Az irodalomtörténet-írás klasszikusa
Az irodalomtörténet-írás klasszikusa
Horváth János (1878–1961) a nemzeti klasszicizmus szemléletmódját összegezte és fejlesztette tovább. Könyvei, tanulmányai az irodalomtörténetírás és szélesebb értelemben a magyar értekezőpróza klasszikus értékű művei közé tartoznak. Eötvös-kollégista volt, egyetemi tanulmányait magyar-francia szakon végezte, majd egy évet töltött Párizsban, ahol különösen Lanson és Brunetičre volt rá hatással. Hazatérve középiskolai tanár lett, 1923-ban nevezték ki egyetemi tanárrá, 1948-ban vonult nyugalomba. Pályájának első szakaszában kritikusként konzervatív nemzeti szempontból bírálta a modern törekvéseket s a Nyugat irányát (Ady s a legújabb magyar lyra, 1910; Aranytól Adyig, 1921), 1923–1926-ig a Napkelet kritikai rovatát szerkesztette, az 1920-as évek második felében visszavonult a kritikai életből.
Horváth János feleségével és barátaival
Tudományos munkásságát kezdettől az apró részletekre kiterjedő tárgyismeret és a nagy összefüggéseket kijelölő szintézisigény jellemezte. Pályáján három különböző sugarú körben dolgozott. Nagy vonásokkal felvázolta a magyar irodalom fejlődésének fő ismérveit és történeti irányait, részletező alapossággal megírta a régi magyar irodalom történetét, s közben kidolgozta a nemzeti klasszicizmus 18. századi előzményeit és 19. századi kibontakozását. Mindhárom körben az irodalom önelvűséget hirdette, s az egyes korszakok saját irodalmi tudatából, továbbá a nemzeti klasszicizmus nagy íróinak műveiből merítette fogalomrendszerét.
Az első körbe tartozik egy 1908-ban közreadott, valamint egy, az 1920-as évek első felében keletkezett és kéziratban maradt munkája; a kettő együtt posztumusz jelent meg (A magyar irodalom fejlődéstörténete, 1976). Következetesen alkalmazott történetszemléletéhez ugyancsak következetesen alkalmazott irodalomfelfogás tartozott, ennek alapvetését fektette le a Magyar irodalomismeret (1922) c. tanulmányában az irodalom alapviszonyát az író – műalkotás – olvasó hármasságában határozva meg.
A második kör három összefüggő könyvből áll: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931), Az irodalmi műveltség megoszlása (1935), A reformáció jegyében (1953). A három könyv a magyar irodalom történetét a kezdetektől a 16. század utolsó harmadáig, Balassi fellépéséig követte nyomon.
A harmadik kör monográfiák, egyetemi előadásokból készült könyvek, valamint tanulmányok egész sorát foglalja magában, amelyek az irodalom fejlődését írják le az általa is csúcspontnak tekintett Arany Jánosig. Ezek: Petőfi Sándor (1922), A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (1927), Csokonai (1936), Kisfaludy Sándor (1936), Katona József (1936), Kisfaludy Károly (1936), Kisfaludy Károly évtizede (1936). A Tanulmányok (1956) kötetéből idetartozik A XIX. század fejlődéstörténeti előzményei (1933–34), a Berzsenyiről (1924), Vörösmartyról (1925–26), Kölcseyről (1935–36) szóló tanulmányok, valamint A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése (1928–30 és 1945–48) c. egyetemi előadásjegyzete. Pályájának utolsó szakaszában, a második világháború után több verstani könyvet is írt: A magyar vers (1948), Rendszeres magyar verstan (1951), Vitás verstani kérdések (1955).
Horváth János egyik munkájának címlapja
