Rokonságunk
Rokonságunk
Nem egy ábrándos elmélet keletkezett a magyar nyelv rokonságára nézve is, megpróbálták a japánnal, a sumérral is rokonítani. Eltekintve attól, hogy térben és időben áthidalhatatlan távolságok feszülnek köztünk s ez állítólagos rokonaink között, egyes szavak véletlenszerű összecsengése nem sokat jelent. Annál többet az azonos vagy hasonló jelentésű szavak szabályos hangmegfelelései. Így a magyar szókezdő f- a finnben, vogulban, osztjákban p-: fej = osztják, vogul pänk, finn pää; fon = osztják pon, finn puno-; a magyar szókezdő t-, m-, n- a rokon nyelvi megfelelőkben is rendszerint megmaradt: tél = vogul täl, finn talve-; mén "megy" = osztják, vogul maen, finn mene-; név = osztják ném, finn nime-. A szó belsejében álló -z-közeli rokonainknál -t-: ház = osztják kát, finn kota; víz = vogul wit, finn vete; a szó belsejében vagy végén álló -d- rokonnyelvi megfelelője -nt-: had = osztják Xántae finn -kunta; lúd = vogul lúnt, finn lintu stb. Mintegy 900-1000, a hangmegfelelések alapján rokonítható szavunk van, ráadásul olyanok, melyek a feltételezett és kikövetkeztethető őshaza növény- és állatvilágára, a testrészekre, a rokonságnevekre, táplálkozásra, lakóházra stb. vonatkoznak, tehát alapvető fontosságuk miatt nyilván a közös ősi szókészletből valók. E közös ősi szókészlet jelentésváltozásai is nyomonkövethetők, pl. a finn lintu = madár a magyarban jelentésszűküléssel egy madárfajt, a ludat jelenti. Jószerével perdöntő azonban a nyelvszerkezet hasonlósága: igei személyragjaink és birtokos személyjeleink a rokon nyelvekhez hasonlóan személyes névmások rövidülése, majd szóvéghez fűződése útján jöttek létre. Több finnugor nyelvnek sajátja a (az indoeurópaiak számára oly idegen és jóformán megtanulhatatlan) tárgyas igeragozás, vagy pl. a határozói rendszer irányhármassága.
Népünk és nyelvrokonaink ősei a tudomány mai álláspontja szerint mintegy a Kr. e. 4. évezredig Északkelet-Európában, a Közép-Volga és az Urál közötti tájon éltek együtt (egyesek szerint az őshaza nagyobb volt, magában foglalta a Baltikumot és a mai Közép-Lengyelország területeit is, ismét mások a Közép-Urál valamint az Ob folyó alsó és középső vidékére teszik az őshazát). A Kr. e. 4. évezred folyamán kezdődött meg az ősnép szétvándorlása, az ősnyelv felbomlása előbb egyre jobban elkülönülő nyelvjárásokra, majd külön nyelvekre.
