Két konkrét példa
Két konkrét példa
A kézirat(ok), a szerző életében megjelent kiadások számbavétele, összehasonlítása, mindezek alapján a kritikai kiadás-formában való közzététel fontos információkat közvetíthet az adott mű és a szerző szempontjából regény, dráma, tanulmány, levelezés esetében is, ez a közlési mód azonban – minden kétséget kizáróan – legfontosabb a lírai műnemhez tartozó alkotásokra gondolva. Ez utóbbiakról szólva ugyanis majdnem minden változatnak és változtatásnak különleges információértéke lehet.
A kritikai kiadás készítésének szabályait a Magyar Tudományos Akadémiai Textológiai Bizottságának felkérésére Péter László készítette el
Már a cím alakulásának is. A Füstbe ment terv például először Hiu terv címmel jelent meg 1844-ben Császár Ferenc Pesten szerkesztett újságjában, az Aradi Vészlapokban; 1847-ben Tatay István Grammatikai és polgári tanulók szavalmányai c. gyűjteményében ugyanez így jött: Édes-anyámnak viszontlátása. A Versek. 1842-1844 c. kötetben volt olvasható a ma közismert cím. Sokáig tartotta magát a vélekedés, miszerint a Hiu terv Császár Ferenc durva közbeavatkozása. Csak 1956-ban, a Császár-féle hagyaték előkerülésekor bizonyosodott be: Petőfi volt minden esetben a cím-adó. Ez a változtatás-sor jelzi, a költő semmiképpen nem „spontán” alkotó, a szó közkeletű értelmében, ellenkezőleg, nagyon is mérlegelő, olyan, aki nemcsak az első közlés „gondolkozám” alakját változtatta „gondolkodám”-ra, nemcsak a kilencedik sort módosította „És szállt fejembe számtalan”-ról „s jutott eszembe számtalan” változatra (néhány egyéb kiigazítással együtt), de a címen is töprengett.
József Attila ugyanígy mérlegelte a központozást. A Mama c. vers első változata 1934. október 28-án a Népszavában jelent meg. Ott így kezdődött a szöveg: „Már egy hete csak a mamára/ gondolok mindig. Meg-megállva,/ nyikorgó kosárral ölében,/ ment a palásra, ment serényen.” Ugyanez év decemberében a Medvetánc c. válogatott versek között, s aztán a költő életében minden kiadásban, ez volt olvasható: „Már egy hete csak a mamára/ gondolok mindig, meg-megállva./ Nyikorgó kosárral ölében,/ ment a padlásra, ment serényen.” A két változat között nem a palásra-padlásra módosítás az érdekes. Azért volt fontos számbavenni az első szöveget is, mert így vált nyilvánvalóvá, hogyan konkretizálta a végleges formában a költő az emlékező státusát, az emlékezés állapotát. A „véglegesítés” mutatja: a lírai én pozíciójának körülhatárolt megjelölése nem csak az 1933-as Ódában („Itt ülök a csillámló sziklafalon.”), nem csak az 1936-os versben. A Dunánál címűben („A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj”) fontos a költőnek. Ez a lírai én pozíciókijelölési mód az 1933 utáni korszak egyik alapjellegzetessége.
