fonás
fonás: 1. a kender, len és gyapjú rostos, szálas anyagának fonallá sodrása. Fonásnak nevezik általában a köz- és a népnyelvben is a vesszőnek, a szalmának szálkeresztezés útján lappá, szalaggá alakítását (vesszőfonás, kosárfonás, kerítésfonás, szalmafonás). A fonás eszköze a kézzel pörgetett → orsó vagy a lábbal hajtott → rokka. A fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a → guzsalyra vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára legalkalmasabb helyen legyen. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, ill. a rokkával). A kész fonalat az orsó szárára tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtják. A régebbi orsó helyébe sok helyen a termelékenyebb rokka lépett. A két fonóeszköz váltása az ország területén nem egy időben ment végbe. A Dunántúlon századunkban már csak rokkával fontak, a Nagy- és Kisalföldön rokkával is, orsóval is, míg a Felföldön és Erdélyben a legutóbbi időkig túlnyomórészt csak orsóval. A fonás jellegzetesen társas munka, s a → fonóknak jelentős szerepe volt a falu társadalmi életében. – Irod. Szolnoky Lajos: Az Országos Néprajzi Múzeum guzsalygyűjteménye (Bp., 1951); Lajos Árpád: Borsodi fonó (Miskolc, 1965). – 2. a fonáshoz kapcsolódó → hiedelmek közül bizonyos tilalmak (→ tilalom) a legelterjedtebbek. Általános hit volt, hogy szombaton tilos fonni, mert ez a nap Szűz Mária napja, s aki ezt a tilalmat megszegi, annak fájni fog a feje, ill. az Mária haját húzza munkájával. Gyakori volt a keddi tilalom is (→ kedd asszonya). → Luca napján szintén tiltott volt a fonás (és a varrás), mert azt tartották, hogy akkor a tyúkok nem tudnak majd tojni, vagy Luca megbünteti őket. Tiltották a fonást → Mikulás napján is, valamint D-Dunántúlon → Borbála napján.
Szolnoky Lajos–Hoppál Mihály
