AZ ÁLTALÁNOS NYELVÉSZETI ELVEK A történiség alapján
AZ ÁLTALÁNOS NYELVÉSZETI ELVEK
A történiség alapján
A történiség alapján
A nyelvet, mint majd száz évvel előbb Révai Miklós vagy 1850 táján főleg Riedl Szende, Simonyi is történeti fejlődésében, és csakis így vizsgálja. De nála ez is modernebb hangsúlyt kap: „A nyelvtörténet ismerete és földerítése – ez legfontosabb föladata a nyelvésznek, s ha akarjuk, mindent magában foglal, amit csak hozzáköthetünk a nyelvtudomány fogalmához. Ismerni akarjuk a nyelvnek életét, ez az élet pedig a nyelvbeli jelenségeknek fejlődéséből áll, legelső eredetüktől kezdve legvégső kiágazásukig. A módszeres eljárás, természetesen, megfordított rendben halad: az ismerttől az ismeretlenhez, a mai jelenségektől a régiekhez s legrégibbekhez” – írja említett 1889-i művének elején. Tüzetes magyar nyelvtanában (1895) valósággal azonosítja a történeti nyelvtant és a nyelvtörténeti módszert. Ennek céljául pedig azt jelöli meg, hogy feltárja a fejlődés időrendjét és, ami még fontosabb, okait. A mai – az eddigi legutolsó – nyelvfejlődésbeli fázis áll tehát a középpontban: mindig ebből indul ki, ennek kialakulását, szabályait igyekszik kibogozni, megérteni. S hogy ebben már valóban elég pontosan az újgrammatikusok felfogásával van dolgunk, azt az is jelzi, hogy ugyanitt utal a tudományos hangtannak legutóbbi gyors fejlődésére meg arra, hogy a „hangtani kutatásokat természetesen az élő beszédre kellett alapítani, s így történt, hogy a régi nyelvészettel szemben mindig több figyelmet fordítottak az élő nyelvekre és nyelvjárásokra. A czél többé nem a régi nyelvállapot rekonstruálása, hanem a mainak megmagyarázása volt.” Őnála tehát nyoma sincs annak a régibb, rousseau-ian preromantikus, majd hegeli-schleicheri (ál)természettudományos elképzelésnek, hogy a nyelvnek újabb, történeti adatokból megismerhető élete merő romlás, s amely nálunk egykor Révai, utóbb Riedl Szende és mások munkáiban annyira érvényesült. Eltűnt továbbá az a gyermeteg állítás is, amelyet Toldy Ferenc mellett még Riedl is többször elismételt: hogy „a magyar nyelv e mostani hazájában egy új nyelvtani alakot sem fejtett ki, egy képzővel sem bővült, de igen többeket ki látott avulni” (Magyar hangtanából). – Azon pedig, hogy föntebb nem a teljes nyelvi rendszer, hanem mindig csak egyes, elszigetelt jelenségek fejlődéséről volt szó, nem lepődhet meg a mai képzettségű olvasó: akkoriban már az nagy eredmény volt, hogy Simonyi többször beszélt igeragozásunk stb. – tehát egy nagyobb részrendszer – alakulásáról. Figyelmet érdemel, hogy ő elődeinél világosabban látta ugyanekkor a nyelvjárások történeti irányú tanúságtételét is, amennyiben ez „a genetikus magyarázatnak a nyelvemlékekhez hasonló segítséget nyujtott, [s] … a nyelvsajátságok földrajzi elterjedése ezen terjedésnek irányára is rámutat”. – Hellyel-közzel Simonyi még egyszerűbb nyelvstatisztikai adatokat is említett, hogy a fejlődés adott fokát érzékeltesse: az íra típusú múlt időnek az írt-hoz képest elavuló voltát például azzal is szemléltette, hogy az előzőt „Vörösmarty a Tündérvölgy czímű ódon szinezetű költeményben … 101-szer alkalmazza… , ellenben Arany a népies nyelvű Toldiban, mely két akkora… csak 79-szer”. S a statisztika elméletileg is érdekelte. Bármennyire elő-előfordult effajta kivételesen egzakt mérés már őelőtte (így akár Szarvas Gábornak igeidőinkről szóló monográfiájában), s akármily szórványos ez az eljárás Simonyi módszerében, ez is azt igazolja, hogy a nyelv történeti szemlélete nála eléggé árnyaltan jelentkezett, s volt őbenne fogékonyság arra, hogy a régi és az új alakulat küzdelmét szinte a maihoz hasonló igénnyel mérje föl.
A nyelvtanírást tehát Simonyi – első, elkallódott kéziratos próbáját nem nézve – gimnáziumi Magyar nyelvtan mondattani alapon című művének I. osztályos részével kezdte 1877-ben. A tankönyvekben azonban elsősorban a jelenkori rendszert, illetőleg használati szabályokat kell feldolgozni. Simonyi mármost ezekben sem szakadt el egészen történeti nyelvszemléletétől. Bizonyítékul elégedjünk meg itt azzal, hogy 1879-ben a rendszeresebb, „fölsőbb osztályoknak és magánhasználatra” írt kötetet a Halotti Beszéd szövegével s a nyelvi fejlődés rövid értelmezésével kezdte; de egyebütt is szívesen közölt többnyire hasznos történeti kitéréseket.
Bár a Saussure értelmében vett diakrónikus és szinkrónikus nyelvvizsgálat elvi megkülönböztetését anakronizmus volna keresnünk nála, a kettőnek eltérő tanúságtételét Simonyi itt-ott a maga kárán tapasztalta, mégpedig leginkább a szótövek tankönyvi feldolgozásában. Riedl Szende, már egy korábbi részlettanulmányának eredményeképp, 1864-i nyelvtanában a mai írok, könyvet alaktípusban az íro-k, könyve-t tő- és toldalékelhatárolást alkalmazta, mert ezt tartotta történetileg helytállónak. Utóbb Simonyi a Magyar Tanügyben 1876-ban szintén elavultnak vallotta a hagyományos: kötőhangzós toldalékos ír-ok, mint ír-nak tagolást (ma ezt inkább előhangzósnak neveznénk!), s iskolai nyelvtanaiban már ő is a „teljesebb” és „rövidebb” tövekkel dolgozott (így az igei íro- ~ ír tőalakkal). Ezt az eljárást azonban a nagy tekintélyű Hunfalvy Pál és mások megtámadták. Ő az ellene felhozott nyelvtörténeti érveket világosan megcáfolta 1882-ben a Nyelvőr hasábjain, mégis elvetette saját történeti alapú tankönyvi megoldását, mégpedig pontosan Saussure későbbi módszertanának szemléletével: mert – írta – „A nyelvelemeknek eredeti értékét, melyet nyelvtörténeti kutatásaink a nyelvnek régibb korszakaira nézve megállapítanak, nem szabad az újabb kori nyelv elemzésére egyszerűen átvinni”. S megjegyzésként hozzátette azt is, hogy „az utóbbi [értsd: az előhangzós toldalékos] eljárás … mai nyelvtudatunknak is jobban megfelel”. Viszont a történeti alapú Tüzetes magyar nyelvtan 1895-ben természetesen ismét a hiteles fejlődést tükröző „rövidebb” és „teljesebb” tő szemléletével készült. (Korántsem akarom mindezzel azt a látszatot kelteni, hogy már Simonyinál is megtalálható a szinkron rendszer-feldolgozás elve: de úgy látszik, olykor nem is volt messze tőle.)
