Vörösmarty Mihály: EGY BOLDOGTALANNAK PANASZA
EGY BOLDOGTALANNAK PANASZA
Már siet hátra napunk, már int az enyészeti alkony,
Én egyedűl e gyászos halom selymére ledőlvén
Délia már feltűnt, bájfénye remegve körűlem
És egyedűl a boldogtalanok szívébe felunszolt
Már levonúla az éj e környék bércire, mégis
Ám mi haszon? bánatba merűlt lelkemnek erőtlen
A hüves alkonyodást útálva világot ohajtok,
Várasból ligetekre viszont a pusztai térről,
Szárazról tengerre, de a mély tengeri síkról
Haj! mi időre leszen már vége ez üldözeteknek?
Ah! hova tünteted el kegyes Hold, deli képed előlem,
Most, mikor elhagyatom mindentől, meg te is elhagysz
| Minden Morphéus csendes ölébe borúl. |
| Árva fejem bajait megkeserűlve nyögöm: |
| Zsengedező gallyak fürtjein által evez. |
| Búkra tekint kegyesen Isteni éke felől. |
| Jótévő fényét önti lebegve reám! |
| Vágyását a sors félre ragadja, viszi. |
| Int a nap, és szaladok zsenge világa elől. |
| Őrűlt várbacsaló kedvem habozva ragad. |
| Félelmem száraz földre kikelni siet. |
| Vagy mi határ fogad el csendes ölébe utóbb? |
| Mily szomorú felleg korma vakítja tüzed? |
| És régen keresett fényedet eltagadod. |
Pest, 1818
