Csatornák és szivattyútelepek
Csatornák és szivattyútelepek
A gátak mögött feltörő vagy a gátakon átbukó vizeket valami úton-módon vissza kellett vezetni a Dunába. Ezt sokáig csatornákkal tudták csak megvalósítani. Ennek a megoldásnak nagy hátránya volt, hogy amíg a Duna vízszintje a kint rekedt vizek szintje alá nem süllyedt, ez a „gravitációs” vízmentesítés kudarcra volt ítélve, kivéve a Felső-Szigetközben , ahol a hajdani medrek felhasználásával a folyó alsóbb szakaszán a Dunába tudtak csatlakozni. Az Alsó-Szigetközben 1896 és 1900 között épültek meg a főcsatornák. Közülük a legfontosabb a Szavai-főcsatorna, amely a Nagy-Duna töltésével párhuzamosan Ásványrárótól Vénekig fut. A csatornák torkolatában zsilipeket építettek, s ha a folyó áradt, ezeket lezárták. Az árhullám levonulása után aztán újra kinyitották őket, hogy a kint rekedt vizek utat találjanak a Dunába. Ez a megoldás azonban kevésnek bizonyult, ha az áradás hosszan tartott, vagy ha – ami természetes jelenség volt – a Szigetköz laza kavicsos talaján át a gátak mögött felfakadtak a vizek. Az így keletkezett belvizeknek a Dunába való visszajuttatására 1905-től 1949-ig több szivattyútelepet építettek. A csatornahálózat teljes hossza ma a Szigetközben 273 kilométer, s tizenkét szivattyútelep gépei birkóznak a vizekkel – tartós magas dunai vízállás esetén mérsékelt sikerrel.
