formatörténeti módszer
formatörténeti módszer: Segítségével lehet megkülönböztetni az ® irodalmi műfajoknak v. irodalmi formáknak (pl. himnusz, sirató, hasonlat) azon jelentős részét, amelyekből a Biblia összetevődik. A ~ első feladata részletkutatások végzése annak megállapítására, hogy a Biblia kv.-eiben előforduló irodalmi formák milyen jellegűek és terjedelműek. Ezután következik azoknak az irodalmi törv.-szerűségeknek a számbavétele, amelyek minden irodalmi formában föllelhetők; azoknak a társadalmi, művelődési és vallási viszonyoknak a földerítése, amelyek hatására a megállapított irodalmi formák létrejöttek, ill. amelyekbe beágyazódtak („Sitz im Leben”). Természetesen a különféle irodalmi formák esetleges fejlődésével is számolni kell, és a Bibliában előforduló irodalmi formákat össze kell vetni a különféle egyéb, mindenekelőtt a K-i irodalomból ismert formákkal; meg kell kísérelni annak a sokszor bonyolult folyamatnak a rekonstruálását is, amely végbemehetett, míg egy-egy anyag irodalmi formát öltött. – A ~ Németországban bontakozott ki. A formatörténet műszót első ízben M. Dibelius alkalmazta. A zsoltárokat elsőként H. Gunkel vizsgálta ~rel. A kérdéskör kitűnő összefoglalását O. Eissfeldtnek köszönhetjük (Einleitung in das Alte Testament. Tübingen, 1964). Az ÚSz-re először M. Dibelius alkalmazta. – A ~ az irodalomkritika képviselőivel szemben bebizonyította, hogy a Biblia szerzőinek stílusát nem annyira a személyiségük határozta meg, hanem sokkal inkább azok a megszokott sztereotip formák, amelyek az akkori irodalomban általánosak voltak. Ezek ismerete elengedhetetlen a hiteles bibliamagyarázathoz. Csak akkor lehet biztonsággal megállapítani, hogy a Biblia szerzői milyen céllal, szándékkal írták kv.-eiket, ha szavaikat a korabeli irodalmi nézetek és szokások tükrében vizsgáljuk. Nem kétséges: az ev.-kritika terén a ~ az ellenkező végletbe esett; szinte teljesen kikapcsolta a szerzők irodalmi szerepét, egyéniségét s az ® evangéliumok keletkezését egyedül az őskeresztény közösségre vezette vissza. Ezek az antióchiai v. jeruzsálemi közösségek szolgáltatták – úgymond – az evangélistáknak az anyagot, azokat a legkisebb irodalmi egységeket, amelyekben a hitük megfogalmazódott; az evangélisták csupán ennek az anyagnak időrendbe szedésére, helyrajzi keretbe foglalására szorítkoztak. „Az eredetit mindig az egyes történetek képviselik, a különféle mondások, nem pedig az összekötő szöveg, az átvezetések v. az összefoglaló megjegyzések” (M. Dibelius). Ezen túlmenően: nem csupán az összekötő szöveg, a keret lehet csaknem értéktelen, hanem maga az anyag, a tört. sem tükrözi mindig hitelesen a lezajlott eseményt, legalábbis a keletkezésében szerepet játszott szándék nem ez volt. A tkp.-i cél a ~ hívei szerint az volt, hogy a hívek hitükről tanúságot tegyenek, ill. hogy többé-kevésbé már kialakult liturgiájukat megmagyarázzák, és így a hívők hitét erősítsék, a zsidókat és a pogányokat pedig a hitre elvezessék. Ezzel a ~ olyan következtetésre jutott, amelyet eredeti megfogalmazásában nem lehet elfogadni. Mindamellett: hogy a katolikus exegézis jó ideig tartózkodó volt a ~rel szemben, az a ~ helytelen alkalmazásával függ össze, a ~nek magának azonban nem róható föl. A ® Divino afflante Spiritu enciklika is kiemeli az irodalmi formák szem előtt tartásának fontosságát, különösen a tört.-i jellegű részekben, és arra ösztönzi a katolikus exegétákat, vizsgálják meg, hogy az a beszéd mód v. irodalmi műfaj, amelyet a szt. szerző használt, mit jelent a helyes és megfelelő értelmezés szempontjából, és arra inti a katolikus exegétát: győződjön meg róla, hogy ennek elhanyagolása kárára válik a katolikus exegézisnek. A pápai Biblikus Bizottság irányelveiben (De historica Evangeliorum veritate, 1964. ápr. 21.) a ~ elfogadható elemeit megfelelően méltatta, és az ev.-ok keletkezésében a kérügma szerepe külön hangsúlyt kapott, s ez a magyarázat a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum c. dogmatikai konstitúciójába is belekerült.
