Hazafias lírája
Hazafias lírája
Ennek a romantikus nemzeteszmének a jegyében fogantak Kölcsey hazafias költeményei. A Himnusz (1823) azt – a magyar reformáció irodalmában közhellyé vált – felfogást tükrözi, miszerint a magyarságot önmaga bűneiért érte Isten büntetése. A „saját bűnükön” azonban Kölcsey saját osztályának, a magyar nemességnek a történelmi bűneit érti, de – ítélete szerint – a nép „megbünhödte már” „a multat s jövendőt!”. Az Istenhez fohászkodó költő vallásos gesztusa nem pusztán könyörgés, hanem a múltját vállaló nemzeti közösség bűntudatot legyőző önbizalmának, élni-akarásának, jövőbe vetett hitének himnikus hangvételű kifejezése. A Zrínyi dala (1830) és a Zrínyi második éneke (1838) ezzel szemben a nemzeti fenyegetettség tragikus érzésének ad hangot. A kétségbeesést, a félelmet fejezi ki amiatt, hogy „A dicső nép... névben él csak, többé nincs jelen”, és megtörténhet, hogy „más hon áll a négy folyam partjára,/Más szózat és más keblű nép”. A hangulatoknak, az érzelmeknek az a végletes ellentéte, ami a Himnusz vallásos pátosza és a Zrínyi dalok nemzet-halál víziója között feszül, végigvonul Kölcsey egész líráján: a népdal tónját utánzó versein (Bú kél velem, Bordal, Csolnakon, Hervadsz...) csakúgy, miként hazafias és bölcseleti költeményein (Rákóczi hajh..., Rákos nimfájához, Rákos, Vanitatum Vanitas, A szabadsághoz, Huszt, Rebellis vers).
