EGYETEMI TANÁRI, SZERKESZTŐI, TUDOMÁNYSZERVEZŐI MŰKÖDÉSE
EGYETEMI TANÁRI, SZERKESZTŐI, TUDOMÁNYSZERVEZŐI MŰKÖDÉSE
Hogy maga Simonyi is régóta érezte vezetői elhivatottságát, az abból is kitűnt, hogy új tárgykör választásakor vagy magasabb megbízáshoz jutva, először mindig áttekintette az addigi fejlődést, elvi alapon igyekezett reálisan felmérni a helyzetet, megbírálni az addigi munkálatokat, s csak ezután jelölte ki a további irányvonalat, csoportosította a teendőket. S ha a Magyar Tanügyben a hazai magyar nyelvtanírásról a hetvenes évek derekán közölt szigorú számvetése még némi idegenkedést kelthetett is a kezdő szakembertől váratlanul kemény bírálatok miatt, a későbbiek során már hatalmas munkássága, több szakmai vitában is igazolt nagy tudása és sikeres érvelése eléggé természetessé tették a bírálathoz és irányításhoz való jogát azok előtt is, akik nem tartoztak baráti köréhez, nem ismerték sok rokonszenves vonását, egészében szerény egyéniségét.
A Nyelvtudományi Közlemények a múltban s a jövőben címmel a XXIII. kötet (1893) elé bocsátott kis programértekezése már rokonszenvesen mutatja, milyen szerves egységben látja – mint új szerkesztő és a Nyelvtudományi Bizottságnak immár évek óta tevékeny előadója – tudományunk különféle ágait s az egyes szakfolyóiratokra háruló sajátos részfeladatokat, mai szóval: „profilokat”. Így az olvasók is csak helyeselhették a következtetést: „A Ny. Közleményeknek ezentúl általánosabb körű folyóirattá kell válnia”; megérthették a szerkesztőnek ehhez támogatást kérő szavait, s a nemzetközi színvonal biztosítására is csak vele együtt kívánhatták, „hogy a külföldi nyelvtudósok közül azok, kik értenek magyarul s kik nagyrészt Akadémiánknak is külső tagjai, időről időre” közleményeikkel is együttműködjenek velünk” a bennünket egyaránt érdeklő föladatok megoldásán”.
Említettük már, hogy Szarvas Gábor szerkesztő halála miatt az előbb említett folyóirat szerkesztésétől mégis rögtön megvált, hogy átvegye a Magyar Nyelvőr irányítását, melyben előzőleg többször úgyis helyettesítette egykori tanárát, utóbb a Nyelvtörténeti Szótár szerkesztésében már munkatársát. Az 1896-i, XXV. kötetet tehát szintén az ő Beköszöntője nyitja meg. A népszerűbb folyóirathoz azonban nem illett volna az előbbihez hasonló, majdnem pozitivista részletezésű tudománytörténeti áttekintés és szakmai program; még csak annak szigorúan tudományos hangneme sem. Bár egyéb írásaiban Simonyi nemigen követte a Nyelvőrben majdnem gyakorlattá vált ízeskedő, népies szólásokban bővelkedő, kissé mesterkélten kedélyes fogalmazást, az idegenszerűbb vagy hivatalos-tudákoskodó „bikkfanyelv” ellentétét, itt első szavaival ő is arra emlékeztető hangot üt meg: „Amilyen a jó nap, olyan a fogadj Isten. – Rendkívül örülnék, ha ez a régi magyar mondás ezúttal is valónak bizonyulna.” S utána is láthatólag legfőként arra törekszik, hogy a Szarvasék addigi szenvedélyes vitatkozásmódját kedvelő olvasókat megnyugtassa a folyóirat irányának változatlansága felől. Mégsem nehéz észrevenni, hogy a valóságban időállóbb, kiérleltebb, tudományosabb programot hirdet, anélkül, hogy egyértelműen bírálná Volf Györgyék korai, eléggé túlzó felfogását. Büszke kegyelettel szól Szarvasról s a Nyelvőr huszonöt évéről, de rögtön hangsúlyozza, hogy a folyóiratnak örökölt kötelessége „a magyar nyelvnek mindig teljesebb megismerése és kiművelése”, s hogy „A harcok után immár elkövetkezett a békés, gyümölcsöző munka kora”, amely majd tervszerűen felméri „az egész irodalmi nyelvkincset”, eltávolítva belőle a gyomot. A nyelv gondosabb megismerését s a békés kutatást tehát a nyelvművelés alapjaként, föltételeként veszi számba, amivel nyilván sok bíráló vitorlájából kifoghatta a szelet. Amellett mint már tapasztalt tanár azt is látja, hogy az állandó hibáztatás, merő dohogás egymaga nem vezethet sikerre: ez a nyelv kiművelésének csak az egyik oldala. A másik nagy feladatot abban látja, „hogy összegyűjtsük s fejtegessük mindazt, ami példaképül szolgálhat: az igaz magyar stílus szépségeit és finomságait”. (Vagyis: amit ma „pozitív nyelvművelés” néven ugyancsak sokra tartunk.) Még arra is gondol, hogy a mozgalom társadalmi hátterét kiszélesítse: a fogósabb vitakérdések tisztázását a jövőben az Akadémiával és a többi hozzáértővel egyetértésben szeretné elvégezni. Ezzel meg nyilván annak venné elejét, hogy Gyulai Pál vagy más tekintélyes tudós, illetőleg író a nyilvánosság előtt, utólag cáfolja meg az ortológia elhamarkodva kimondott tételeit, s ezzel tovább is rontsa a hitelét.
Nem foglalkozunk most Simonyi nyelvművelő munkásságának további részleteivel, csupán arra akartunk rámutatni, hogy ő vezetőként, szervezőként még megfontoltabb, tapasztaltabb, igazságszeretőbb, szerényebb lett, mint amilyennek legelső publikációi mutatták. Ismeretes az is, hogy Antibarbarus című korai nyelvhelyességi kézikönyvecskéjét (1879), amely erősebben tükrözte az új ortológia első éveinek merev felfogását, jogos bírálatok is érték, s például Arany János elég sok lapszéli kritikai megjegyzést írt a példányába. Mikor Simonyi ezeket elolvasta, maga hozta nyilvánosságra őket a Nyelvőrben, szerkesztőségének rögtön az első évében!
Simonyi mint szerkesztő és tanár igazán tisztelte a tudománybeli véleményszabadságot, s folyóiratában nemegyszer hangoztattak akár fiatalabb munkatársai vagy épp tanítványai is az övével ellentétes nézeteket. Így 1899-ben ő már erősen számolt egyes hibás „nyelvtények” kürthatatlanságával, s (Kazinczy vagy Ponori Thewrewk Emil nyomán?) még olyan bántó németességek ellen is tüzet szüntetett volna, amilyen a jól néz ki: „Akármilyen német ízű volt még az ötvenes években a jól néz ki … (a helyett, hogy jó színben van…), ma már annyira megszokott… a legmagyarabb városokban is, hogy minden erőlködésünk hiába volna.” Mégsem érezte bántónak, hogy némelyek utóbb a Nyelvőrben is szembeszálltak e felfogásával, s még leghívebb, vele majdnem egyidős tanítványai is, mint Balassa vagy Rubinyi, többször hangot adtak eltérő véleményüknek. (De ilyenféle nézeteltérésre elvontabb nyelvtani kérdésekben is többször került sor Simonyi és baráti vagy tanítványi körében.)
Simonyi tehát általában jól tűrte az ellenvéleményt, s tanítványaiban inkább leendő kartársait látta. Még a vitás kérdésekről is igyekezett mindig tárgyilagosan beszélni. Rubinyi szavaival: „Nem harsog, hanem oktat”; s mint már volt róla szó, kivált az irányításával kutató tanítványok közt, a gyakorlatokon és munkaközösségi megbeszéléseken oldódott fel, ott vált igazán színessé az előadása is. Budenzcal és Szarvassal ellentétben ő kevésbé vett részt rendszeres kávéházi-vendéglői összejöveteleken; ezt már gyöngébb fizikuma és a családi kört jobban megbecsülő természete is érthetővé teszi. Lakásán azonban meghitt, baráti hangú szakmai beszélgetések részesei lehettek korábbi hallgatói is.
A professzor, aki Curtius mintájára jobb tanítványait már az egyetemen megdolgoztatta, gondot viselt rájuk egyetemi éveik után is: segítette őket az álláskeresésben, támogatta előmenetelüket, s ami most még fontosabb: számot tartott további közreműködésükre. Folyóirata mindinkább az ő munkáikat várta elsősorban, s a Nyelvészeti Füzetek sorozata szintén az ő alkotásaikkal (és Simonyi saját műveivel) vált tekintéllyé. Befolyását, nagy baráti körét készségesen felhasználta arra is, hogy a rokon tudományokban dolgozó munkatársai se szenvedjenek hátrányt. Zsirai Miklós 1953-ban a következő nyelvészeket nevezi meg mint Simonyi egykori tanítványait: Beke Ödön, Erdélyi Lajos, Fehér Géza, Fokos-Fuchs Dávid, Kara Ferenc, Kertész Manó, Klemm Antal, Pólay Vilmos, Sarkadi Nagy János, Steuer János „stb. stb.”. S e végső rövidítésbe még olyan nagy tudósokat is beleérthetünk, mint Balassa József és Rubinyi Mózes, vagy olyan hálás és áldozatos kutatókat, amilyen a nemrég elhunyt Prohászka János volt. S még akkor sem vontunk be a körbe olyan tanítványait, akik – mint Gombocz Zoltán vagy a nyelvművelésben Nagy J. Béla – elég hamar a maguk egyéni útjára tértek.
Ha e hatalmas gárda valamennyi tagját számba vesszük, lehetetlen nem látni, hogy Simonyi helyesen értelmezett irányításával a szaktudománynak szinte minden részterületére tudott korszerű műveltségű szakembert nevelni. Tudományos koncepcióját és kiválasztóképességét mindez eléggé igazolja is. De az mindenképp jellemének páratlan vonzóerejét, személyiségének varázsát mutatja, hogy sok-sok tanítványa és barátja utóbb, a Simonyi-iskola lassú korszerűtlenedésekor, sőt a Horthy-korszak reakciós, fasizálódó légkörében is annyi meleg szeretettel emlegette el a nagy embert, a nagy tudós mellett.
Csak futólag jelzem, bár nem kevésbé fontos részlet, hogy a külföldnek nyelvünk iránt érdeklődő nyelvészeivel szintén élénk barátságot tartott. Fontosabb műveit ezek ismertették meg más országok tudományos köreivel, de ő is örömmel közölte idegen szerzők magyar tárgyú cikkeit – még ha ezekben éppen vitáztak is vele, mint egy ízben E. Lewy.
Itt vehetjük számba továbbá azokat a szép írásait, amelyekkel idősebb pályatársainak ünneplésében, esetleg haláluk utáni ébresztésében vállalt részt. Ezekből ugyanis jól kitűnik, mennyire átérezte ő is a tudományos kutatás folytonosságának, a személyes kapcsolatok ápolásának, a korábbi érdemek méltányos, esetleg némileg már kegyeletes számontartásának fontosságát. Persze igaz: egyébként nem is lett volna tudományszervezésre, vezetésre hivatott, ha még oly határozottan helyeselhető is a diszciplína bátor megújítására való törekvése. De bizonyosan saját emberségéből is folyt, hogy ne csak egykori mentorainak adózzék effajta hálás közleményeivel. (Így lett szerzőtársa már 1884-ben a Budenz-Albumnak; így szerepelt egy munkája 1890-ben a Nyelvőr-Emlék Szarvas Gábornak című kötetben, s adta ki 1897-ben a Nyelvőrben is, külön is Szarvas Gábor emlékezete című hálás dolgozatát; s hasonlóképp közölte személyes visszaemlékezéseit ugyanazon évben az Emlékkönyv Kármán Már huszonötéves tanári munkásságának ünnepére című kötetben.) Igen jellemző tehát, hogy 1891-ben a Hunfalvy-Albumban két cikke is megjelent, s az egyik éppen méltatás: Hunfalvy Pál mint nyelvész; holott ez a nagy tekintélyű tudós akadémikus előzőleg több kérdésben eléggé ingerülten vitatkozott ővele. Mint már szóba került, tagadta például a „teljesebb” szótő történeti elsőbbségét (!), s egészében szemben állt a nyelvtan Kármán–Simonyi-féle mondattani felfogásával is. Simonyinak első iskolai nyelvtanaiban helytelenítette a Kármán párhuzamos olvasókönyveiből való kiindulást s a példáknak onnan való vételét; inkább Szinnyei Józsefnek a nyelvtankönyvbe tett külön olvasmányok szövegével szemléltető módszerét dicsérte. Sőt elég epés célzást tett arra is, hogy Simonyi sejthetőleg már eleve ismerte, s így alkalmazta munkájában a Kármán készítette, de akkor még meg sem jelent hivatalos tantervi-módszertani rendelkezéseket! – Mondanunk sem kell, hogy a példák számát ezen a ponton is könnyen szaporítani lehetne, s kitérhetnénk akár a magyar nyelvészettől távolabb eső hazai és külföldi emlékkönyvekbe küldött írásainak számbavételére is.
Eleven kapcsolatot tartott fenn a nagy hírű egyetemi tanár sok, többnyire haladó nevelői szervezettel is: ezek munkáit – így a helyes nyelvtani szakkifejezések összegyűjtésére és a műszóhasználat egységesítésére vonatkozót – irányítva, gyakorlatukat saját kézikönyveivel is segítve. (Némelyiket maga a Középiskolai Tanáregyesület vagy más ilyen szervezet adta ki.) Az állandó együttműködés azonban Simonyit is erősítette: ismeretes, hogy az Akadémiától elhárított helyesírási reformjavaslatát 1903-ban a kultuszminiszter végül a Budapesti Népnevelők Egyesületének sürgetésére tette kötelezővé az iskolákban. (A haladó pedagógusszervezetekkel való, világnézetileg is megalapozott kapcsolata utóbb, 1918–19-ben újból melegebb lesz neki is, legbelső baráti körének is.)
Tudományszervező munkája csupán egyetlen, de igen fontos közösségben nem ért el általános tetszést, tudniillik az Akadémián. Ott sem annyira a magyar nyelvészek fogadták idegenkedéssel egyre határozottabb irányító munkásságát, hiszen ennek tudománypolitikai értékeit minden szakmabeli látván látta; s az a lassú folyamat, amelynek során Lehr Albert vagy Szily Kálmán állandó vitapartnerévé lett, még csak megindulóban volt. Egyfelől azonban az Akadémián is erősödőben volt a történelmi osztályoknak haladásellenes befolyása, s ez a századvégen már némi antiszemita mellékízt is kapott. Másfelől Szarvas Gáborék tüzes kezdeti ortológus támadásaiban némelyek, mint jeleztük, az addigi nyelvfejlődés veszélyeztetését látták, és így kisebb mértékben Simonyi nyelvművelő és helyesírás-fejlesztő munkásságát szintén eleve értékrombolásként vették számba.
