ÁBRÁM ÚJ HAZÁBAN
ÁBRÁM ÚJ HAZÁBAN
Ábrahámmal és utódaival földrajzi tekintetben biztosabb talajra lépünk. A városok, folyók, tavak és más helyek, ahol az események lejátszódnak, megjelölhetők a térképen.
Az időbeli „betájolás” korántsem ilyen egyszerű. A négy nemzedék történetében alig van olyan esemény vagy személy, amely vagy aki a tágabb környék történelmének valamely ismert időpontjához kapcsolható volna. Ábrahám Mezopotámiából vándorol Palesztina földjére, utódai közül Izsák onnan kap feleséget, Jákob pedig ott tölti élete java részét. Ábrahám megjárja Egyiptomot, József ott futja be „karrierjét”, később Jákob és gyermekei is odaköltöznek. Mármost mind Mezopotámiának, mind Egyiptomnak a történetét igen részletesen ismerjük a szóba jöhető időszakban, a Kr. e. 2. évezredben, de a bibliai történetek kapcsán egyszer sem kapunk használható fogódzókat. Az egyiptomi események során mindig csak „a fáraó” szerepel, még majd jóval később, Mózes történetében is, ami ugyancsak édeskevés támpontot nyújt, ezért a különféle próbálkozások között, amelyek például József vagy Mózes ténykedését konkrét időponthoz igyekeznek kötni, három-ötszáz éves eltérések sem ritkák.
Látszólag a legtöbb megfoghatót az a történet nyújtja, amely Lót elrablását és Ábrahám szabadító akcióját írja le. Itt négy mezopotámiai király van megnevezve, akik öt, ugyancsak megnevezett palesztinai király ellen indítottak háborút. Valójában a kilenc név egyikét sem sikerült valamely máshonnan ismert történelmi figura nevével megbízhatóan azonosítani.
Mindez nem jelenti azt, hogy a pátriárkákról előadott történetek merő kitalálások volnának, hogy egy szemernyi történelmi igazság sem volna bennük. Csak épp nem kezelhetők úgy, ahogy Egyiptom vagy a folyamközi birodalmak történelmi feljegyzései, amelyek többnyire az eseményekkel egykorúak, s még ha az uralkodók dicsőségét szolgálva hajlottak is túlzásra, szépítésre vagy elhallgatásra, megfelelő kritikával kezelve, hiteles forrásoknak tekinthetők. S ne feledjük, hogy azok a feljegyzések sem állnak magukban, hanem ezrével támogatják őket más fennmaradt dokumentumok, raktárjegyzékektől magánokiratokon és rendeleteken át szerelmes levelekig, olyan emlékek, amelyek nem a maradandóság igényével íródtak, hanem elfogulatlanul és hűen a kor tényeit tükrözik.
A zsidóság e korai korszakának valószínűleg nem is volt még írásbelisége, legalábbis Mózes előtt egy szónyi utalás nincs a Bibliában írásra, olvasásra, levélre vagy írott szerződésre és hasonlókra. (József, aki a fejlett írásbeliség Egyiptomában egy nagyúr mindenható háznagyává lett, bizonyára tudott írni, de említés nincs róla a Bibliában). Az ősök életéről és tetteiről szóló történetek tehát szájról szájra szálltak, nemzedék hagyta őket nemzedéknek sokszáz éven át, talán ezer évig is, így az anyag a mondaképződés törvényeinek alávetve fejlődött, alakult. A monda pedig nem történetírás, hanem egy közösség, egy nép kollektív emlékezete, népé, amely önmagát mindig nagynak és erősnek akarja látni, múltját fényesnek és dicsőnek, őseit hatalmasnak és csodálatosnak. Minden nép meg van róla győződve, hogy tetteiben az igazság vezérelte, hogy a gondviselés mellette állt és áll Isten vagy istenek képviseletében, és hogy amit megszerzett, azt jogosan szerezte meg. A mondák pedig arra valók, hogy a valós tények emlékeit a fentiek szellemében mutassák fel, hogy a nép vágyait fejezzék ki, a nép meggyőződését igazolják.
Példáért nem kell messzire mennünk. Anonymus, Béla királyunk jegyzője, ha nem is általános, de már létező írásbeliség korában, az eseményektől egy-két-három évszázadnyi távolságban alkotta meg krónikáját, a Gesta Hungarorumot. És lám, a magyarokat megtette a hunok leszármazottainak (s ebben még ma is hisznek egyesek!), kissé megszelídített formában előadta Álmosnak turul őstől való származását, a honfoglalás harcait legendás epizódokkal tűzdelte (a lovon vett ország), szent királyainkról számos csodát írt le, a korabeli helyneveket pedig erőltetett etimologizálással vélt vagy valós személyek honfoglaláskori szerzeményének tanúiként tüntette fel.
Csoda-e, hogy egy ősibb korban, sokszorosan hosszabb idő alatt az ősatyákról szóló mondák is átszíneződtek, ágat-bogat hajtottak, hogy igazoló és megszépítő szándékok ütnek át rajtuk? Inkább azon kell csodálkoznunk, mennyire nem törekszenek a bibliai mondák félisteneknek, rettenthetetlen bajnokoknak feltüntetni az ősöket, ahogyan azt minden más népnél megszoktuk! Ábrahám ugyan végrehajt egy bravúros katonai akciót, de többé nem esik szó hasonló vállalkozásáról, inkább nagyon is önféltő óvatossága – hogy ne mondjuk, gyávasága – kerekedik felül egyiptomi útja alkalmával. Izsák végképp nem jeleskedik haditettekkel, inkább atyja dicstelenebbik kalandját ismétli meg. Jákob megfutamodik bátyja elől, akit, mi tagadás, hitvány módon becsapott, és még harminc év múlva is reszket, amikor újra elébe kerül; apósa elől is végül kereket old egész háza népével. Fiainak hitszegő szikemi mészárlását sem lehet éppenséggel dicsőséges haditettnek nevezni. Nemcsak hogy nem eszményíti a Biblia hősökké az atyákat, de épphogy nagyon is esendő oldalaikról mutatja meg őket, az irodalmi realizmus olykor egészen modernnek ható eszközeivel. Ez is talán azt van hivatva kimutatni, hogy nem az ember a nagy, hanem Isten, aki kiválasztja őt, s rajta keresztül valósítja meg szándékait.
A mondák tehát nem annyira hőseiket jellemzik, mint inkább a népet, amely megalkotta őket. A pátriárkák történetei egy olyan népet rajzolnak elénk, amelyet holmi ősi dicsőségnél jobban foglalkoztat a Felettükvaló, a titokzatos felső hatalom (vagy hatalmak), amelyek a világ és az ember sorsát alakítják. A transzcendentális vonzza őket, mindaz, ami a látható világ jelenségei mögött és felett áll, Él vagy Elóhím, Isten, akivel igyekszenek valamiféle személyes viszonyt kialakítani. Ez a szemlélet abban az eredetileg nomadizáló zsidó népcsoportban fejlődött ki, amely valamikor a Kr. e. 2. évezred első felében Mezopotámiából húzódott Kánaán területére, és ott inkább békés, mintsem harcos úton-módon letelepedett és elszaporodott, és amelyet legjobb hébereknek neveznünk, hogy a később érkezett s egészen más istenképet hozó izraeli népcsoporttól megkülönböztessük őket. A békés letelepülést bizonyítja épp a hősmondák hiánya. (Később, az izraeli vezetés alatt folyó harcias honfoglalás nem fog szűkölködni hősökben!)
Istenkereső nép volt tehát a hébereké? Nem hihetjük, hogy mindig és mindenki az érzékfeletti dolgokkal törődött, de bizonyosan volt hajlamuk hozzá, ha mondáik hőseiben ezt a vonást ábrázolták a legnyomatékosabban. És igaz ugyan, hogy a Biblia többszörös hagyományrostálás eredménye, de ezt figyelembe véve is arra kell gondolnunk: nem véletlen, hogy a zsidóság jutott el legelőször az egyetlen és egyetemes istenség fogalmához. Úgy érezhetjük, hogy az ősatyák, Ábrahám és Jákob „emberséges” istene több vonást adott ehhez a sokkal utóbb kialakult istenképhez, mint a később jött Jahve a maga dúló-fúló, ádáz féltékenységével.
Ábrahám és Sára egyiptomi kalandja, mint céloztam rá, a mi szemünkben nem épp hősies színben tünteti fel a derék ősatyát. Hiszen gyakorlatilag eladja feleségét a fáraónak, mégpedig busás fizetség ellenében, és az sem szépíti meg igazán ezt a tranzakciót, hogy kényszerből, életét féltve cselekszik így.
A történetnek viszont csak úgy van értelme, ha a korabeli felfogásban valakit megölni kisebb bűnnek számított, mint elvenni az illető feleségét és vele hálni. Még valószínűbben úgy tartották, hogy aki más feleségét eltulajdonítja, az a túlvilági hatalmak bosszúját idézi magára. Ábrahám ezért bízvást számíthatott arra, hogy Isten a fáraó háremében is megoltalmazza Sára erényét. (A fáraót ugyanis minden bizonnyal az a csapás érte Istentől, hogy Sára mellett cserbenhagyta férfiúi képessége.) Így tehát szó sincs róla, hogy Ábrahám gyávaságában áruba bocsátotta férji becsületét – inkább úgy áll a dolog, hogy furfangos úton meggazdagodott, kifosztotta a fáraót, s mindezt méltósága sérelme nélkül!
A szent írók és szerkesztők minden jel szerint így értékelték Ábrahám tettét, mert ezt a históriát a későbbiekben még kétszer előadják, csekély változtatásokkal. A második esetben az ősatya és felesége Gerárba, a Kánaán és Egyiptom között húzódó filiszteus országba települnek át, s itt – miután Ábrahám félelmében húgának tünteti fel – Sárát az ország királya, Abimelek veszi magához. Mielőtt azonban érinthetné szerzeményét, a király álmában intést kap Istentől, hogy nagy veszély fenyegeti. Itt is előbb szemrehányásokat, majd – utóbb – engesztelésül gazdag ajándékot kap a furfangos Ábrahám, s visszanyeri feleségét. A monda szerzőjét vagy feldolgozóját nem zavarta az a körülmény sem, hogy Sára ekkor már kilencvenéves, és így nehezen hihető, hogy igéző szépsége miatt akarja a király mindenáron megszerezni. Harmadszor már nem Ábrahámmal és Sárával, hanem gyermekükkel, Izsákkal és annak feleségével, Rebekával játszódik el mindez, a színhely viszont megint csak Gerár országa, és a király maga Abimelek. Izsák a jól ismert okból húgának híreszteli szép feleségét. Egyszer a király kitekint ablakán, és háremének friss szerzeményét olyan helyzetben pillantja meg Izsákkal, amely nem épp testvérekhez illő. Abimelek itt is megelégszik azzal, hogy jól megmossa Izsák fejét, amiért hazugságával veszélynek tette ki őt és népét, hiszen megeshetett volna, hogy valóban húgának vélve a szép nőt, maga vagy más vele hál, magára idézve istenük haragját!
Mint mondtam, a sikeres katonai akció Lót megmentésére egyedül áll a maga nemében a pátriárkákról szóló mondák között. Az, hogy Ábrahám háromszáztizennyolc fegyveres szolgát tud pillanatok alatt fegyverbe állítani, s királyi seregeket futamít meg, némi fogalmat ad gazdagságáról és hatalmáról. Még ha van is nyilvánvaló mondai túlzás az elbeszélésben, érezhető, hogy nem kóborló pusztai nomád már ez az Ábrahám, hanem igazi pásztorfejedelem, aki valódi hatalmi tényező a földön, ahol nyájaival él.
Sálemet – ami héberül üdvöt jelent – az ószövetségi hagyomány Jeruzsálemmel azonosítja; királya, Melkizedek egy zsoltárvers jövendölése alapján a Messiás előképévé lett: „Pap vagy te örökké Melkhisedek rendje szerint” (Zsolt 110,4). Ugyanezen okból, és azért, mert kenyeret és bort áldozott, a keresztények Jézus előképének tekintik.
