztvevők közt. Mikor végűl az új házasok éjjel hazatérnek, a lakodalmas menet őre kiséri őket s útközben figyelmezteti a menyasszonyt amaz ősi szokásra, a mely szerint az első három éjen át (Tóbiás-éjek) nem szabad az ágyban, hanem a padkán kell feküdnie.

Temetkezési szokások. Karinthia felső vidékein a haldokló ágyához siet az egész szomszédság, hogy segítségére legyen a vívódó családjának. Meggyújtják a szentelt viaszgyertyát s szűntelen csengetnek az úgy nevezett Margit-csengetyűvel be az ágy alá, az asztal és a padok alatt, mert azt vélik, hogy a meddig a csengő hangja ér, azon körben az ördögnek nincs a beteg fölött hatalma. (Felső Gail-völgy.) A mint a haldokló kiszenvedett, a csengetyűvel háromszor körűljárják a holttestet, a melyet ezután szentelt vízzel megmosdatva kiterítenek. Ráborítanak egy vászonlepedőt („Überdon”) s erre fejétől lábáig czérnaszálat húznak, a mely három helyen vékony viaszgyertyácskákból formált vörös kereszttel van a lepelhez tapasztva. A mosdatásnál használt szenteltvizes edénynek nem szabad a házban maradnia, hanem eldobandó. Azután meg néhány fűzfabarkát („Palmbuzel”) dugnak a halott zsebeibe. A ravatal mellé szenteltvíz-tartót, fejéhez fakeresztet és egy szál gyertyát állítanak, a melynek hamvát nem szabad lekoppantani. Estére a szoba megtelik a virasztásra érkezett látogatókkal, a kik az egész éjet imádkozással és énekléssel töltik el. Éjfél tájban a virasztókat („Wacher”) kávéval és pálinkával vendégelik meg a házbeliek, hogy el ne aludjanak, mert a hol valaki a „földön feküszik”, a mint mondják, vagyis ki van nyújtóztatva, ott nem szabad senkinek sem aludnia. A míg a holttest a házban van, addig csak a leghaladéktalanabb munkát szabad elvégezni; minden más dolog zavarhatná a halott nyugalmát.

A temetésre („B’stattung”) megjelennek a szomszédok, rokonok és ismerősök, sokszor még a távolabb fekvő falvakból is, hogy az elhúnytnak megadják a végső tisztességet. A halottas házból való kiindúlás előtt a megjelenteknek kávéval szolgálnak. A kinálás visszautasítását sértésnek tekintik. Mikor a legutóljára érkezett is kihörpentette kávéját, a koporsót, miután búcsút vettek tőle, a küszöbön háromszor alá szállítván, meg fölemelvén, kiviszik a pitvarba. E szertartásnál így szólnak a koporsóvivők: „Dicsértessék az Úr Jézus, onnan (a hová te mégy) nem térünk többé vissza”. A Gail- és Jaun-völgy szlovén lakói virágvasárnapi pálmaágat tesznek a küszöbre, s e fölött tologatják három ízben előre meg hátra a koporsót, a mivel az elköltözöttnek a másvilágról való visszatérését vélik megakadályozni; a férfi halottnak itt úgy, mint a Lavant-völgyben is, kalapját is vele teszik sírjába. Még megemlítendő, hogy a halott számára, mintegy útravaló eleségűl, a temető közelében levő házak valamelyikébe lisztet, zsírt és kenyeret küldenek.

Völgyvidéken a lajtorjás szekéren, a hegyek közt pedig a „Geröd” nevű két kerekű taligán, télen meg szánon viszik ki a fehér lepellel leborított s kötelekkel oda erősített koporsót. A kocsi vagy szán elébe egy pár ökröt vagy lovat fognak, s így indúl útnak a menet, melyben a koporsó nyomában a gyászoló családtagok mennek. Elől egy lámpást, vagy a sírra tűzendő keresztet vivő ember halad. Az egyszerű gyászkiséretnek soha, semmi szín alatt sem szabad a szokott templomi vagy temetői útról letérnie. A Möll-völgyben azt hiszik, hogy a lovak sokkal könnyebben húzzák terhüket, ha egy fiú, vagy leányka ül a koporsó tetejére. A temetés után, a melynek népies neve a Gail-völgyben „Untermachen” – „földberejtés” – a falu templomában gyászszertartás következik, a melynél viaszgyertyákat égetnek az imazsámolyon az elköltözött lelki üdveért. Erre a temetőben összegyűlt szegények közt búzakenyérkéket osztanak ki. Jobb módúak temetésénél ez osztásra a Glan-völgyben sokszor száznál több szegény is összegyülekszik s valamennyinek jut az alamizsnából. Végűl következik a korcsmában tartott „halotti tor” („Leichentrunk”), melyen egyszerűen csak pálinkát, bort és kenyeret költenek el. Karinthia felvidékén e tor minden temetésnek elmaradhatatlan záradéka. Alsó-Karinthia szlovénjeinél, különösen a Lavant-völgyben, a halotti tort (sedmina vagy karmina) szintén a korcsmában tartják, csakhogy itt a bor mellett még sör és leves, továbbá savanyú káposzta disznóhússal, és végűl kávé is kerűl az asztalra. Így van ez az alsó-karinthiai német lakosságnál is. Az étkezés közben beálló szünetek alatt az olvasón imádkoznak.

A mint a föntiekből látható, Karinthia lakóinak erkölcseiben és szokásaiban még elég erősen nyilatkozik e faj tősgyökeres, bajuvár-eredetű szelleme, melyet e dalokban bővelkedő, talpig becsületes nép alábbi négysoros versikéje oly találón jellemez:

„Die karntnerisch’n Leutlan
Seint treu und bidar,
Und a karntnerisches Liadl
Hallt im Herz’n widar!”

„A karantán ember
Igaz és hív,
S a karantán daltól
Visszhangzik a szív!”

Noviny Arcanum

Zaujíma Vás, čo o tejto téme písali noviny za posledných 250 rokov?

Zobraziť