Persevandus.
Persevandus.
Ezen szó, amelyet folyóiratunk 1904. évf. 183. oldalán hibás olvasással közöltem, és amelyet Wertner Mór ur az 1905. évf. I. füzetében helyesen fejt meg, középkori heraldikai emlékeinkben csakis ezen egy izben szerepel, Bárczay müvében* persevandust, czimernagy-segédet, hiába keresünk; sőt Strőhl heraldikai munkája* is csak éppen hogy megemliti a «persevant»-okat.
A Heraldika kézikönyve, Budapest, 1897.
Heraldischer Atlas, Stuttgart, 1899. u. o.
Ezért, és mivel Wertner Mór ur magyarázata nem kimeritő, és nem is egészen hibátlan, a kérdést tisztázni óhajtom.
A czimerkirályokra, czimernagyokra és czimernagy-segédekre és azok müködésére vonatkozólag Anjoui René sziczillai király (1435–1442), kézirata a legrégibb irott emlék, amelyet a Bibliothčque Nationale-ban őriznek. Az ebben megirt szabályok voltak mérvadók továbbra is a francziáknál, és némi módositásokkal a németeknél is.
A czimernagy-segéddé (persecutores armorum, persevant, poursuivant d’armes persuivant d’armes, pursuivant of arms) azon nemes származásu egyén lett, aki mint lovas-hirnök 3 esztendeig becsülettel szolgált, és a czimertanban kellő jártasságra tett szert; az ilyen az illető fejedelmi udvart, nemkülönben mesterét, a czimernagyot mindenüvé követte, a czimernagynak mindenben segitségére, szolgálatára volt. Ünnepségek alkalmával – éppen úgy, mint a czimernagy – ura czimerpalástját viselte; csakhogy a czimert a paláston nem elül-hátul, hanem kizárólag bal vállán hordhatta; kezében fehér pálczát tartott; fejét tollakkal diszitett, négyszögü süveg födte. A czimernagy-segéddé avatás rendes ünnepséggel történt, amely a templáriusokéhoz hasonlitott; a czimerkirály egy vasárnapon, számtalan nemes jelenlétében vizzel és borral rendszeresen megkeresztelte és nevet adott neki; azután beöltöztették és esküjét vették. Hét* álló esztendeig kellett szolgálnia, mig végre czimernagygyá lehetett. A német fejedelmek közül csakis azoknak állott jogában czimerkirályt nevezni ki, akik királyi tisztségekkel (honores regii) voltak felruházva.
Nem pedig két esztendeig, amint azt Wertner ur állitja.
Egy 1644. évi franczia jegyzék a czimernagysegédek 3 osztályát különbözteti meg; az első 200 livres, a másik kettő 100–100 livres fizetéssel; a francziáknál azonban nem eskették fel, és bármikor elhagyhatta szolgálatát. Nevük rendesen valami vig és mulatságos elnevezés. A roi d’armes palástjának alapdisze a liliom volt; pálczája liliomos, fején és pajzsán korona. A poursuivant d’armes czimerpalástja egyszerübb, liliomnélküli volt; pálczája is liliomnélküli.
A francziáknál, angoloknál és a németeknél a czimerkirályok, alattvalóikkal együtt külön czéhet képeztek. Angliában napjainkban is fennáll a norfolki herczeg vezetése alatt a «Herolds-College» (Herold-Office) (1340 óta), amely áll: három czimerkirályból, a térdszalagrendé, a Garder principal, a déli tartományé clarenceaux, az északié pedig, Norroy; 6 czimernagyból: a windsori, chesteri, yorki, lancasteri, sommerseti és richmondi; és 4 czimernagy-segédből (poursuivant of arms) és pedig: a Rouge Croix, Szt. György keresztjéről elnevezve, a Blue Mantle (kék köpeny), a Rouge Dragon (vörös sárkány), VII. Henrik jobb oldali pajzstartója alapján, és a Portcullis (kapurács), VII. Henrik egy badge-e után.*
Ld. Ersch u. Gruber, allg. Encyclopćdie der Wissenschaften u. Künste; Ménestrier, La chevalerie; Encyclopédie ou Dictionnaire raisonné des sciences, des Artes et des Métiers; Larousse, Grand Dict. universel du XIX. Sićcle stb.; Encyclopaedia Britannica.
Heraldikai emlékeinkben mindezen hivatalokra nézve alig találunk nyomot; amint emlitettem, a persevandus szó az általam ismertetett czimereslevélben egyedül állóan szerepel idáig; aligha is létezett nálunk ezen külön czéhhé alakult foglalkozás, mert különben gyakrabban szerepelnének középkori czimeres leveleinkben egyik vagy másik néven.
Az I. Ferdinánd, aragoniai király által a Hetyey és Bátéi családnak adott czimereslevélben* olvasható armorum capitaneus, a heroldusnak (czimernagy), az alguatzoinus (alguacil) a persevandusnak, a czimernagysegédnek felel meg.
Fejérpataky. Magyar Czimeres. Emlékek, II. füz. 17–18 1.
HORVÁTH SÁNDOR.
