dűlő, dűlőföld
dűlő, dűlőföld: 1. A határnak két út vagy mezsgye közé eső, rendszerint külön névvel jelölt része. A szó eredete az azonos irányba „dűlő” barázdákra, parcellákra, olyan szántóföldre utal, amely a másikra merőlegesen „rádől”. – 2. a szántódarabok között húzódó földcsík, rendszerint út, melyre a „földek véggel kijárnak”, s ahol szántásnál az eke megfordul. A 14. sz. óta ismert és használatos elnevezés. (→ még: dűlőút) Az első jelentés kialakulása és fennmaradása szoros kapcsolatban van a nyomásos gazdálkodással, az újraosztásos földközösséggel. Mindkettőnél az egyik fő alapelv, hogy a birtokosok egyenlő joggal részesedjenek a határ különböző részeiből. Ez viszont csak úgy érhető el, ha a művelés alá kerülő földeket minőség és földrajzi fekvés szerint kialakított táblákra, dűlőkre osztják, majd ezeket tovább parcellákra. A nyomásos gazdálkodást folytató településeket ezért eredetileg a dűlőkre tagolódás, s ami ezzel jár, a tagosítatlanság jellemzi. Helyenként a dűlő → nyomás értelemben is előfordul. A → dűlőnevek sok történelmi és néprajzi adatot (pl. elpusztult helységek neve és helyei, egykori növénytakaró és művelési rendszerek emléke stb.) is őriznek. (→ még: dűlős tagosítás) – Irod. Derecskei Fodor Gábor: A mezei gazdaság (Tudományos Gyűjtemény, 1827. XI.); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971).
Török Katalin
