A nyelvtan fő kérdéseit illető nézetek
A nyelvtan fő kérdéseit illető nézetek
Ami a nyelvtannak mondattani alapra helyezését illeti, Simonyinak elvben több mintája, illetőleg forrása is számba jöhetne. Bizonyos tekintetben ugyanis már a múlt század eleji nyelvlogikai, majd igazában a már említett nyelvlélektani irányzat számolt a mondat nyelvi-gondolkodásbeli jelentőségével. A német és itt-ott a magyar iskolai nyelvtanokban szintén jelentkezett már ez a szemlélet többé vagy kevésbé korábban, ha nem is oly átgondoltan; sőt Simonyi idejében némelyik osztrák, illetőleg német oktatásügyi rendelkezés szintén hangsúlyozta a mondatból való kiindulás előnyét. A magyar nyelvtudományban tudvalevőleg főleg Brassai Sámuel hirdette előbb is a mondatnak – mai szóval – funkcionális elsőbbségét a szóhoz képest.
Simonyi azonban többször egyértelműen kijelentette, hogy ő Kármán Mórnak köszöni ezt a felismerést. A nagy nevelő viszont, mint közismert, egyrészt a herbarti lélektan eredményeit igyekezett az idő tájt érvényesíteni pedagógiai munkáiban, a mondatot tehát ezért is elsődleges értékűnek vehette. Másrészt – s ezt éppen Simonyitól tudjuk – Kármán „sokat tanulmányozta Brassai mondattani értekezéseit, s fő gondja arra irányult, hogy a mondattant rendszeresebbé tegye s hogy mondattani alapon építse föl az egész nyelvtant … [Munkájában az egyik] nevezetes újítás az volt, hogy nemcsak az alaktant, hanem még a beszédrészek fölosztását és definitioját is mondattani alapon tanította”. Balassa József 1897-ben kivált Delbrückre hivatkozva dicsérte a beszédrészeknek (szófajoknak) ezt a tárgyalásmódját, majd így folytatta: „A beszédrészeknek mondatbeli szerepük alapján történő legkövetkezetesebb és leghelyesebb osztályozását … a gyakorló gymnasium jelöltjei jól ismerik Kármán Mór előadásaiból…Iskolai nyelvtanaink közül csak Simonyi Kis magyar nyelvtanában látjuk ily mondattani szempontból osztályozva a beszédrészeket.” S mint Rácz Endre 1969-ben kimutatta, Kármánnak a mondattani alapot érvényesítő nyelvszemlélete Simonyi közvetítésével még az 1919-i tanácsköztársasági tantervi reformelgondolásokban is világosan nyomon kísérhető. Hadd teszem végül hozzá, hogy kevésbé vezető elvként a Horthy-korszak nyelvtankönyveiben is érezhető ez a helyes fölismerés, sőt – talán már más hatásokkal jobban egybemosódva – máig sem tűnt el a nyoma teljesen. (Persze itt nem éppen a szófajok fönti tárgyalásmódjára gondolunk.)
Első iskolai nyelvtanaiban tehát Simonyi a szófajokat még Kármán szellemében, elsősorban mondattani szerepük szerint igyekezett feldolgozni, bár emiatt mondattanában tagadhatatlanul sok ismétlés akad, s a szótan-alaktan is zavaros egy kissé az alaki irányító szempont érezhető elhalványodása miatt.
Egységes tudományos nyelvtant Simonyi tudvalevőleg nem alkotott. A korszerű tudományos nyelvtan beosztásával mindamellett többször is foglalkozott, s ilyenkor már ő is kevésbé követte Kármán iménti eljárását. 1881-ben például A jelentéstan alapvonalai című értekezésében inkább Schleicher rendszerelgondolását vette alapul, bár ezt is módosította egy kissé. Eszerint a nyelvtan két nagy egységből áll, s ezek mindegyike ismét két részre oszlik:
„I. Szótan:
1. Az önálló szónak alaktana (összetétel és szóképzés) ;
2. az önálló szónak jelentéstana.
II. Mondattan:
1. a mondatbeli szónak alaktana (szóragozás) ;
2. a mondatbeli viszonyok elmélete (szor. ért. mondattan). Segédtudomány a két alaktanhoz: Hangtan.
(Lehetséges volna még ugyanezen részelemek olyan csoportosítása, hogy első fölosztási alapul azt vennők, hogy a nyelvtan
1. a nyelvbeli kifejezések anyagával foglalkozik, 2. alakjukkal [a) szóképzés, b) szóragozás], 3. tartalmukkal [a) jelentéstan, b) mondattan].)”
E beosztásban láthatólag az alak és a jelentés (nyelvtani viszony) elvi elkülönítése a legfontosabb újítás; ilyen törekvés aztán még a két világháború közt is található nyelvészetünkben, de talán már inkább J. Ries hatására.
Megjegyzendő, az 1895-i Tüzetes magyar nyelvtan (szó)alaktanában Simonyi valóban nem adott szófajtant, mert ez akkori felfogása szerint már a jelentéstanba tartozik. S viszont a szóragozást is az alaktanban tárgyalta, tehát az iménti tervezetétől ebben is eltért.
Kéziratos Magyar mondattan című későbbi nagy munkája részben szintén más tanulsággal szolgál e ponton, azért már itt kitérünk rá. Ezt Simonyi még az 1914-i akadémiai Lukács Krisztina-pályázatra készítette, de csak utóbb, 1916-ban fejezte be, sőt aztán is tovább csiszolgatta, s erre vonatkozó munkáját szinte csak a halála zárta le. Beosztása Balassa József szerint „a mondatról, a mondattani változásokról és okaikról szóló bevezetés után” így alakult: az I. főrész az egyszerű mondat fajait, a II. a mondatrészeket tartalmazta, a III. pedig az átmeneti (igenévi) szerkezeteket, „melyek átvezetnek az összetett mondathoz”. (Az összetett mondatot lényegében már régebbi háromkötetes műve, A magyar kötőszók feldolgozta.) – Mint látjuk, itt már egyáltalán nem az 1881-i tervezet szerint épült fel a mondattan (egy alaktani és egy viszonytani részre), hanem egész másként: a mondat szerkezetéből magából adódtak a legfőbb egységek. Sajnos, Simonyi e fő alkotásának az Akadémián 1944–45 telén nyoma veszett.
