II. SZÍN.
Én, Warwick, hílak, cumberlandi Clifford!
Medvém elől hahogy el nem buvol,
Most, a midőn bősz harsonák riognak
S haláljajok eltöltik a leget:
Mondom, jer, Clifford, víj meg én velem!
Cumberlandi Clifford, éjszak büszke lordja,
Warwick rekedt már a kiáltozástól!
York jő.
Hogy vagy, nemes lord? Mi! csak így gyalog?
Leszúrta ménem’ gyilkos kezü Clifford;
De szeget szeggel visszafizetém,
És dali kedves paripája most
Dögkeselyűk és varjak martaléka.
Clifford jő.
Ütött órája mostan egyikünknek.
Warwick, megállj! Keress te más tusát,
E vadat itt majd én üzöm halálra.
Hát rajta, York! A trónért vísz te most.
A mint ma, Clifford, harczsikert reménylek,
Oly igazán fáj, hogy nem víhatunk. (El.)
Mit látsz te rajtam? mért e tétovázás?
Beléd szeretnék, daliás vitéz,
Ha nem volnál oly rögzött ellenem.
S magasztanám én hős szived’, ha nem
Rút pártütésben tüntetnéd ki azt.
Ugy legyen az most védem kardod ellen,
A mint jogért küzd és igaz ügyért.
A harczra lelkem’ s testem’ fölteszem.
Szörnyű merénylet! – Fel, siess a harczra!
La fin couronne les oeuvres.
(Vínak. Clifford elesik és meghal.)
Igy harcz adott békét, nyugtot tenéked;
Lelkének, Isten, adj te békeséget! | (El.) |
Bomlás, gyalázat! Szerteszét tolongnak:
A félelem zavart szűl, a zavar
Sebesit, nem óvmeg. Oh pokol fia,
Az égharag szolgája, háború!
Izzó szerét dobd népünk jégszivébe
A boszunak! A harczos meg ne fusson:
Ki igazán a harcznak él, nem ismer
Az önszerelmet; önmagát szeretve
Véletlenül s nem lényegére nézt
Hord hős nevet. | (Megpillantja atyja holttestét.) |
Dűlj szét, czudar világ! |
Földet, eget egygyé olvaszszanak!
Riadva zengjen a köz-harsona,
Külön, silány hang hadd némuljon el!
Oh jó atyám, ez volt hát szabva rád,
Hogy békeségben éld át ifjuságod’,
Ezüst ruháju bölcs vénségre juss,
S most halj meg tisztes, pihenő korodban,
Otromba harczban? E látvány szivem’
Kővé mereszti, és mig az enyém,
Kő is marad. York öli véneinket,
Én csecsemőiket; a szűz könyét
Olybá veszem, mint tűz a harmatot;
És női szépség – zsarnoklágyitó –
Csepű s olaj lesz lángoló boszúmra.
Az irgalomhoz nincs közöm ezentúl:
Ha a York-házból kisdedet lelek,
Annyi falatra szerte vagdalom,
Mind vad Medéa Absyrtus fiút:
Hogy hirre jussak, kegytelen leszek!
(Fölveszi a holttestet.) |
Miként a vén Anchisest Aeneas:
Ugy viszlek én most férfi vállamon;
Élő tehert vitt ámde Aeneas:
Oh nincs olyan terh, mint az én keservem! (El.)
Plantagenet Rikhárd és Somerset jőnek viaskodva; Somerset elesik.
Igy, itt feküdj’ te:
Mert Somerset egy szurtos kocsmaczímer.
„A sz.-albansi vár” alatt tevé
Halála által a jóst hírnevessé.
Maradj boszús, szív! és szilárd, te kard!
Elleniért a pap imádkozik,
Fejdelmi hősök őket megölik. | (El.) |
El, el! ily lassan! el! szégyeld magad’!
Elfuthatunk az ég elől? Maradj!
Minő szeszély! nem harczolsz, el se futsz!
Most bölcseség, vitézség, védelem
Futnunk s magunkat biztosítanunk,
A hogy lehet, s csak futván teszszük azt.
(Távolról riadó.) |
Bal végzetünknek; ám ha menekűlünk
(És megtehetjük, ha nem tétovázol),
Londonba szállunk, hol szeretve vagy,
S melyet itt szerencsénk szenvedett, a rést
Betömjük csakhamar.
Ifjú Clifford jő.
Ha nem forralnék boszut, ajkam inkább
Káromlana Istent ily tanács helyett;
De futnotok kell: végtelen zavar
Hatalmazott el feleink szivében.
El! menekűlj! Megérjük azt mi még:
E mi bukásunk lészen az övék.
El, el! királyom, el! | (Mind el.) |