Gazdálkodás a korai századokban
Gazdálkodás a korai századokban
Ötrészes agrártörténeti összefoglalónk első egysége a honi gazdálkodás középkori történetét tekinti át vázlatosan. Szó esik a nyelvemlékekből levonható következtetésekről éppúgy, mint arról, hogy mely időszakokból maradtak fönn ekeleletek, hiszen e leletekből is következtetni tudunk a gazdálkodási formák változásaira. Az állattartás módozatai ugyanúgy változtak, mint a malmoknál használt technológia.
Ekeábrázolás 1456-ból
A Kárpát-medencében Európa három nagy ökológiai régiója találkozik, mégpedig a mediterrán, a kontinentális és az atlanti. A szőlőt, a diót és a szelídgesztenyét a mediterránnak köszönhetjük, az atlantinak a lombos és tűlevelű erdőt, míg a kontinentálisnak a különböző fűtakarókat. A mediterrán éghajlat alkalmas a juhászatra, az atlanti a szántógazdálkodásra, a kontinentális a nagyállattartásra. Az évtizedes tapasztalatok azonban arra is figyelmeztették a letelepedőket, hogy e területen nem ritka az aszályos időszak sem, a szántógazdálkodás tehát kockázattal jár, s e kockázatot lehetőség szerint az állattenyésztéssel kell egyensúlyba hozni. Az utóbbi esetében viszont szerencsésnek volt mondható az, hogy itt még a szerény csapadékot hozó években is esett annyi eső, hogy komoly fűhozamra lehetett számítani, mindenesetre komolyabbra, mint ahogyan azt elődeik a sztyeppéken tapasztalták. Itt a vándorlásos legeltetés helyett elegendő volt meghonosítani a téli-nyári, úgymond ingázó legelőváltást. Ezzel együtt is az új gazdálkodási módot meg kellett tanulniuk, s ehhez bizony komoly intelligenciára volt szükség.
A nyelvemlékekből is sok mindenre lehet következtetni, hiszen türk jövevényszavaink – a búza, árpa, sarló, tarló és eke – bizonyítják, hogy a magyarok a honfoglalás időszakában már ismerték a kazár földművelés fogásait, s a sztyeppen ismeretlen két gabonanövénnyel itt a Kárpát-medencében találkoztak, ez volt a zab és a rozs, s e két kifejezés szláv jövevényszó. Szláv eredetű kifejezés a parlag is.
A 12. századtól kezdődően Európában elterjedt a barázdafordító nehézeke, s a hármas nyomás rendszere is, de ezt a magyarországi gazdálkodók aránylag későn vették át, hiszen a kis népsűrűség nem kívánta meg ezt az intenzívebb gazdálkodási formát. A magyarok ekevasat és csoroszlyát alkalmaztak – már a sztyeppéken is -, s ezt hozták magukkal a Duna medencéjébe. Termesztettek búzát és árpát, kevesebb zabot és rozst, s az általuk már régóta ismert kender mellett itt megpróbálkoztak a lennel is.
A nehézeke használatára utal pl. az Orosházán előkerült első aszimmetrikus ekevaslelet is, s ezt az ekevasat valamikor a 13. század közepén készíthették. A csetneki templom falfestményén 1400 táján nehézekét is ábrázolt e Gömör vármegyei templom falfestményeinek készítője. Az 1500-as évek végén kezdik használni az eke szilárdságát nagyban fokozó címervasat.
