A SEMATIZMUSTÓL AZ ÚJ MAGYAR DRÁMÁIG: 1949–1975 | A magyar irodalom története

1333A SEMATIZMUSTÓL AZ ÚJ MAGYAR DRÁMÁIG: 1949–1975
(ERDŐDY EDIT)

A drámai műfaj rendkívül alkalmas – hatásának közvetlensége miatt – mindenfajta politikai-ideológiai eszme hirdetésére akár áttételes, akár közvetlen, didaktikus és agitatív formában. Alkalmas erre természetesen minden más műfaj is – a dráma azonban azáltal, hogy élőszóval tömegekre képes hatást gyakorolni, azaz az egyéni, elszigetelt olvasás helyett a színház kollektív élményét képes adni, sokszorosan felülmúlja a könyv-műfajok lehetőségeit. A hatást növeli az élőszóhoz járuló látvány is, esetleg további társművészetek: a zene, a tánc bekapcsolódása. Kihasználták a színházak ezt a hatást a középkorban is: a misztériumjátékok, moralitások a keresztény tanítást, a katolicizmus tanait a közvetlen élmény, az érzelmi hatás segítségével sulykolták a nézők lelkébe – s szolgálták természetesen a nézők erkölcsi épülését, jámborságra való nevelését. A dráma minden korszakban kifejezett eszméket; hangot adhatott politikai és ideológiai irányzatoknak: ám nem közvetlenül, hanem áttételesen. A közvetlenül politizáló színház a modern kor, a 20. század terméke: az avantgárd színház közvetlen politikai erővé akart válni. A szovjet avantgárd színházi kísérletek mellett elsősorban a német színházi törekvéseket (Piscator, Brecht) kell említenünk.

A sematikus irodalomszemlélet, a korszak nyílt követelései az irodalommal szemben minden műfajt béklyóba vertek, s megakasztották azt a természetes fejlődést, amely, úgy látszott, 1945 után megindult. A regény s a líra is kárvallottja volt ennek az irodalompolitikának; de talán még ezeknél is rosszabb helyzetbe került a dráma, hiszen – épp a közvetlen hatás, s az agitáció lehetősége miatt – itt még a legkisebb "kisiklásra" sem nyílt lehetőség, a legkisebb eltérésre sem a deklarált elvektől és követelményektől. Drámairodalmunk fejlődését szinte egy egész évtizedre visszavetette a sematizmus; s tulajdonképpen – egy-két elszigetelt kísérletet nem számítva – csak a hatvanas évek második felétől kezd magára találni, leküzdeni a hátrányokat, s felzárkózni az európai fejlődéshez. 1949-től, a sematizmus beköszöntével a drámák mennyisége is hirtelen megcsappan. A korszakra általában a minden irányban beszűkült horizont volt jellemző. Erősen megrostálták a közelmúlt és a régmúlt irodalmi örökségét; kizárólag azokat a műveket, alkotókat hagyva meg (mintegy) példaképül, melyek hiánytalanul kifejezték, illetve szolgálták az uralkodó irodalompolitika céljait. 19. századi drámai örökségünkből például anatéma alá került Madách: Az ember tragédiája, mely csak 1955-ben kapott ismét színpadot. Leszűkült a kortárs dráma horizontja is: a nyugati, "formalista" alkotások éppúgy kívülrekedtek a hazai repertoáron, 1334mint az egzisztencialista világkép jegyében fogant darabok, vagy a kommersz, szórakoztató művek. A szocialista avantgárd öröksége is zárójelbe lett téve; sem a szovjet, sem a német, sem az amúgy is gyér számú, ismeretlenségre kárhoztatott magyar avantgárd színházi kísérlet nem kaphatott hangot az ötvenes évek elején. A szűk repertoár Shakespeare, Molière, Gorkij műveiből állt össze; s nagy számban játszották kortárs szovjet szerzők darabjait. A magyar klasszikus dráma reprezentáns képviselője a Bánk bán volt, s játszották még Szigligeti és Csiky Gergely műveit. A két háború közti magyar dráma s a századvégi szerzők is kiszorultak a színpadról; az utóbbi időszakot szinte csak Móricz Zsigmond paraszti tárgyú darabjai képviselték.

A dráma tematikája A sematikus dráma szerkezete A sematikus hős A konfliktus Drámák a békeharcról és az ifjúsági mozgalomról A történelmi dráma A dráma 1953–1956 között Az átmeneti időszak drámairodalma A hatvanas évek színháza Új törekvések a hatvanas években A hetvenes évek NÉMETH LÁSZLÓ (1901–1975) ILLYÉS GYULA (1902–1982) ILLÉS ENDRE (1902–1986) ÖRKÉNY ISTVÁN (1912–1979) THURZÓ GÁBOR (1912–1979) HUBAY MIKLÓS (1918) GYÁRFÁS MIKLÓS (1915) MESTERHÁZI LAJOS (1916–1979) SZABÓ MAGDA (1917) VÉSZI ENDRE (1916–1987) KARINTHY FERENC (1921) SARKADI IMRE (1921–1961) FEJES ENDRE (1923) HERNÁDI GYULA (1926) CSURKA ISTVÁN (1934) SZÁRAZ GYÖRGY (1930–1987) SZAKONYI KÁROLY (1931) EÖRSI ISTVÁN (1931) GYURKOVICS TIBOR (1931) GÖRGEY GÁBOR (1929) MARÓTI LAJOS (1930–1982) PÁSKÁNDI GÉZA (1933)

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me