Krisztus megalázkodása
Krisztus megalázkodása, Krisztus önkiüresítése: az Üdvözítő praeexistens és feltámadás utáni dicsősége közé eső életszakasza. Az ÚSz-ben a Fil 2,6–11 foglalja magában. E szövegrész alapja általános vélemény szerint egy korábbi himnusz, melyet Pál kiegészített a kereszthalálig kifejezéssel (2,8). Mivel a ~nak gondolatát a 2Kor 8,9 is tartalmazza, e rész Pál sajátjának is tekinthető. A korábbi eredetre utal, hogy e részben nincs szó a feltámadásról, ugyanakkor szerepel benne a mindenség hármas tagozódása: a menny, a föld és az alvilág (2,10), amelyre Pálnál egyébként nincs adat, és hogy aránylag sok a hapax legomenok száma. A himnusz eredetileg szoteriologikus lehetett, míg Pálnál etikai színezetet kapott. – A Fil 2,6–11 fordítása sok nehézséget okozott; nemcsak a hapax legomenok, hanem a nehezen meghatározható apokaliptikus fogalmak (mint az alak, hasonlóság) miatt, valamint az ® Isten szolgájára és az Ádám-mítoszra való utalások miatt is. Egészében véve ma már az exegéták a fordítás kérdésében egyetértenek. A szöveg kulcsszavának, a morphénak jelentése az ontológiailag értelmezett természet (ouszia, phüszisz) és az empirikus alak, a külső megjelenési forma (szkhéma, 2,7; vö. 3,21; Róm 12,2) között van. Ha az alak a mivoltra vonatkozik, a természethez áll közel, ha azonban nincs szó a mivoltról, mint az adott esetben is, akkor az alak a megjelenési módra utal. A morphé tehát az isteni dicsőséget, a doxát jelenti, amelyre az Istenembernek minden joga megvolt. Tehát nem szerzett, rablott holmiként (Fil 2,6) ragaszkodott volna hozzá, ill. tartott volna rá igényt, és ez a színeváltozáskor meg is nyilvánult. ~nak eredménye az emberhez való hasonlóság (2,7), mely abban áll, hogy Krisztus teljes egészében birtokolja az emberi természetet, ha fölébe emelkedik is (vö. Róm 8,3). Nem a külső, a magára vett alak különbözteti meg tőlünk, hanem a személye, aki az alakot hordozza. – A Fil 2,6–11 részt sokáig az arianizmus elleni harc szellemében értelmezték, mert Arius épp a 2,6-ra hivatkozva tagadta Jézus Krisztus istenségét. E tagadás válaszaként az egyházatyák a morphét természetként értelmezték: Krisztus, aki már előzőleg tartósan birtokában volt az isteni természetnek, magára vette az emberi természetet. Így Krisztus kettős v. fokozatos megalázkodásáról beszéltek: első lépése a kenózisz (a dicsőség letétele és az emberi természet felvétele), második lépése a megalázkodás, Krisztus szolgai élete. A szöveg azonban csak az ember Krisztusról beszél; azt, hogy mint Isten fia az Istennel való egyenlőséget már előzőleg birtokolta, csak közvetve mondja ki.
