A nyelv lélektani jelfogása.
A nyelv lélektani jelfogása.
A mondattani alapú nyelvtanírás, láttuk, már jórészt a nyelvlélektani irány közvetlen és közvetett hatását jelzi Simonyi munkásságában. Még inkább ezt kell látnunk az analógia jelentőségének állandó hangoztatásában, a nyelvi változásoknak lehetőleg analógiás magyarázatában, általában a szerző különleges érdeklődésében, amely annyira a nyelvet használó emberek asszociációival összefüggő változások felé fordult. (Az analógiás változás persze már korábban is szóba került néha, de összehasonlíthatatlanul kisebb súllyal.) A magyar nyelv című művének 1905-i kiadásában például még mindig a Bevezetésben, három lapon át ismerteti Simonyi „az analógia hatásai”-t, s azután két további lapon külön részletezi a „két-két kifejezés elegyedésé”-vel magyarázható alakulásokat. Gondolatmenete, sőt némely kifejezései is jócskán az újgrammatikusok szokásos módján mutatják be a jelenségcsoportot, azért érdemes idéznünk egypár részletét: „a nyelv élete mindenütt az analógia uralmát mutatja. Az analógiát mint teremtő, reformáló tényezőt szembe lehet állítani a megőrző, fönntartó hagyománnyal. De voltaképp a hagyományban is az analógia működik, s ami a mi beszédükben apáinkéval egyezik, az is egyúttal saját teremtésünk, azt is újonnan alkottuk néhány eltanult alak mintájára. A gyermek hallja s megtanulja környezetétől a jár, vár, táncol s még néhány igének a főnévi igenevét…: járni, várni, táncolni stb. Ezek a gyermek lelkében egy képzetsorrá egyesülnek, úgy hogy már a zár, nyit, hintáz igék s minden más ige megfelelő alakját, ha nem hallotta is, szükség esetén maga megalkotja, még pedig az ismert infinitivusok hasonlóságára, tehát úgy, ahogy szülei is mondták mindig: zárni, nyitni, hintázni…” Az emberi szó- és szóalak-felidéző és -formáló mechanizmus azonban, amelyet általában „nyelvérzék” néven szoktunk emlegetni, gyakran megtéved: a hasonlóságok alapján némelyik „rendhagyó” alak helyett is „szabályosat” teremt; a közösség öröklött nyelvkincséből ismeretlen, de mégis természetesnek ható kifejezéseket hoz létre; vagy pedig két rokon értelmű szó alakjának összekombinálásával új alakváltozatot formál; és így tovább. Az azonos toldalékú szóalakokat összefogó „külső analógia” folytán például az iszik mellé meg-megjelenik az iszni igenévi alak is. S bár ezt ma a közösség nem fogadja el helyesnek, a hajdan ugyanígy létrejött tetszeni végképp kiszorította a használatból az eredeti telni formát. Az azonos tövű szóalakokat a nyelvi emlékezetben együtt tartó „belső analógia” is hasonlóképp hoz létre például lón formát (lovon helyett); s az ugyanígy keletkezett szón ragos alak mellől máig végképp feledésbe is ment a v-s tövű szavon változat. – Mindezt persze ma minden tanult ember jól tudja, esetleg modernebb műszókkal, szemlélettel is: a magyar közműveltségbe azonban éppen Simonyi és iskolája vitte be a nyelv életének sok-sok ilyen rendkívül érdekes és fontos részletét.
Hogy mennyire izgatta Simonyit a beszélésnek ez a lélektani háttere (voltaképp: automatizmusa), azt jelzi, hogy maga is több önálló tanulmányt készített különféle részleteiről. Ilyen művei: Az analógia hatásairól főleg a szóképzésben; Kombináló szóalkotás; Elvonás (Elemző szóalkotás); stb. Mint egyetemi tanár és szerkesztő pedig tanítványait, ifjabb tudóstársait is többször ösztökélete efféle tárgyú értekezések írására, s ilyen munkáikat örömmel fogadta el doktori értekezésül, szívesen közölte is a Magyar Nyelvőrben, illetőleg utóbb a Nyelvészeti Füzetek sorozatban.
De a gondolkodás- és a beszéléslélektan egyéb részletei iránt is szenvedélyes kíváncsisággal fordult Simonyi. Ez vezette a jelentésváltozások némely típusának és számtalan egyedi változatának feldolgozásában; nem egy színes szófejtésének, nyelvtörténeti magyarázatának hátterében is ez a hajlama érződik. S ugyanez a vonzalom késztette a mondatokban végbemenő szerkezeti eltolódások, szófaji átcsapások vizsgálatára; ő is többször foglalkozott például azzal, hogyan lett az egykor csak „véghatározói” értékű, -ni képzős igenév alanyi és tárgyi szerepben is használhatóvá: valódi főnévi igenévvé.
Klemm (Imre) Antal többször is rámutatott tudománytörténeti munkáiban, hogy a magyar mondat szerkezeti vizsgálata Simonyi műveiben kerekedett egységes, zárt rendszerré, mégpedig az állítmány és az alany, másfelől a határozó és a tárgy, illetőleg a jelző, továbbá a névszói állítmányt (s az összetett állítmány névszói részét) jelölő „állítmánykiegészítő (alanyeset)” mondatrészi szerepének viszonylag igen világos és egybehangolt feldolgozásával. A mondatrészi funkcióknak ez a szervesebb vizsgálata mármost a pusztán a szavak szófaji-alaki viszonyait néző, mechanikusabb („negatív”, „formális”) mondattanhoz képest szintén a beszélő értelmi és beszélés lélektani tevékenységének nagyobb megbecsülésén alapult, s a hazai tudományos előzményekhez képest jelentékeny haladást mutatott.
Ezzel kapcsolatos Simonyinak az a mondattani szemlélete is, hogy a határozókat Brassai, Kármán és a német C. Ph. Moritz gondolatát tovább fűzve, lehetőleg nem pusztán a szótári szavak mechanikus ilyen vagy olyan esetbeli, illetőleg névutós vonzataiként értékelte. Ehelyett ő az esetragok és névutók jelentésmagvának s a hozzájuk tartozó igei értelmeknek megfelelő viszonykifejező eszközökként fogta fel a határozókat, e viszonyok sokféleségét pedig a ragok és névutók alapjelentése szerint a térszemléletbeli három főirányra: a honnan?, a hol? s a hová? relációjára vezette vissza. (Elvont síkon ő eredet-, állapot- és véghatározónak nevezte a három alapfajtát.)
Ha most egészében akarjuk értékelni Simonyinak az előző pontokban vizsgált nyelvtudományi elveit és módszereit, nem kétséges, hogy nagy részük a nyelvlélektani, illetőleg az újgrammatikus irány eredményei közül való. Gombocz Zoltán, aki egykor szintén Simonyi tanítványaként indult, s az általános nyelvészeti fejlődés iránt még nála is erősebben érdeklődött, ezt írta 1919-ben: „ [Budenz] a külföld nyelvtudományi mozgalmaitól mindinkább elszakadt; idegenül állott szemben az újgrammatikus iskola módszertani harczaival is. A közvetítő, az új termékeny gondolatok átplántálója Simonyi Zsigmond volt. Hogy a hangváltozások és jelentésváltozások mellett a nyelvi változásoknak egy nem kevésbé fontos harmadik csoportja is van, azok az esetek, midőn a szóalak vagy mondatszerkezet megváltozását a vele társult szó- v. szerkezetcsoport associativ hatása teszi érthetővé, az új iskolának ezt a fontos elvét nálunk Simonyi hangoztatta először; a legtágabb értelemben vett analógiás alakulások változatos fajainak rendszeres ismertetése s e módszertani elv átültetése a mi nyelvészeti gyakorlatunkba elsősorban az ő nevéhez fűződik”. A föntiekben azonban az is többször kitűnt, hogy Simonyi egyben-másban még a lipcsei újgrammatikusok előtti nyelvlélektani hatások alatt kezdte munkásságát (Kármán, esetleg Brassai vagy mások ösztönzésére), s ilyenkor egyéni fejlődése talán csak ugyanazt az utat tette meg, amit vele párhuzamosan az újgrammatikusok is megjártak. Sőt nála némely itt nem tárgyalt részletben még a nyelvlogikai iskola múlandóbb gondolatai is meg-megcsillantak néha, kivált működésének elején. Máskor meg, jó munkatársakkal az oldalán, többé-kevésbé tovább is jutott a kinti fejlődésnél: így foghatjuk fel például a magyar mondattani kutatásoknak az időben megfigyelhető nagy föllendülését, amelyhez képest a német újgrammatikusok eleinte jobban megrekedtek a hang- és alaktannál. És Simonyi sokszor inkább csak elősegítette, hogy tanítványai „plántálják át”, „közvetítsék” az újgrammatikus iskola elvi és módszertani újításait, semmint maga végezte mindezt. Például Gombocznak magának még egyetemi hallgatóként írt, A. jelenkori nyelvészet alapelvei című munkáját 1898-ban közölte a Nyelvőrben; Nyelvtörténet és lélektanát pedig, mely főként Wundttal foglalkozott, 1902-ben ugyanott s 1903-ban még a Nyelvészeti Füzetek sorozatában is kiadta.
