Csellék a csermelyekben
Csellék a csermelyekben
A csermelyek medre legfeljebb csak elvétve szélesebb 1–1,5 méternél, vízmélységük pedig néhány centi. Csapadékban szegény időszakban – ha a források elapadnak – a csermelyek medre teljesen kiszáradhat.
A csermelyekben – a csekély vízmennyiség miatt – csupán a kis testű halak találják meg az életfeltételeiket.
Sebes pisztráng
Többségüket a fiatal fürge csellék – más nevükön borholyok, csetrik, putrihalak stb. – népesítik be. E halparányok ivarérett korukban 7-8 centi testhosszúságúak. Testük torpedószerű és áramvonalas – így könnyedén mozognak a gyors, erős sodrású vizekben is. Testüket apró és lazán ülő pikkelyek borítják. Hátuk rendszerint sötétbarna, oldalaik ezüstös csillogásúak, a felső részükön apró, barna pettyek láthatók. Májusban, júniusban – amikor a víz hőmérséklete eléri a 15 °C-ot – szaporodnak, ilyenkor a hímek mell- és hasi része élénk kárminpiros. Egy-egy nőstény egyszerre több száz ikrát rak. A ragadós ikra a kavicsokhoz, a kövekhez tapad, majd 3–6 nap múltán kikelnek belőlük a mindössze 4,5 mm-es lárvák. Az ivadék főleg kerekesférgeket, az alsórendű rákok petéiből kikelt lárvákat fogyaszt. A kifejlett halak többségében az alsórendű rákokat és a víz felszínére eső rovarokat eszik.
Ezekben a vizekben afféle hírmondóként hébe-hóba egy-egy petényi márna is feltűnhet. Igazi különlegesség, védett ritkaság. Az orsó alakú petényi márna könnyen megkülönbözethető közeli rononától, a márnától. Ugyanis a petényi márnák ún. farok alatti úszója annyira megnyúlt, hosszú, hogy az eléri a farokúszó tövét.
A fenékjáró és a felpillantó küllők rendszerint az aljzaton tartózkodnak, és a szájuknál lévő bajuszszálakkal (2) a megfelelő táplálékszervezeteket – szúnyoglárvákat, tegzeseket, kérészlárvákat, férgeket, ászkarákokat stb. – keresik.
A felsorolt halfajok társaságában a szivárványos öklék is ott lehetnek, hiszen ezek is szeretik a tiszta, alacsony hőmérsékletű, nagy oxigéntartalmú, mozgó vizeket. Ezek a magas hátú, oldalról lapított testű halak 6-7 centis testhosszúságúak, és pikkelyezetük – főleg az ívás idején – szivárványszínű, – fényű, innen is a találó elnevezésük. Szaporodásuk sajátságos, mert a nőstények az ikrát – egy hosszú tojócső segítségével – a tavi és festőkagylók kopoltyúüregébe tojják, ahol idővel kikel az ivadék. A szivárványos öklék a csermelyek, patakok vizében előforduló, apró állatokat fogyasztják. E pompás állatok akár akváriumban is tarthatók, jóllehet nem érnek meg „matuzsálemi kort”. A többség legfeljebb 4 évig él.
A csermelyeknél lényegesen nagyobbak a patakok, hiszen ez utóbbiak szélesebbek, mélyebbek, és vízhozamuk elérheti, sőt meghaladja a 0,5–1 m3/perc mennyiséget is. Állandóan van víz bennük, igaz, változó mennyiségben.
A patakok legtöbbjének vize tiszta, átlátszó, hőmérséklete alacsony, a víziállatokra káros, netán mérgező anyagokat nem tartalmaz. Nagy esőzések, felhőszakadások idején – amikor hirtelen nagy mennyiségű víz zúdul le – kisebb-nagyobb talajrészek (pl. agyag, humusz stb.) mosódhat medrükbe, amelynek következtében vizük ideiglenesen zavarossá válhat. Mivel medrükben sok a kő, a behullott faág, gyökér, kanyarulat, kisebb-nagyobb „lépcső” (zúgó, zuhatag), ezért vizük folyamatosan „törik”, s eközben temérdek oxigént nyel el. Mivel a patakok vize rendszerint hideg, ezért az oxigént nagy mennyiségben képesek oldatban tartani. Egyik-másik –8-10 °C hőmérséklet mellett – akár 11-12 mg/l oxigént is tartalmazhat, ami már a pisztrángféléknek is megfelelő.
