Vörösmarty Mihály: (DRÁGA TANÍTÓM!... )
(DRÁGA TANÍTÓM!... )
Drága Tanítóm! Mit nyujtsak végtére jutalmúl,
Nincsen hatalmam alatt méltán lefizetni adómat,
Engedd hálámnak buzgón kirebegni Nevedhez
Hogyha csekély soraim rendében hanyatlani látod
A gyakorolt elmét ékes müve kelleti, engem
Oh bár ezt tudnám alacson versembe szorítni,
Szólni tanitsz magyarúl, és a nyelv titkait oldod
Érzeni, mint hazafit gyakor intésekkel is unszolsz
S ah, hányszor fáradsz - áldás éltedre, magadra!
Buzgóságod alatt elenyészett minden, utánad
Érzéd azt, mikoron felavattak nemzeti fénnyel,
Érzéd, - szent lánggal forró mellyedben Hazánknak
S már elkészűlél, hogy megnyugtassad az áldott
A haladó évek már visszaborongva müvednek
És korcs népeit is meg nem csüggedve hevítvén
Élj hát érdemeid teljes díszében; irántad
| Hogy megháláljam teljesen amit adál. |
| Vedd Te csak, amit adok, szívem adózva fizet. |
| Intézett szavait, s titkos hevére tekínts. |
| A költői tüzet, engedelemre hajolj. |
| Csak csupa hálaadás kiszt s nyom erembe tüzet. |
| Méltó lenne egész tiszteletedre talán! |
| Nemzetiségednek fénye nagyokra ragad. |
| S ezt régen kezdvén őszbe borúla fejed. |
| Hányszor rettent a mély Duna, fagy, zivatar. |
| Zeng a hálaadó nagy sereg, élni siet. |
| Szép tisztedbe, mi nagy, mily akadályos az ügy. |
| Serdűlő fiait lenni bizatva reád. |
| Szándékon függő lelkeket, utba kelél. |
| Felségét jegyzik, míg Te Hazánknak örűlsz, |
| A koszorus hűség társaihoz vezeted. |
| Hogy hálámat adom, légy Te segédet adó. |
Pest, 1818
