Domborzatunk mai arculatának kialakulása
Domborzatunk mai arculatának kialakulása
A zsugorodó beltó idővel apróbb részmedencékre tagolódott. Az ezeket kitöltő tavakat, valamint a köztük, kívülük összevissza változó medrű, ún. keresztrétegzett homokot lerakó folyókat együtt fluviolakusztrikus (folyóvízi-tavi) vízrendszernek nevezzük. Amikor aztán vagy 2-3 millió évvel ezelőtt a részmedencék is végképp feltöltődtek, már a negyedidőszak pleisztocén korának küszöbére érkeztünk. Ekkortól számíthatjuk, hogy a pannonban részint még vízzel borított középhegységeink – helyről helyre változó mértékben, főként az uralkodó északkelet-délnyugati és rájuk merőleges törésvonalak mentén – mindinkább, fokozatosan kiemelkednek, előterükben a szárazra kerülő laza pannon üledékekből álló felszínek (már a pliocéntól) széles hegylábakká formálódnak. A hegységbeli idősebb völgyek "folytatásában" e hegylábfelszín lesz a negyedidőszakban a dombságokat szabdaló völgyképződés kiinduló szintje.
A pleisztocén – mint magyar neve, a jégkor is utal rá – elsősorban az éghajlat lehűléséről ismert. Holott egyfelől a valódi lehűlés (de akkor is felmelegedésekkel váltakozva) csak mintegy 7-800 000 éve, a pleisztocén utolsó harmadában következett be, másfelől a pleisztocén korban – a domborzat mai arculata szempontjából – sokkal figyelemreméltóbb a már említett völgyképződés, a folyóvízhálózat és a tavak kialakulása, a folyóteraszok, hordalékkúpok formálódása, a hideg, száraz időszakokban a lösz lerakódása, végül, de nem utolsósorban pedig az idősebb ("fosszilis") és a mai talajok képződése.
A pleisztocén végére országunk felszíne nagyjából már a maihoz hasonló. A legnagyobb különbséget a mocsaras Alföld mutatja, hiszen a folyók itt még a közelmúltban is kedvükre barangolhattak. A 10 000 éve kezdődő holocén jó részében a növényzet is más volt: az eleinte hűvös, majd melegszáraz, később csapadékosabb, majd megint hűvösebb éghajlat az Alföldön például nemegyszer tölgyeseket éltetett.
)
MAGYARORSZÁG TALAJTÉRKÉPE (nagyítható)
Alföldjeink hosszú századok óta híresek termékeny talajukról, amely bízvást nevezhető az ország egyik legnagyobb természeti kincsének. A síksági területeken a mezőségi (csernozjom-) talajok a legjobbak, de nagy területet borítanak a szikesek és a réti talajok. A dombságokban, középhegységekben a jóval több csapadék túlnyomórészt barna erdőtalajokra hull. Talajainknak ugyanakkor, mint a későbbiekben bemutatjuk, sajnos több mint a fele – legnagyobbrészt a helytelen gazdálkodás következtében – kisebb-nagyobb mértékben pusztul
A Kárpátok "alpesi" magashegységeinek formakincse – éles, csipkés gerincek, törmeléklejtők, hajdani gleccserek által kiszélesített völgyek – elsősorban a jégkorban alakult ki. Képünkön kilátás a Magas-Tátra Tarpataki-völgyeire a Tarajkáról, ahonnan a látvány Csontváryt is megihlette. A háttérben jobbra a Lomnici-csúcs
A jégkörnyéki (periglaciális) formakincs jellemző képviselője a kavicsösszletekben és más laza üledékekben megtalálható fagyék
