A pozitivizmus igényével
A pozitivizmus igényével
Simonyi korában külföldön is csak megbízható adatokra kívánt a nyelvész építeni, s az egyes tényeket sokszor merőben elszigetelten, önmagukban vizsgálta; más szóval: a filozófiai pozitivizmus alapján állt. Ennek a metafizikus vagy romantikus elméletek, illetőleg a hamis vagy tévesen értékelt kútfők elleni küzdelemben nagy értékű irányzatnak természetesen súlyos hibái voltak: a nagy összefüggéseket, a gazdasági tényezők szerepét, a társadalmi erők harcát ugyancsak sokszor szem elől tévesztette, esetleg tagadta is a fő törvények megismerhetőségét. Rubinyi Mózes, Simonyi hálás tanítványa, dicsérőleg mondta 1947-ben : „Révai is, Simonyi is, a pozitivista történelmi módszernek a maguk nemében senkitől felül nem múlt mesterei hazánkban”. Az mármost kétségtelen, hogy Simonyit elsősorban a pozitivizmus jó oldalai jellemzik: ő vezeti be nálunk először tanítványait a cédulázásba, tehát a módszeres előzetes adatgyűjtésnek akkor egyetlen megbízható technikájába. Saját magának is minden érdekes adatot cédulára jegyzett (erre a tárgykört mutató betűjelzést is írt), s előadásain – egykori hallgatói ezt szinte mindig elmondták róla – rendesen a cédulák egymásutánjából épült fel a tanítás gondolatmenete. Mint Budenz hajdani tanítványa nem feledkezett meg soha a finnugor nyelvi előzményekről, bár ő maga utóbb már nem kutatott ebben az irányban. Módszeres, adatokon alapuló vizsgálatait mutatja az is, hogy bőven kiaknázta régi nyelvtaníróinkat – mint korai szakirodalmat is, mint nyelvi forrásanyagot is, és Bárczi Géza 1969-i szavaival „a nyelvtanírók vallomásait több esetben is a nyelvemlékek adataival szembesíti, s a nyelvi történésekről való álláspontját ez irányú mérlegelés során alakítja ki”.
Ha Simonyi nagy nyelvtani monográfiáit forgatjuk, önkéntelenül is meglep bennünket a végtelenül gazdag, fő- és melléktípusokra, sőt kivételekre szinte azonos részletességgel kiterjedő dokumentáció. Bizonyos, hogy egy kis részt emögött is a pozitivizmusnak inkább apró adatokra irányuló figyelme húzódik meg, bár a nyelvi kategóriák elméleti elhatárolása ezekből a művekből sem hiányzik. Tudomásul kell azonban vennünk ezen túl azt is, hogy Simonyi – igen helyesen – olyan történeti nyelvtani adattárat is nyújtani akart bennük a szakmának, amilyent a szókincsre vonatkozólag a Magyar nyelvtörténeti szótár biztosított. Az átmeneti típusok iránti fokozott érdeklődést egyébként ezeknek az analógiás változások magyarázatában való fontossága is magyarázhatja.
Voltaképp a valóság egészét megragadó, helyes értelemben vett pozitivizmus vezette Simonyit abban is, hogy a nyelvi rendszernek minden fontosabb elemét külön munkákban vizsgálta, bár időrendjük miatt e tanulmányok látszólag függetlenek voltak egymástól. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy míg a német újgrammatikusok jobbára csak a szóval vagy a szónak kisebb szerves alkotoelemeivel, illetőleg a hangokkal szoktak foglalkozni: Simonyi az első pillanattól a mondatot, tehát a kommunikáció, illetőleg a beszédfolyamat elsődleges lélektani egységét állította a középpontba, s fontos helyet biztosított a nyelvtudományban egy eléggé új ágnak, a jelentéstannak is.
A pozitivista Simonyinak nagy érdeme, hogy legterjedelmesebb és leggazdagabban adatolt nyelvtani monográfiáiban is az elméleti bevezetésen, a kategóriák rendszerbeli összefüggésén van az erősebb hangsúly, bár néha tagadhatatlan a részletek és egyes adatok fárasztó, . alig áttekinthető sora. Ezért Benkő Lorándnak a magyar nyelvtudományi szintézisekről írt 1969-i kritikai összefoglalásában érthetően kiemelkedő helyet kap Simonyi munkássága. Az egykori tanítványok közül pedig Rubinyi 1947-ben nemcsak azt emelte ki, hogy egyetemi bevezető előadásaiban bőven ismertette korának megfelelő általános nyelvészeti elveit, vitáit, hanem azt is, hogy „tudománya filozófiájának bemutatása által tág horizontot nyitott”. De ő is megjegyezte, hogy mestere alapjában „inkább volt gyűjtő-közlő, mint filozófiai érdeklődésű”.
