NEM KELL KÉTSÉGBE ESNÜNK!
NEM KELL KÉTSÉGBE ESNÜNK!
Erdélyben a pártütő soldateska kétfejű sasa győzedelmeskedik.
A magyar föld jelentékenyebb városai már elestek.
Gyulafejérvárba jóelőre befészkelték magokat a reactió katonái.
Marosvásárhely egypár ágyúlövésre meghódolt.
Nagyenyedet elhagyták lakosai.
Dézs ellenláttás nélkül elfoglaltatott.
Szamosújvár megadta magát.
Torda capitulált.
Ennyi gyávaság után Kolosvárra fordúltak szemeink, benne vetettük reményünk utósó horgonyát: mert tudtuk, hogy 3000 főnyi gyakorolt nemzetőr serege van, ezenfelűl a nagyenyedi lakosság, fegyvereivel együtt, ide vonúlt; tudtuk, hogy itt többféle önkénytes csapatok öszpontosíttattak, s meglehetős ágyúerejök is van; láttuk végre, minő elszántsággal bír Kolosvár népe, mert hallottuk esküvését, miszerint magát utósó csep vérig védelmezni fogja.
És Kolosvár egy kardcsapás nélkül megadta magát a sokkal kisebb ellenerőnek, megadta magát, 5000 csőcselék nép és két ágyú előtt!
E csodálatos eset kulcsát, hozzánk érkezett menekültek adják kezünkbe.
A népben a lelkesedés és elszántság nem hiányzott, mondják ők, akkor sem, midőn Urbánnak Katona Miklós elől futamló serege a város közelébe ért; – de az aristocratia ekkor megindúlt – egy-kettőnek kivételével – s a polgárokat, Kolosvárnak szerencsétlen fekvésével, a hasztalan ellentállás esetére bekövetkezendő veszély iszonyúnak festett képeivel, kezdék rémíteni; mindenek fölött pedig a tanács ijedt meg, Urbán fenyegető fölszólításától, s ez is minden módot felhasznált, a népet maga megadására bírni.
Minek aztán meg is kellett történnie; mert mig egyfelől a vészmadarak halálhuhogása meg nem szünt: más részt nem akadt csak egyetlen egy bátor, ki az elszánt nép élére állva, ellenszegűlni merészelt volna.
A boszús nép Vayt, kire midőn az utczákon föl s alá hurczolták, két lövés is történt, megczibálta, Baldaccit elcsukta; de mindkettő megmenekült. Késő is lett volna már a boszú akkor, midőn a veszély sarkukban volt.
Urbán kaczagott, midőn Kolosvárt elfoglalta.
Kiknek okuk volt bőröket tőle félteni, Váradra szaladtak; köztünk is van már néhány menekült.
Azonban ha Kolosvár és a több városok meghódolása fölött csak egy pillanatig is kétségbe esnénk, ez által csak a gyávaság pirító bélyegét sütnők magunkra.
A mi tisztünk a tényeket leplezetlenűl előadni, úgy, a mint valóban állanak; de tisztünk másfelől fölkeresni vagy kimutatni az eszközöket is, mik bennünket győzelemre vezethetnek.
Mi az elsőt illeti: nem tagadhatjuk, miszerint Urbán, Erdély fővárosának kezébe jutása által olly dolgokat tehet, mik nem kevés aggodalmakra adhatnak okot.
Megtörténhetnék példáúl, hogy a hatalmába kerűlt kincstárakat és bányákat szépen kikotorja, s Puchner collegájával megosztozván, a győzelem rövid idejét katonaállításra fogja használni, a fegyverbe kényszerítendő magyarokat beosztani az oláhok közé, s igy szaporított erejével a székelységre tör; kiknek, ha igaz, hogy valami Dorschner nevű szász vezérök van: nem lehet kétkednünk, miszerint könnyen Kolosvár sorsára jutnának.
Nem volna váratlan előttünk az sem, ha Urbán azzal kezdené meg működését Kolosvártt, hogy a mostani guberniumot feloszlatná, alakítana saját embereiből egy mást, melly által az egész Erdély fölött akként intézkednék és kormányozna, mint neki tetszik.
Mindezek azonban csak lehetőségek, s azért említjük meg őket olvasóink előtt, hogy ha csakugyan megtörténnének, ne legyen ez előttök váratlan esemény.
Hiába! a jelen ivadék még nagyon újoncz illy háborús viszonyok közé; nem szoktunk a hadviselés mindennap változó szerencséjéhez; ha ma egy kis győzelmet nyertünk, azt hiszszük, már tán le is fekhetnénk; ellenben ha két halottunk van, vagy valamellyik város kapúit egy két gaz megnyitja az ellenség előtt, már vége hossza nincs a sohajtozás és sápításnak.
Igy vannak igen sokan Kolosvár elestével is. A veszteség híre megfosztja őket az eszméléstől, csak örökösen az zúg fülökben: „Nincs többé Kolosvár!” az pedig eszökbe sem jut, hogy Urbán Katona Miklós elől szaladtában tévedt Kolosvárba, hogy Katona mintegy 15 ezernyi bátor sereggel mindenütt nyomában van, hogy minden veszteség nélkül B. Hunyad felé húzódott seregünkkel egyetértve, úgy két tűz közé szoríthatja a gyáva Urbánt és szeméten szedett seregét, hogy mire a Magyarországról már szinte kiindított segédcsapatok oda érnek, csak hűlt helyét találják a nagyhírű román triariusoknak.
Csak rögtön kell működnünk, ez az, mit szünet nélkül szeretnénk a seregvezérek fülébe dörögni, s akkor nyerve minden. Azért ismétlem, nem kell kétségbe esnünk. – tm–r–.
