pásztorkodás
pásztorkodás: 1. A domesztikált állatok tenyésztésének (→ háziasítás) két alapvető módja ismert: a természetes növénytakarón való legeltetés, a tulajdonképpeni pásztorkodás, ill. az intenzív takarmányozással összekapcsolt istállózás, az → állattenyésztés. A pásztorkodás az állattenyésztés legegyszerűbb és legkevesebb munkabefektetést igénylő formája, elsősorban a sztyeppék, a szavannák, valamint a magas hegyvidékek zónájában terebélyesedett ki. A legeltető állattartás a vegetáció évi ritmikus változása révén vándorlásra is kényszeríti a nyájakat, ill. az állattenyésztő közösséget (→ vándorpásztorkodás). A pásztorkodás alapvető típusai a sivatagi, a sztyeppei és az arktikus → nomadizmus, a hegyi és a síkságok között kialakult → transhumance és a magashegyi nyaraltatás, a → havasi pásztorkodás. A pásztorkodás jellegzetes területei: az eurázsiai sztyeppe-övezet, Közel-Kelet, É-Afrika félsivatagos és szavannás zónája, Eurázsia északi régiói, ahol a rénszarvas-nomadizmus az uralkodó forma, valamint a magashegyi területek. Jellegzetes pásztorkodás alakult ki Európában több, főként a középkortól pusztásodott (→ puszta) területen, pl. Angliában, Németo.-ban és Spanyolo.-ban. A prekolumbián É- és D-Amerika indián lakossága lámát és alpakát tenyésztett. A felfedezés előtti Ausztrália őslakossága domesztikált állatokat, azok pásztorkodó tartásával azonban nem foglalkoztak. – A pásztorkodás olyan területek kihasználását tette lehetővé, amelyek földművelésre nem voltak alkalmasak. Az eurázsiai füves övezetben az i. e. I. évezred közepétől pásztornépek nagy lovasnomád birodalmakat hoztak létre, pl. a szkíták, szarmaták, hunok, avarok, mongolok stb. – A pásztorkodás Mo.-on uralkodó gazdálkodási ág volt; annak két formáját különböztethetjük meg, az ún. extenzív pásztorkodást (→ külterjes állattenyésztés), amikor az állatállomány az év nagy részében a szabadban élt, és a félszilaj pásztorkodást, amikor tavasztól tél elejéig tartózkodtak a legelőn, de télen már épületekben, ólakban, → istállókban stb. helyezték el az állatokat és takarmányozásukról (→ passzív takarmányozás) gondoskodtak. A kétféle pásztorkodáshoz elkülönülő tartásformák kapcsolódtak. A pásztorkodás esetében egyetlen állattulajdonos vagy község nagyobb, egyforma fajú, leginkább kortól független, mindkét nemű állatcsoportját tenyésztik, legeltetik együtt, felügyeletüket, gondozásukat, sőt gyógyításukat is pásztorok látják el. A pásztorkodással, mint uralkodó állattenyésztési formával együtt járt a régi raszok (racka juh, szalontai és bakonyi sertés, magyar szürkemarha stb.) tartása. A nyájakban a hím és a nőstény egyedek együtt legeltek, szabadon párzottak, a tenyésztés minőségével nem sokat törődtek; a fő tenyésztési szempont a számbeli gyarapítás volt. – A történelem során a pásztorkodással párhuzamosan fellelhetjük az igás, teherhordó, nyergelt és a tejelő állatok házi tartását is. A pásztorkodás, mint uralkodó állattenyésztési forma csökkenése és megszűnése a szénakészítés fellendülésével, még inkább a szálas és a kapás takarmánynövények termesztésének elterjedése következtében fokozatosan háttérbe szorult. (→ még: bakonyi pásztorkodás, → hortobágyi pásztorkodás, → kiskunsági pásztorkodás, → nagykunsági pásztorkodás, → palóc pásztorkodás, → somogyi pásztorkodás, → székely pásztorkodás) – Irod. Enyedi György: Az állattenyésztés földrajza (Bp., 1964); Gaál László: A magyar állattenyésztés múltja (Bp., 1966); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970). – 2. A pásztorkodáshoz fűződő hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások, elsősorban az első kihajtással, az állatok összetartásával, megriasztásával, élősködők elleni védelmével kapcsolatosak. Az első kihajtáskor az állat egybentartását, egészségét kívánták biztosítani (→ Szent György napja). – Az állatok együtt-tartására füstöltek, körülkerítették a nyájat (→ füstölés, → bekerítés). Ugyancsak füstöléssel riasztották szét a nyájat (a füstölőszerek változatosak: pl. pipába tett szárított farkasvér, kecskebak szakálla, hasalji szőrzete, pulykakakas nyakának sertéje; koponyacsont égetve kilencféle egyházi szerrel – pl. tömjén, oltárkendő, templomzászló szála stb.). – Szétszalasztották a nyájat pl. itatóvályú alá ásott szemetes fazékkal; kilenc eleven pőcsik elásásával stb. A szalasztás megakadályozásának is voltak módjai: pl. az elásott szemét kiásása; a pőcsik kiásása; pásztor fordítva vette fel az ingét. Lehetett ellenfüstöléssel is védekezni: pl. hét gubafürt, csepű, kilenc vereshagyma égetésével. – A bogárzást a Hypoderma bovis légy okozza. A bogárzás megakadályozására és a bogárzó állatok összetartására többféle eljárás volt ismert. Pl. a legelső bogarat el kell fogni; meztelenül körülfutotta a pásztor a gulyát, majd amit talált, bal kezével felmarkolta és visszájáról a gulya közé hajította. – A pásztort a néphit különleges képességekkel ruházta fel (→ tudós pásztor, csordásfarkas). A pásztorok szerepet kaptak különböző jeles napi mágikus cselekedetekben, amelyek az állatok egészségét és szaporaságát voltak hivatva biztosítani (→ vesszőzés, → Márton napja, → karácsony, szilveszteri, újévi kongózás, → zajkeltés). A pásztornak fontos szerepe volt az állatok gyógyításában (→ állatgyógyászat). (→ még: veszettség, → veszettorvos) – Irod. Luby Margit. Fogyó legelőkön (Bp., 1942).
Legelésző birkanyáj a Hortobágyon (1960-as évek)
Gulya a bugaci pusztán (Bács-Kiskun m., 1930-as évek)
Delelő gulya (Bugac, Bács-Kiskun m., 1930-as évek)
Ménes az itatónál (Hortobágy, 1930-as évek)
Szabadfalvi József–Diószegi Vilmos
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
