Nemzedéki harcok, ízléskülönbségek
Nemzedéki harcok, ízléskülönbségek
A fiatalokat tulajdonképpen a nemzedéki küzdelmek forrasztották egybe. Első közös jelentkezéseiktől kezdve bírálták őket "arctalanságuk", jellegtelenségük miatt, számon kérték tőlük a sorsproblémák iránt érzett látszólagos közömbösségüket, irodalomcentrikusságukat, a kiváló esszéíró, Halász Gábor (1901-1945) egyenesen Balzac példájának követésére ösztönözte a prózaírókat, mélyebb, szenvedélyesebb valóságábrázolásra serkentve őket.
1934-ben jelent meg a Vajda János Társaság anthológiája, amely tucatnyi fiatal lírikust mutatott be. Babits Mihály nevezte őket először a harmadik nemzedéknek a gyűjteményt méltató bírálatában. Ő is megfogalmazta a később többször visszatérő fenntartásokat: verseik túl könnyen születnek, virtuózai a formának, de nem elég karakteresek, világirodalmi példáikat pedig az előző nemzedékek közvetítésével választották s nem saját ismereteik útján. Ezek az óvások ismétlődtek a harmincas években, akár Kassák Lajos, akár Szerb Antal, akár Halász Gábor írt az évtized közepétől mind gyakoribb köteteikről.
Jelentős ízléskülönbség mutatkozott a második és a harmadik nemzedék között. A tárgyiasságot az impresszionisztikus képvilág váltotta föl a fiatalabbak verseiben, Füst Milán közvetítésével Berzsenyi Dániel elégikus életérzését szólaltatták meg korukhoz illően s nem kedvük szerint, a felfedezők izgalmával kalandoztak a világirodalomban, mint Babits vagy Kosztolányi Dezső, hanem igyekeztek abban szívós következetességgel tájékozódni, felfedezve olyan költőket, irányzatokat is, melyek addig ismeretlenek voltak. E nemzedék tökéletesítette a műfordítás elveit és módszereit – műfordítói munkásságuk mennyisége és minősége egyaránt hatalmas -, s ebben sem Babitsék voltak a példaképeik, hanem inkább Szabó Lőrinc, aki hitelesebb tolmácsa volt a fordítandó műveknek, mint a nagy nemzedék lírikusai. A műfordítás révén is igyekeztek megteremteni a költészet határokat, világnézeti-politikai kötöttségeket nem ismerő birodalmát. Erre mutattak példát a permanentista mozgalom tagjai, elsősorban a rengeteget fordító Képes Géza (1909-1989).
Az évtized végére már kiformálódott néhány jelentős lírikus arcél. Jékely Zoltán (1913-1982) és Weöres Sándor (1913-1989) különleges tehetsége korán megmutatkozott. Előbbi egész fiatalon írta maradandó szépségű elégiáit, köztük A marosszentimrei templombant (1935), az utóbbi valósággal elbűvölte kortársait elképesztő virtuozitásával, többek között nyelvi és ritmikai ötletekben gazdag gyermekverseivel, a Bóbita és Ha a világ rigó lenne darabjaival, korán elmélyült filozófiai érdeklődésével, és a bölcselet ősforrásaihoz való visszatérésével, mítoszok alkotásával (Medeia, Újszövetségi apokrif levél, Istar pokoljárása).
Viszonylag lassabban érő lírikus volt a férfias pátoszú, gyakran önironikus, a városi élet lüktetését szenvedélyesen szerető, egyre pontosabban és hitelesebben megjelenítő Vas István (1910-1991), de Radnóti Miklós is, akinek élete, költészete nemzedéke tragikumának mintegy összegzése.
Radnóti (Glatter) Miklós (1909-1944) külföldi tanulmányai során ismerkedett meg a magyar avantgárd költészettel. Első verseiben ennek hatása érezhető (Sirálysikoly, Este, Asszony, gyerekkel a hátán), hogy aztán szakítva vele pásztorok, nyájak, napfürdött szüzek népesítsék be sűrűn egymást követő köteteinek verseit. Ezek első jelentése mögött gyakran felsejlik egy második, a világ megváltoztatásának igényét megfogalmazó is (Mint a bika). Szemléletére és világnézetére komoly hatást tett, hogy a szegedi egyetemen a Szegedi Fiatalok körében megismerhette a tanyasi parasztok nyomorúságos hétköznapjait. Még ennél is többet jelentett számára, kedves professzora, Sík Sándor (1889-1963) útmutatása. Sík a huszadik századi magyar katolicizmus egyik legnagyobb személyisége volt, költő, írodalomtörténész, háromkötetes Esztétika (1943) szerzője, nagy nevelő. Az ő hatására jelent meg s lett mind erősebb Radnóti Miklós lírájában a vezekléstudat s a szeretetre való nyitottság (Virágének). Költészete a háborús években teljesedett ki. Meg kellett tapasztalnia és végig kellett szenvednie a munkaszolgálatosok életének kínjait. Nyomorúságát, melyet haláltudata még fájdalmasabbá tett, emlékei tették elviselhetővé. Feleségének, versei Fannijának békességet ígérő képe jelentette számára az élethez rögzítő fogódzót, s a túlélés reményét éltette benne.
Eklogáiban Vergiliushoz hasonlóan kereste a felzaklatott világban a békesség jeleit (Nem tudhatom, Töredék, Hetedik ecloga, Levél a hitveshez).
Razglednicái (a. m. képeslap) halálmenetének stációit jelenítik meg félelmetes hűséggel, pontossággal. Utolsó verseiben a világirodalom nagy szenvedői közé emelkedett. Amikor kidőlt az "erőltetett menet"-ből, tarkón lőtték. Viharkabátja zsebében lévő jegyzetfüzetének versei a líra megmaradásának jelképévé avatták.
A harmadik nemzedék legtöbb lírikusát a háborús évek érlelték jelentős költővé. Hajnal Anna (1907-1977) himníkus szárnyalása ekkor csendesedett meg, telítődött szemlélődő elemekkel, Zelk Zoltán (1906-1981) elégikus líráját viszont az 1956-os forradalom után szenvedett börtönbüntetése gazdagította. A neokatolikus költészet jelentős képviselőjét, Rónay Györgyöt (1913-1978) a nehéz évek keményítették meg, akárcsak a sokáig egyversűnek mondott Kálnoky Lászlót (1912-1987), aki pályája zenitjén hajtott végre izgalmas lírai fordulatot. A nemzedék legfiatalabb tagja, Devecseri Gábor (1917-1971) a görög-latin irodalom legkiválóbb tolmácsolója lett, s élete végén, a halállal birkózva maradandó remeket alkotott Bikasiratójában (1971).
