A szőlőtermesztő
A szőlőtermesztő
A XIX. század elején a magyar szőlőművelés középkori szinten állott. Bár Európában – az akkori politikai felosztást figyelembe véve – Franciaország után hazánkban termelték a legtöbb bort, mégis vegyesen, össze-vissza ültetett, gyenge minőségű szőlőfajták, helytelen szüretelés és úgyszólván kezelés nélküli borelőállítás jellemezte termelésünket. A szőlőtermesztés a mezőgazdaság egyik legigényesebb ága, de a feudális magyar viszonyok gátolták fejlődését. Az uradalmak kevésbé voltak érdekelve a szőlőtermesztésben, mert a jobbágyság nagy területen termesztette a szőlőt, így a dézsmából pincéik megteltek. Az ingyen nyert bor a borkimérési jog által biztosított állandó piacon jól jövedelmezett. Az italra pedig szükség volt, mert egyrészt a rossz vizek helyett a járványok elleni védelmet biztosította, másrészt a nyomorúság feledtetésére a szegények utolsó krajcárjaikat adták oda érte. A korábban oly jelentős magyar borkivitel a Habsburg gazdaságpolitika eredményeként teljesen elsorvadt. A külföldi kapcsolatok hiánya még jobban fokozta a lemaradást. Nem a minőség, hanem a mennyiség vált fő szemponttá a hazai termesztésben.
Szőleinkben a szabálytalan telepítés, kis tenyészterület, forgatás nélküli talajba sima vagy gyökeres dugvánnyal való ültetés, alacsony fejművelés, kacorral történő rövid csapos metszés, gyalogművelés volt a jellemző. Télire nem fedték a tőkéket, a növényvédelem még kezdetleges volt, évente kétszer-háromszor kapáltak, a dugványozás, döntés, bujtás, fás- és zöldoltás, metszés, csonkázás és az istállótrágya kedvező hatása viszont ismert volt. A szőlőfajták között általában a Balkánról származó pontusi fajták voltak az uralkodóak, a nyugati szőlőfajták még csak kezdtek elterjedni. A szőlők nagyobb része a hegy- és domboldalakat foglalta el.
A reformkorban a hazai szőlőtermelés fellendítése szintén az égetően szükséges feladatok közé soroltatott. A fejlett francia példa követése a magyar szőlőtermeléstől erején felül való átalakulást kívánt volna meg. Lassan indult meg a szőlészetben a tények feltárása és a megoldás lehetőségeinek ismertetése (Schams Ferenc), a fajták összegyűjtése, értékelésének megkezdése (Görög Demeter, Schams Ferenc, Légrády László).
Ismeretes, hogy 1848 szeptemberében az első népképviseleti országgyűlés határozatot hozott a jobbágyfelszabadító törvények által még meghagyott szőlődézsma eltörlésére. A győztes abszolutizmus azonban 1849 őszén ezt a határozatot érvénytelenítette szőlőtermelésünk nagy kárára. A szőlődézsma elleni további küzdelem eredményeként az 1867-es kiegyezés után az országgyűlés külön törvényben törölte el ezt a feudális maradványt. Az 1850-ben megszüntetett vámhatárok, a vasúti hálózat fejlődése, a külföldi háborús konjunktúra a magyar bor keresettségét növelte. A nagybirtok megragadta a lehetőségeket, de nemcsak a dézsma beszedésével és az italmérés hasznával törekedett jövedelmét növelni, hanem mind nagyobb gondot fordított a célszerű szőlőművelésre és borászatra is. Az okszerű szőlőtermelést azok a városok, amelyeknek gazdasági életében a szőlő és a bor nagy jelentőségű volt, támogatták, sőt külön „szőlőművelő egyesületeket” is szerveztek (Pozsony). Az egész monarchiára kiterjedő szabad kereskedelem, a borászat kellően ki nem aknázott aranybányája, biztos jövedelemforrással kecsegtetett. A borászat azonban sok megoldandó nehézséggel küzdött. Viszont problémáinak egy része szőlészeti jellegű volt, s helyes megoldásuk alapvető követelményeként jelentkezett.
A nehézséget az 1850-es évek második felében a kormányzat is világosan látta, és a nagybirtokosság egyetértésével kereste a kivezető utat. A technikai újítások útját egyengette, a termesztésben a kacort felváltotta a metszőolló – lehetővé vált az igényesebb művelési mód kialakítása; fejművelés helyett a csaposművelés; a mustszűrő kosarak helyett a prést alkalmazták, megjelentek a fából készült szőlődarálók stb. Ezen újítások terjesztéséhez igénybe vették a szakirodalom segítségét. A hazai szakembereket a legfeljettebb termeléssel rendelkező országokba küldték tanulmányutakra, majd a rendszeres szakemberképzést biztosították.
Entz Ferenc mezőkomáromi és pesti fanöveldei évei alatt is foglalkozott szőlőtermesztéssel, de a szőlészet terén nem rendelkezett olyan alapos és mély ismeretekkel, mint a haszonkertészet más területein, bár csemegeszőlői igen keresettek voltak Pesten. Hazánkban Entz állított elő először nagyobb tételben cserepekben gyökereztetett szőlőt. Az ötvenes évek közepén mintegy ezer cserepes szőlejével sikeres kiállítást is rendezett. Képzettsége, haszonkertészeti és oktatói tevékenysége, biztosítékul szolgált az OMGE vezetőségének, hogy Entz Ferenc alkalmas lesz a magyar szőlőtermesztés és a vele szorosan kapcsolódó borászat reformálására. Entz Ferenc őszülő fejjel mélyedt el a számára sok tekintetben új tudomány minél tökéletesebb megismerésébe. Ő volt ebben a korban a hazai szakemberek között az, akinek külföldi és hazai tanulmányútjain szerzett tapasztalatai a magyar szőlészet- és borászatban a leglényegesebb változásokat hozták. Éles szemű és avatott kritikusként szemlélte a francia és a Rajna melléki fejlett szőlészeti és borászati viszonyokat, eljárásokat és többnyire kitűnően alkalmazta hazai viszonyaink között. Pár év alatt a magyar borvidékek legkiválóbb szakértője lett, és tanácsai, javaslatai a helytelen eljárások alapvető hibáinak korszerű javításait tartalmazták.
Már szőlészeti tevékenysége kezdetén helytelennek tartotta az 50-es években még fel-fel éledő korábbi álláspontot, amely szerint a szőlészet és a borászat a gazdászat többi ága között eddig a lógós szerepét töltötte be. A magyar gazda eddig csak akkor látott a szőleje és a pincéje után, ha éppen ráért vagy mulatni akart. Ezen már túl van a hazai termesztés – hangoztatta. A magyar bor értéktelensége „azon szarvas hibák, – téves nézetek, – és fogalmaknak róható fel, mellyek Magyarországon a szőlőmívelés, borkészítés és pinczekezelés terén elhatalmasodtak, és a szokás s hagyomány régiségének szentesítése alatt az emberekbe mintegy belecsontosodtak olyannyira, hogy a józanabb s tudományszülte helyes felfogásoknak s eljárásoknak majdnem elháríthatatlan akadályokat gördítenek útjába.” Ez a megállapítása merőben más volt, mint a haszonkertészet más ágaiban levont következtetés. Itt nem valami újat kellett kialakítania, hanem egy már becsontosodott helytelen eljárás ellen kellett küzdenie. Viszont itt is meggyőzni, tanítani kellett, s ebben Entz Ferenc hazánk legnagyobb kertészei között foglal helyet.
A hazai szőlészet megoldandó feladatai közé elsősorban a már Görög Demeter által megkezdett, Schams Ferenc keze nyomán kialakított budai szőlőiskolában továbbfolytatott munkát – a magyar szőlőfajták pontos értékelését – sorolta. Óriási zűrzavar, Bábel uralkodott szőlőfajtáink között. Ugyanazon szőlőfajtának a neve esetleg szőlőhegyenként is változott. Entz Ferenc hosszú évek munkája nyomán 39 hazai szőlőfajtának állította össze a szinonimáit. Pl. a Furmintnak 14, a Rakszőlőnek 12, az Ezerjónak 5, a Muscat Lunelnek 5, a Kadarkának 5 és a Chasselas-nak 7 szinonim nevét találta meg a termesztésben.
Elsődleges munkája morfológiai jellegű volt. A Budai Országos Szőlőiskola mintegy 500 fajtáját vizsgálta, majd tanulmányútjain a helyszíneken is figyelemmel kísérte. Pár év után levonta a következtetést, hazánk szőlőfajtáinak száma jóval kevesebb, mint ahogyan az emberek gondolják. Az egyetértést véleménye szerint egy, az összes fajtára kiterjedő szinonimaszótárral lehetne biztosítani. Bár annakidején a Budai Országos Szőlőiskola feladatául jelölték ki, hogy állapítsa meg az egyes vidékekre legalkalmasabb szőlőfajtákat, ennek nem tudott eleget tenni. Legjobb – hangsúlyozta Entz Ferenc – ha az egyes borvidékeken, úgy mint Badacsonyban Bogyai Lajos tette, vizsgálják a szőlőfajták viselkedését és választják ki a legmegfelelőbbeket.
A morfológiai munkák mellett Entz megkezdte az egyes szőlőfajták borainak vizsgálatát is. A minőségi bortermeléshez ugyanis ismernie kellett volna az egyes szőlőfajták pontos minőségét. Addig erről pontos, megbízható kép fajtákra bontva nem volt Magyarországon. A legtöbb borvidéken több fehér és néhány vörös szőlőfajtát műveltek, s boraik kiegyenlítését teljesen a véletlen alakította ki, pl. az Érmellékén a kiváló bor tüzességét a Bakator, míg zamatosságát az Erdei adta meg (évjárattól függően változott a bor minősége). Kivételt képezett e téren a soproni borvidék, ahol kiválasztották a legjobb fajtát, a Czapfnert (Furmint), s azt termesztették. A borok kiegyenlítését Entz Ferenc szerint nem a véletlenre kell bízni, hanem a külön táblákban termelt egyes szőlőfajták borait a pincekezelés során a szükségletnek megfelelően alakítani. Vizsgálatai szerint néhány fajta kivált minőségével, ugyanakkor mások silányságukkal. Ezek egy része nagy becsben volt tartva, mivel vegyesen ültetve vegyesen szűrték a boraikat, és a jó fajták hírneve ezekre is kiterjedt (Fehér-, Zöld- és Bogdányi dinka, Mirkovácsa, Kolontár stb.).
Tíz-tizenkét évi vizsgálat után a Borászati Füzetekben 146 szőlőfajta ismertetését közölte folytatásokban. Egyes fajtáknál a morfológiai leíráson túl a gazdasági értéket is részletezte. Egy nagy magyar szőlőismereti munka megírása is lebegett a szeme előtt, de a fentieken túl 1869-ben csak egy leíró katalógust és árjegyzéket tudott összeállítani. Ebben a katalógusban azonban sikeresen rakta le a magyar szőlőfajták jellemzésének alapját. A külföldi ampelográfiai irodalom e katalógus alapján dolgozta fel a magyar szőlőfajtákat.
Nem kívánta a nyugati szőlőfajták behozatalát hazánkba, véleménye szerint elegendő kiváló hazai szőlőfajtával rendelkezik az ország. A zamatos borigény kielégítése céljából viszont szükségesnek látta a tüzes bort adó magyar fajták egy részének leváltását. Szerencsére az új szőlőfajták előállítása nem egyedül a méhek beporzó munkájának köszönhető, hanem emberi közreműködéssel is kialakítható, írta Entz Ferenc. Ezt jól példázta Urbanek Ferenc kb. 50–60 új szőlőváltozata, melyet Pozsonyban állított elő, és a Légrády László nemesítette Csíkos zöld szagos, Nádor Izabella és Barna muskatal. Entz Ferenc 1865-ben kezdte a mesterséges keresztezéseket, elsősorban csemegefajtákkal. Javasolta a zamatos nyugati szőlőfajták keresztezését is az akklimatizálódott helyi tüzes fajtákkal. Így biztosan kiváló fajták alakíthatók ki, amelyekkel a cél: a zamatos bort adó, helyi körülményeket kedvelő szőlőfajta biztosítható.
Az eredményes szőlőtermesztés végcélja a jó bor (a csemegeszőlőtermelés jelentősége növekedett ugyan, de még nem volt jelentős). Ezért a szőlőtermesztésben a gyümölcstermesztéshez hasonlóan kevés, de jó fajta tiszta telepítését javasolta. A termelők többsége nem értett ezzel egyet, jónak tartotta az akkori gyakorlatot. Entz érvelt a vegyes ültetés ellen, amelyben nemcsak az érési idő eltérése okoz nehézséget, hanem az is, hogy a fajták igénye eltérő a talajjal, művelési móddal, metszéssel, időjárással stb. szemben. Lehetetlenség az egy táblában vegyesen lévő összes fajta igényeit legkedvezőbben kielégíteni. Így természetesen nem is lehet azonos minőségű és mennyiségű termést sem várni egy tábláról. Indoklásait ha el is fogadta a termesztők közvéleménye, megvalósítani csak igen kevesen tudták, a költséges befektetések fedezetének hiánya miatt.
A szőlő ökológiai viszonyaival kapcsolatosan legfontosabbnak a helyes, kedvező fekvést véli, ez a silányabb fajta borát javítja, de fordítva is áll, például a tokaji Hólyagos furminttól Stájerországban sokat vártak a termesztők, de megvetett, kiírtandó „Verfluchter Ungar” lett belőle.
Legalkalmasabbnak a szőlő számára az agyag talajt tartotta, mivel szárazságban, nedvességben a legkedvezőbb viszonyokat biztosítja, ugyanakkor mállástermékei növelik a szőlő tápanyagkészletét. Rendkívül fontos az agyag magas kálitartalma is a szőlőnek. Kategórikusan kijelenti, jeles bort csak agyagos talaj nyújthat, kitűnőt pedig az az agyagos domboldal, ahol a közelben nagyobb víztükör van. A homoki szőlőtermesztés eredményei Entz szerint bizonyítékul szolgálnak arra, hogy nagy a szőlő tenyésztési tűrőképessége. A fekvéssel kapcsolatosan nem tartja a legkívánatosabbnak a déli vagy délnyugati kitettséget. Ez tökéletesen igaz Némethonban, de Magyarországon már nem. Sokkal jobban kellene törekedni a magyar szőlőtermesztőknek az északi és keleti fekvések kihasználására. Igaz, a déli fekvés, részben többet ad, de az említett fekvések mérsékelt melege a zamatosság gyengéd kifejlődését segíti elő. Tapasztalta, hogy hazánkban a korán érő fajták a déli fekvésben száraz évjáratban gyéren, a Kárpát-medence délibb borvidékeinek hűvösebb keleti és északi fekvéseiben ellenben bőven teremnek. A zamatos fajták (Bakator, Zöld szilváni, Rizling stb….) az ország déli vidékein a déli kitettségben nem teremnek oly zamatos bort, mint a hűvösebb vidékeken. Igaz, délen tüzesebbek a borok. A Somló északi és keleti fekvésének borai a zamatosabbak. Végső konklúziója; mivel a magyar borokat tüzeseknek ismerik és így külföldön keresik, ezért a meszes, meleg fekvésekbe Furmintot kell telepíteni, a kevésbé kedvező helyekre a hazai zamatos szőlőfajtákat (Szerémi zöld, Bálint, Sárfehér; Zöld szilváni stb.), míg a hideg, hűvös helyekre rizlinget javasol telepíteni.
Összehasonlítja Magyarország és Erdély azonos szélességi övben elhelyezkedő vidékének borait és az eltéréseket a különböző klímaadottságokkal magyarázza. Ezzel szemléletesen bizonyította kortársainak a klíma befolyását a szőlészetre és végtermékére, a borra. Erdély klímája hűvösebb, de ugyanakkor védettebb is az északi, északnyugati szelek ellen, csapadékban gazdagabb, párásabb. Az erdélyi borok zamatosabbak, kitűnő bukéval rendelkeznek, a magyarok tüzesebbek. Erdélyben ősszel a nemes rothadás, míg Magyarországon ugyanakkor az aszúsodás lép fel a szőlőkben. Hosszasan sorolja az ellentéteket, és az adottságokat tudományosan megmagyarázva levonja a következtetést: Erdély feladata a zamatos, buké borok előállítása, míg a Királyhágón inneni területeken a tüzes borokat kell termelni.
Még a nehézségeket is tanulságul állította kortársai elé. A késő tavaszi fagy pusztításával kapcsolatosan például megjegyezte, „hogy a magyar szőlész közönség a sokféle keserű s mérges csapásokból, mik főleg a lapályos fekvésű szőlőket érik, nyereség gyanánt azt a meggyőzést merítené, hogy ezentúl a rónákat, miket a természet a kalászosok és takarmányfélék termesztésére alkotott, a kétesjövedelmezésű szőlővel be ne ültesse”.
A szőlőtelepítés előtti talajforgatásra tett javaslata nagy ellenállásba ütközött. Nemcsak a költségek miatt volt nagy az ellenállás, hanem kifogásolták, hogy a vessző a forgatott talajban nehezebben ered meg, évek múlva is kihúzható, és a domboldalakon a lazított földet az eső leviszi. Az utóbbi érvelést elfogadta Entz, az elsőket azonban nem tartotta indokoltnak. A józan ész végül is győzedelmeskedett, de a talajforgatás csak az oltványszőlő-telepítésekkel terjedt el országosan.
A szőlőtelepítésnél is a magyar gyakorlatot ostorozza, ugyanis míg a döntés a hiányzó szőlőtőkék pótlására szolgált, előnyös volt.
Lassan azonban a magyar termesztésben a döntés egyedüli rangot vívott ki magának a szőlők telepítésénél és felújításánál is. Nem telepített új szőlőt a magyar gazda, hanem állandóan döntéssel pótolta a hiányokat, így megmaradt a régi vegyes ültetvény. Az üzemeltetési költség nőtt, az adó állandó volt, viszont gyakran csak az ültetvénynek fele termett. A talaj kimerült, a silány fajtákat nem lehetett felváltani, ami állandó vesződséget jelentett, és a haladást gátolta. Entz Ferenc a szőlők újbóli telepítését javasolta a magyar termesztőknek. Ha kivágott szőlőterületre kíván valaki szőlőt telepíteni, 5–6 évig pihentesse a talajt – mondta – más növények művelésével, és csak utána ültessen, forgatott földbe ismét szőlőt. Így biztosítani tudja a szőlő felújítását, a fajtaváltást, a fajtatiszta telepítést és egyöntetű minőséget kap 25–40 évig. Összehasonlította a két felújítás költségeit is, s megállapította, döntésnél, ha 1 döntés = 5 krajcár és holdanként átlagban 12 000 tőke van, így az összes költség kb. 600,- forint. Új telepítésnél az összes költség a számtalan előny mellett kb. 300,- forint/hold. Entz Ferenc álláspontja tehát helyes.
A művelésmódok közül az elterjedt kopaszfej-művelést kifogásolta. A metszőolló terjedésével párhuzamosan terjedt a csapos művelés is, de a karó használata a paraszti termesztésben nem váltotta fel a gyalog művelést. A korszerűsítés feltétlenül magával vonandja a művelésben a csapos, a lugas, Erdélyben a karikás művelés gyors terjesztését. A lugas műveléssel és a karikással – úgy véli – a magyar könnyű zamatos borok szaporodnának – amelyek iránt már akkor is nőtt a külföldi igény – a lugasban ugyanis a szőlőt nagyobb lomb takarja, így nem a cukor, hanem a savak fejlődnek ki benne gyönyörűen. A karós és huzalos művelési módok fokozottabb igénybevételét is állandóan hangsúlyozta. Kifogásolta a már Schams Ferenc által is kedvezőtlennek ítélt gyümölcsfákat a szőlőben.
A metszéssel kapcsolatban állásfoglalása a következő: egy-egy fajta rövid vagy hosszú metszése nem annyira a fajtajelleg, hanem főképpen az ökológiai viszonyok által határoztatik meg, például a Furmint Hegyalján rövid metszés mellett aszút ad, viszont Erdélyben hosszú metszéssel (karikás) jó minőségű szamorodnit, s ez a szamorodni állja az összehasonlítást még a tokajival is. A hosszú metszéssel természetesen bővebben is terem a Furmint. Tapasztalatai alapján levonja következtetését, miszerint „a hosszúra metszett szőlőtő a röviden tartotthoz képest mennyiségileg és minden körülmények alatt nagyobb, czukortartalomra pedig mindig kevesebb értékű termést hoz”. Ugyanakkor meggyőződése, hogy „a hosszú metszés a zamatosság kifejtésének kedvez, s azt előmozdítja”.
A rövid metszés, véleménye szerint, egyszerű, olcsó és könnyen elvégezhető, főleg sűrű ültetés mellett (12 000 tőke/hold), sovány talajon, így kedvezőtlen adottságok között javasolható. Magyarországon a rövid metszés terjedt el, oka, hogy a tokaji Furmint és az országosan művelt Kadarka ezt kívánja, és a termesztők kritika nélkül átvették még azoknál a fajtáknál is, amelyeknél ez káros. Az okszerű gazdálkodás célja a több termés, ehhez hosszú metszés kell. A hosszú metszés viszont kedvezőbb adottságokat igényel, és ezek hazánkban többnyire hiányoznak, ezért egyedül a metszéssel nem lehet célt érni. A hosszú metszést mégis pártolja a melegebb, jobb talajú borvidékeknél, rigolozás, a szőlő rendes megmunkálása, háromévenkénti trágyázás esetében a dézsma és a hegyrendőrségi viszonyok rendezése után, és ha a bornak olyan ára lesz, amely ezt a metszést és a vele járó egyéb többletköltségeket fedezi.
A szőlő rendszeres tápanyagutánpótlását az okszerű termesztésben el nem hanyagolhatónak hirdette, mert a föld javítása nélkül bő termést a szőlőtől józanul követelni nem lehet. Szerencsére ismeretesek azon ásványi anyagok – sőt azok arányai is –, amiket a szőlő a talajból tápanyagként felvesz, a termesztő feladata azok pontos pótlása. Mihelyt egy szőlő termékenysége csökkeni kezd a rendszeres trágyázás ellenére, ki kell vágni, talajának tápanyagkészletét pótolni kell, és csak utána szabad ismét telepíteni.
A rendszeres termés biztosítása céljából kísérletesen foglalkozott a szőlő gyűrűzésével is. Néhány szőlőfajta, amely egyes helyeken rosszul termékenyült, gyűrűzve rendszeresen termett – megállapítása szerint. Egyúttal felhívta a magyar termesztők figyelmét arra, hogy a tőkék az évenkénti rendszeres gyűrűzés hatására sem romlanak le. Több évi kísérlettel bizonyította az eljárás gazdaságos voltát. Csemegeszőlőknél különösen ajánlotta a gyűrűzést, mert a gyűrűzött vesszők fürtjei és bogyói nagyobbak voltak, sőt korábban is értek be.
Entz Ferenc a szőlőművelés speciálisan magyar módszereit is értékelte, mint például a porbujtást és a baranyai „zöld ojtás”-t. E két eljárást igen kedvezőnek vélte, és csak azért nem terjedt el külföldön, mert nem ismerték. A porbujtás a tőke terhelését növeli anélkül, hogy maga a tőke igénybevétele a terheléssel arányosan növekedne. A baranyai „zöld ojtás”-t Entz Ferenc 16 év alatt rajzokkal illusztrálva kétszer is ismertette a magyar szőlészekkel. A másfél évtized úgy látszik egy emberöltőt jelentett a magyar szőlészetben, a Kertészeti füzetek 1857-es ismertetése ugyanis nem sok zavart okozott a szőlészet állóvizében, az 1873-as ellenben már igen. Az első közlés idején a magyarság a szőlészetben többé-kevésbé csak a passziót, játékot és a földművelés meddő ágát látta. 1873-ban a helyzet gyökeresen megváltozott. A termesztés igényei növekedtek, de a reformáláshoz nem állt mindig anyagi fedezet a szőlészet rendelkezésére. Gyors, de mégis eredményes módszerek kellettek. Ilyen volt a „zöld ojtás” is. A kevert szőlőültetvények kidobása elméletileg elképzelhető lett volna, gyakorlatilag azonban szinte lehetetlen volt rövid idő alatt. A „zöld ojtás”-sal viszont könnyen és egyszerűen keresztülvihető volt az ültetvények homogenizálása, s ezért volt rendkívüli a jelentősége. Igazi átütő erejét később, a filoxéra vész fellépése után fejtette ki a zöld oltás.
A növényvédelmi kérdések nem jelentettek olyan nagy problémát a szőlőtermesztésben, mint ma. Tanulmányútjairól készített jelentéseiben tesz említést a felvidéken és Baranyában fellépett „Oidium Tuckeri”-ről. Többnyire a lugas művelésű szőlőkben találták meg, s az 50-es években Buda környékén is a lugasokban fordult elő, külföldön pedig a hosszú metszésű szőlőkben, így megoldásként a rövid metszést ajánlotta a termesztőknek. Sikertelenül védekeztek Francia- és Olaszországban a hosszúra metszett szőlőkben. A szőlőlisztharmat elleni sikeres magyarországi védekezésről azonban már nem számol be.
Entz Ferenc részt vett a filoxéra vész felszámolására létrehozott minisztériumi szakértő bizottság munkájának kezdeti szakaszában, 1875- és 1876-ban. Azon a véleményen volt – Herman Ottóval ellentétben –, hogy a fertőzött pancsovai szőlőket ki kell irtani. A filoxéra elleni küzdelem már nem Entz Ferenc feladata volt, hanem egy őt követő szőlész, rovartanos szakembergárdáé.
