Beöthytől Riedlig
Beöthytől Riedlig
Beöthy Zsolt (1848–1922) volt az első, aki már nemcsak az irodalmi élet belső körét szólította meg, hanem a literátus közönség szélesebb rétegeivel is megtalálta a hangot. A kor értekezőprózai ízlését eltaláló remek stiliszta volt, tankönyvszerű irodalomtörténeti összefoglalásain (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése I–II., 1877–79; A magyar irodalom kis-tükre, 1896) nemzedékek nevelkedtek. Ez a nevét híressé tevő két irodalomtörténete, a hosszabb terjedelmű „nagy Beöthy” és a rövidebb „kis Beöthy” a nemzeti klasszicizmus népszerűsítését végezte el, jól hangzó, de leegyszerűsítő sémákkal dolgozott, s túlzásig vitte a romantikus nemzeti elvet az önmagába bezárt nemzeti irodalom képével. Tudományos szempontból fontosabb ezeknél két másik munkája, A tragikum című 1885-ben megjelent könyve és prózatörténete, A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban I–II., (1886–87). Mindkettő friss szellemű könyv volt, tragikum-elmélete körül bontakozott ki a korszak legfontosabb elméleti vitája Péterfy Jenő és Rákosi Jenő válasz-munkái révén, prózatörténete pedig sokkal nyitottabb volt a világirodalomra, mint az immanens nemzeti irodalom eszményét követő irodalomtörténeti összefoglalásai.
A Magyar Tudományos Akadémia 1830-ban volt alakuló közgyűlésén nyelvtudományi, bölcsészeti, történeti, matematikai, törvénytudományi és természettudományi osztályokat szervezett
A magyar irodalomtörténet-írás az 1870–80-as években jutott a pozitivizmus érett szakaszába, noha e tudományos irány már Toldy munkásságán is érezhető. A kiegyezést követő évtizedben megélénkült a tudományos élet, társaságok szerveződtek és szakfolyóiratok indultak. 1874-ben alakult meg a Budapesti Philológiai Társaság, 1877-ben az Akadémia megindította az Egyetemes Philológiai Közlönyt. Abafi Aigner Lajos (1840–1909) Figyelő címen szerkesztette az első tudományos filológiai folyóiratot (1876–1890), Kolozsvárott Meltzl Hugó (1846–1909) pedig összehasonlító irodalomtörténeti közlönyt alapított 1876-ban. Az első magyar irodalommal foglalkozó tudományos folyóirat, az Irodalomtörténeti Közlemények 1891-ben indult meg, s ezt több mint két évtizeddel később követte az Irodalomtörténet 1912-ben. Közben nagyarányú szövegkritikai munkák folytak, Gyulai már 1861–64 között közreadta Vörösmarty műveit, Szilády Áron (1837–1922) belekezdett a Régi Magyar Költők Tárába, Szabó Károly (1824–1890) elkészítette a régi magyar könyvek és nyomtatványok jegyzékét (Régi Magyar Könyvtár), Szinnyei József (1830–1913) tizennégy kötetes magyar írói lexikont adott közre. A pozitivizmus jelentős tudósai voltak még: Bodnár Zsigmond (1839–1907), Heinrich Gusztáv (1845– 1922), Katona Lajos (1862–1910), Négyesy László (1861–1933), Tolnai Vilmos (1870–1937).
A pozitivista korszak két legjelentősebb személyisége, egyszersmind e tudományos iránynak részben már meghaladója is, Péterfy Jenő (1850–1899) és Riedl Frigyes volt. Péterfy opera- és színikritikákkal kezdte pályáját. A drámákban a lelki típusok összeütközésére figyelt különös hangsúllyal, s ebből szűrte le fő kritikai elvét, hogy az irodalomban lélektanilag kell megvilágítani a kifejezendő tartalmat. A nemzeti önelvűség érvényesítése helyett a világirodalom birtokbavételére törekedett, nagy tanulmányt szentelt Dante életművének, írt Taine-ről, Ibsenről, C. F. Meyerről, Emersonról. Aztán a görög irodalom felé fordult érdeklődése, és élete végén írta meg úgynevezett görög tanulmányait, melyek Platónról, Szophoklészről, Euripidészről, Arisztophanészről szóltak. A magyar irodalomról szóló írásait erős kritikai szellem jellemezte. Korának félmúltjáról Eötvösről, Keményről, valamint Jókairól szóló dolgozataiban mondta el véleményét. Olvasmányai közé tartozott már Nietzsche és Ranke, s korszerű tájékozódása, szemlélete és módszere okán a modernebb irodalmi gondolkodás egyik előfutára lett: ő tette meg az első igazi lépést Taine pozitivizmusától a kezdődő szellemtörténet felé.
Vörösmarty életrajza 11 évvel a költő halála után jelent meg
Riedl Frigyes (1856–1921) a magyar irodalom értékeit szintén nem az elkülönülésben, hanem európaiságában kereste, s a nemzeti sajátosságok hajszolásának idején abban látta a magyar irodalom legfőbb jellemvonását, hogy a középkortól kezdve egybefonódott az európai szellemiséggel. Pesti tanulmányait bevégezve Bécsben, Berlinben és Párizsban képezte magát tovább. Taine-től az apró tényekből már-már írói megelevenítő képességgel felépített jellemábrázolást tanulta meg, Renantól a kételkedés gondolatébresztő módszerét, Wilhelm Scherertől pedig az eszmetörténeti összefüggések jelentőségét. Hazatérése után huszonöt évig középiskolai tanár volt, közben széleskörű tudományos munkásságot fejtett ki, s ennek alapján tagja lett az MTA-nak és a Kisfaludy Társaságnak. Gyulai visszavonulásakor meghívták a budapesti egyetemre tanárnak, s 1905-ben professzorrá nevezték ki. Tanítványai szellemes, kitűnő előadónak ismerték, a Nyugat első nemzedékének számos tagját tanította.
Első tudományos közleményei az 1870-es évek második felében jelentek meg. Írt Petőfi és Béranger kapcsolatáról, Walter Scottról, Kemény Zsigmondról, Kazinczy Ferencnek a német irodalomhoz fűződő kapcsolatáról, Madáchról, Toldyról, Péterfyről, a korabeli francia irodalomról, foglalkozott az irodalomtörténet és a nyelvtudomány határterületeivel, számos középiskolai tankönyvet és olvasókönyvet készített. Cikkei, tanulmányai nemcsak filológiai felkészültségről, hanem kritikai hajlamról is tanúbizonyságot adtak. Támadta a délibábos nemzetieskedést, kétségbe vonta a hun monda eredetiségét s bebizonyította, hogy Thaly Kálmán az általa közreadott kuruc dalokba saját verseit is belefoglalta. 1887-ben megírta irodalomtörténetünk első jelentős Arany-monográfiáját. Szintézisszerűen foglalta benne össze Arany költészetét, szemlélete, feldolgozása a pozitivizmus legjobb arcát mutatta, megírásának módja pedig már az impresszionista értekezőpróza vonásait is magán viselte. 1896-ban összefoglaló vázlatot írt a magyar irodalomról (A magyar irodalom fejlődésének története). E nem egészen 140 oldalas kisalakú könyv új irányt kezdeményezett irodalomtörténetünkben, a magyar irodalom folyamatait az európai szellemi áramlatokba ágyazva mutatta be, a nemzeti irodalom történetének kompartista módszerű feldolgozását teremtve meg ezáltal. 1906-ban egy angol kiadó felkérésére írt egy magyar irodalomtörténetet, ez 1908-ban rövidítve németül is megjelent. Egyetemi előadásait tanítványai gyorsírásban jegyzetelték, majd áttették gépiratba, s ezeket kézjegyével hitelesítette. Ezek közül adott közre néhányat Vajtható László tanítványaival a Magyar irodalmi Ritkaságok c. sorozatában: Vajda, Reviczky, Komjáthy (1932), Madách (1933), Vörösmarty Mihály élete és művei (1937), Kölcsey Ferenc (1938), A magyar dráma története I–II. (1939–1940), Mikszáth Kálmán (1940).
A Magyar Tudományos Akadémia épülete napjainkban
