LEGFONTOSABB NYELVTUDOMÁNYI MUNKÁI
LEGFONTOSABB NYELVTUDOMÁNYI MUNKÁI
1905 tájáig tartó rendkívüli termékenysége lehetetlenné teszi, hogy itt Simonyinak valamennyi jelentékeny alkotását külön sokoldalú vizsgálat alá vegyük. Nem egy művét szerencsére már az eddigiek során jellemeztük, másokat pedig az alábbiakban fogunk érinteni. Így ebben a pontban kevesebbet markolva, remélhetőleg többet foghatunk: egypár munkájának modernségét, rendszerességét stb. világosabban fogjuk látni.
A jelentéstan alapvonalai címen tartotta Simonyi 1880-ban akadémiai székfoglalóját. Károly Sándor szavaival „E munka tekintélyes bevezető része a jelentéstan külföldi, Hermann Paul előtti eredményeinek a kritikai ismertetésével kezdődik, Reisig, Haase, Pott, Schleicher és Tobler rendszerezéseit ismerteti. Ezután a saját rendszerezését fejti ki egy nagy fejezeten belül. Ez a fejezet az úgynevezett alaki jelentéstan, amely mint a grammatikai jellegű morfémákhoz fűződő jelentéstan, szemben áll a morfológiailag tagolatlan szavak jelentéstanával, az … anyagi jelentéstannal… Az alaktannak ez a felfogása azért termékeny és perspektivikus, mert a grammatikának és szemantikának éppen a legmodernebb nyelvtudományban való szerves összekapcsolása irányában hat.” (Hogy Simonyi az egész jelentéstannak a nyelvtan rendszerében jelölte ki a helyét, azt már láttuk.) – Rögtön itt utalhatunk rá, hogy a következő korszakban, 1916-ban kiadott hasonló tárgyú értékezése, a Jelentéstani szempontok című, már egészen lélektani alapú, s az újgrammatikus korszak szerzőit: Steinthalt, H. Pault, Sperbert, Erdmannt, Bréalt követi (Wundtot kevésbé). Mint Károly megfogalmazza, e mű „elsősorban történeti: az indulat, a szinonímák, az antonímák, a mondattani ráértés szerepével foglalkozik”.
A szófejtést Simonyi leginkább nagy lélektani érdeklődésénél fogva tudta továbbfejleszteni: az analógiás változások, a szó- és szóelemkeveredés, az elvonás, illetőleg a jelentés alakulásai gondos vizsgálata által. A szófejtéssel szerves összefüggésben foglalkozott többnyire a szótörténet egyéb részleteivel is. A magyar nyelvtörténeti szótár használatához például nélkülözhetetlen a Szómutató: itt ugyanis a szavak etimológiai szempontból, azaz szócsaládok szerint vannak sorba rendezve, s ahol a mai használó nem ismeri az akkor uralkodó etimonokat, ott nehezen találja meg egy-egy szó helyét is. – Ugyancsak Szarvassal együtt igyekezett Simonyi érvényesíteni az újgrammatikusok idején erősödő földrajzi elvet is. Mégis látni lehet, hogy az ő szófejtő és szótörténeti kutatásait egészben véve kevésbé jellemzi a Gombocz, Melich és mások alkalmazta erős kritika; nem is igyekezett egy-egy nyelvből való szavainkat olyan összefoglalóan feldolgozni vagy feldolgoztatni, mint közvetlen utódai. Így persze a társadalomtörténeti tanulságok feltárására is inkább csak alkalmilag, egy-egy kisebb körben talált módot.
Hanem „Igazi terrenuma mégis mindig a mondattan volt” – írta róla Gombocz; s mondattani monográfiái maradandóbb értékűek is lettek. Első ilyen alkotása A magyar kötőszók című háromkötetes munkája. Benne „Egyúttal az összetett mondat elmélete” is eléggé ki van dolgozva. Az első kötet, mely a mellérendelő kötőszókat tartalmazza, 1881-ben már mint „A Magyar Tud. Akadémiától Marczibányi-díjjal jutalmazott pályamunka” jelent meg. Az alárendelő kötőszók a második (1882) és a harmadik (1883) kötetben kerülnek sorra. A szerző áttekintőképessége és hihetetlen magyar történeti anyagismerete ma is lenyűgözi az olvasót; ítélete ott is tiszteletet parancsol, ahol esetleg mi más nézetet vallanánk. Nem véletlen, hogy a magyarul tudó idegen nyelvészek is ámulattal nyugtázták a monográfiát, s általános nyelvészeti tekintetben szintén nagy nyereségnek tekintették. A bázeli egyetem tanára, Fr. Misteli igyekezett fölhívni rá a szakma figyelmét. 1904-ben magyarul is közzétett régebbi ismertetése kiemeli, hogy a kötőszókkal „a használatos nyelvtanok jobbadán néhány lapon végeznek. Sőt, néhány folyóiratbeli czikken kívül tudományos előmunkálatot sem találhatott a szerző, jóformán semmit. Rája várt az a feladat, hogy az anyagot összegyűjtse, megmagyarázza, elrendezze és stilisztikai szempontból is megítélje, egyszóval, hogy mindent maga végezzen el. Elvitathatatlan érdeme a szerzőnek, hogy véges-végig újat adott; tette pedig ezt olyan téren, a hol valami különös eredményt még várni sem lehetett… S íme e mű szerzője 700 lapos munkát nyújt, olyat, a mely csupán csak anyanyelvének kötőszavaival foglalkozik… a szerző rendkívül gazdag, szinte teljes példagyűjteményeket ad, mégis a feldolgozott anyag terjedelme és sokoldalúsága valóban meglepő.”
Hasonló gazdag anyaggal és elrendezőképességgel lepte meg a szakköröket másik hatalmas mondattani monográfiájában, A magyar határozókban (1888, 1892). A feldolgozás körét itt eleve jobban megszabta az akadémiai pályázat. A szerző nehezményezi is, hogy emiatt el kellett hagynia a tárgy és az „állítmányi nominativus” tárgyalását, holott Brassai nyomán akkor ezeket is „az ige határozói” közé sorolta volna. Mindamellett az anyag parttalansága így is megérzett: a ragtalan határozók tárgyalása már semmiképp nem fért bele könyvébe. S mikor a pályadíjat elnyerte, több ponton utólag kellett teljesebbé tennie kéziratát. Az első kötet végül is csak a névszóragok szerepeit elemzi; a másodikba került a névutók, a határozói igenevek s a határozószók egész kérdésköre. (A feldolgozás ebben a munkájában szintén történeti.) Végszójában aztán a szerző váratlanul mentegetőzni kezd: „Az ilyen rengeteg anyagban nem csak hiányok, hanem hibák is akadnak jócskán.” De ilyenféle szavai inkább az abszolút teljességre és tökéletességre törekvő, végtelen lelkiismeretességű kutatót jellemzik, mint összefoglaló alkotásait. Hiszen bárki foglalkozik ma a magyar határozók valamelyik problémájával, Simonyi kutatásaival kell kezdenie a tájékozódását!
S nagyjában mindig ez a végletes elméleti igény, tárgyi tudás, anyagrendező képesség és nem utolsósorban vasszorgalom jellemzi kisebb vagy nagyobb nyelvtani munkáit; elégedjünk meg tehát az eddigi részletekkel.
