Vágáns és latrikánus hagyomány
Vágáns és latrikánus hagyomány
A középkori vágáns irodalom rajongással fordult a természet felé, életöröm sugárzott belőle, az evilági gyönyörök keresését hirdette: benne a szerelem és a bor kultuszát, ugyanakkor csúfondárosan kigúnyolta az ezekkel szemben állókat. Számos eleme beépült a reneszánsz irodalomba, így a közköltészetben is kimutathatók nyomai. A muzsikát hallgató, táncban, lányokban, szerelemben gyönyörködő, kocsmában korhelykedő, de tanult ifjak képe innen lép elénk a 17. században. Kifejezője gyakran a diák, aki anyagi szűkösségében rá is kényszerül arra, hogy poétaságát, versszerzői tudományát – megélhetésén segítve – másoknak fölkínálja. Próbálkozik ezzel művelt főúri, polgári mecénásoknál, ezek nélkül, vagy segítségük híján gyakran szorul alkalmi megrendelőkhöz, kocsmákba, lakodalmakba, vagy éppen keresztelőre. Hangja, megszólalása igazodik befogadói szociológiai környezetének műveltségi mintáihoz, hagyományaihoz. Kultúrája ugyan a „magas műveltségből” származik, de költői működése során ennek csak részelemeit használja fel, bőségesen merít viszont az orális kultúrából, vershagyományokból. Igazi termékeny terepe ez az ízlések keveredésének. A Fanchali Jób-kódex szerzője is a világi örömök szószólója: farsangon a kívánatos, szép leányok, táncuk, vígasságuk, szerelmük dicsérője, kedvelője, de istenes és vitézi felhangok is megjelennek ugyanott:
„Jöuel az tanczban en velem, en szep tarsom,
Kiuel kiuantam sokszor tanczolasom...
Tsak zerelmünk joo uton jarhasson.
Iffiakat az tanctul ageb az, az ki tiltia,
Avagi az tanczot gonosznak alittia
Istenunknek, orszagnak zolgalliunk,
Ez orszagért vagi eliunk, vagi haliunk,
Maid egi egi kardot ragadgiunk,
Ellensegunkre tamadgiunk...
Joo hirt, nevet, tiztessiget vallunk.”
Kiuel kiuantam sokszor tanczolasom...
Tsak zerelmünk joo uton jarhasson.
Iffiakat az tanctul ageb az, az ki tiltia,
Avagi az tanczot gonosznak alittia
Istenunknek, orszagnak zolgalliunk,
Ez orszagért vagi eliunk, vagi haliunk,
Maid egi egi kardot ragadgiunk,
Ellensegunkre tamadgiunk...
Joo hirt, nevet, tiztessiget vallunk.”
A szerelmi téma eszményítő udvarisága elhalványul a latrikánus hang vaskossága mellett. Mesterkedő rafinériával, mitológizáló tudóskodással, aenigmatikus (rejtvényszerű) rejtőzködéssel mutatja be a Mátray-kódex szerzője kedvese két almáját:
„Alcinous kertje nem termet oly almat,
Mint melyed közepén foitogatsz két rosat,
Meg halatt ő mindent, fel sem éri gyemant.
Es domboru volta mint kerék kis alma,
Ki teczik gallosbul tej fejér szin volta,
Mintha szökellenék, magat mutogattya.
Hiszem tsuda dolog, hogy nöhet magatul,
Talam eredetit vett az urgombatul,
Az ki öntözissel sáros földbül burul...
Körmös kezet utal, gyenge kézre vagyol,
Természeti kemény, ő soha nem lagyul,
Az hól, nevelkedik, onnét ki nem vadul.”
Mint melyed közepén foitogatsz két rosat,
Meg halatt ő mindent, fel sem éri gyemant.
Es domboru volta mint kerék kis alma,
Ki teczik gallosbul tej fejér szin volta,
Mintha szökellenék, magat mutogattya.
Hiszem tsuda dolog, hogy nöhet magatul,
Talam eredetit vett az urgombatul,
Az ki öntözissel sáros földbül burul...
Körmös kezet utal, gyenge kézre vagyol,
Természeti kemény, ő soha nem lagyul,
Az hól, nevelkedik, onnét ki nem vadul.”
Másutt ugyanez latrikáns hangszereléssel:
„Te szép gyönge tsötsötskédet tapogathatnám,
Két szép fejér mellyetskédet ki kaptsolhatnám.”
Két szép fejér mellyetskédet ki kaptsolhatnám.”
Ugyancsak latrikánus szemléletű volt a farsangi vénlány panasza, kicsúfolása, mértéktelen, elfojtott, de vad érzékiségének kíméletlen bemutatása: ennek műfaji összegzője majd Csokonai Dorottyája. A kikapós menyecske is a diákot tartja a legjobb szeretőnek, hosszasan megokolva állítását.
