Ó-Bessenyő, nov. 12.
Ó-Bessenyő, nov. 12.
Ó-Bessenyő népe az illető tisztviselőkhöz. A nyilvánosság és a közvélemény a legszigorúbb törvényhozók, legigazságosabb bírák. Ezen alapelvtől vezéreltetve, fájdalmunkat olly úton akarjuk önökkel közölni, mellyen minden józan eszű megtudhassa, és meggyőződhessék, miszerint ügyünk szent, minden szavunk igaz; mert nem félünk a nyilvánosságtól.
Mi bolgárok, ámbár kedvező úgy, mint mostoha sorsban, tántoríthatlan hűséggel viselteténk magyar hazánk iránt, mégis fájdalom! az illetők legkevesebb gondot sem fordítottak reánk. A veszélyek legnagyobbika közt árván, elhagyatottan álltunk. Százanként, mint önök előtt tudva van, mentünk őrködni sok felé, s még azon vigasztalással sem távozhattunk el kesergő kedveseinktől, miszerint van fegyveres erőnk, melly őket a mostoha sors érczcsapásaitól megvédendi.
Elárult árva hazánknak jelenleg a legparányibb erőre is vajmi nagy szüksége van. szivünk fáj, ha egy két irástudó jóakarónk néha néha szegény hajlékunkba betekint, s halljuk, hogy majd minden nagyobb községekből százanként, ezerenként sietnek messze földre is megvédni drága hazánkat, imádott szabadságunkat! s nekünk vén asszony módra itthon kell ülnünk, mert nincs fegyverünk.
Olvassuk mi megváltásunk törvényeit s látjuk ott a XXII. t. cz. S ha kérdezik tőlünk, miért nincs őrseregünk? vállvonítva hallgatunk. ... Ők pedig gúnymosolygva tekintenek ránk. Illyenkor szivünk elkeseredik, mert eszünkbe jut az említett czikk 4. §-a, s felsohajtva gondoljuk: tán ollyaknak tartanak bennünket!
Továbbá halljuk: miként azok, kik magukat a harczban kitüntetik, földekkel is ajándékoztatnak meg, s pedig kinek volna nagyobb szüksége földre, mint nekünk, kik többnyire 10–20-an egy láncz földből éldegélünk. Bizony sajnálatra méltó sorsunk, mióta egy két úr, csak hogy hirnevet szerezhessen magának, elidegenítette tőlünk pusztáinkat. Nemzetőrséget és ezzel járó fegyvereket tehát mindenek előtt! S most tán elhallgatni kellene? ...
De nem; kitárjuk szivünket, mondja bár akárki, hogy ennek nem most az ideje, mivel hazánk veszélyben van. Sőt épen azért szólunk, mert hazánk veszélyben van, s neki legtöbb kárt okoztak az egy kedvű s erélytelen tisztviselők.
Volt idő, mikor megköszönve minden segedelmet százezereket költöttünk mezővárosunk középületeire s pénztárunk mégsem szűkölködött. Ámde 24 év óta középületeink romlanak, pénztárunk üres, adásságunk növekszik. 24 év óta községünk előljárói nem számoltak velünk. Az igazság kiszolgáltatása megholt Mátyás királylyal. Halljuk, hogy másutt népgyüléseket tartanak, nálunk erről szó sincs, sőt még mindig titkos a biráskodás; megyénk rendeleteiből csak azok adatnak tudtunkra, mellyek szolgálatra szólítnak fel bennünket. Ha executio van, csak akkor számolhatunk egy két ritka vendégre.
S mi mindezt birka türelemmel elszenvedtük, és még most sem szóltunk volna, ha nem halljuk: hogy egy két jó akarónkat, mivel a „Népbarát” 23-ik sz. a biróválasztásról irt czikket velünk közölni és a jegyzőt, miszerint azt nekünk magyarázná meg, felszólítani – mint ők mondák – elég vakmerők voltak, egy valaki nyilván az utczán mint lázítókat feladással és akasztással nem fenyegette volna. – No de majd megválik, ki a roszlelkű lázító.
Igaz, hogy a keserűség pohara már csordultig töltve van. Előljáróink iránt kevés, vagy tán épen semmi bizalom. Mindszent elmult, s mi nem választhatunk bizalmunkat biró előljárókat. De jó az isten, eljövend a számadás ideje, s tisztelt Kossuthunk szerint: „majd számolunk!”
Tisztelt uraink! nincs miért himezzünk hámozzunk, magyar őszinteséggel kimondjuk: nekünk legelőször fegyver kell, hogy magyarán megküzdhessünk elleneinkkel; azután lelkes előljárók, kiknek erélyessége s vezérlete által legyőzhessük elleneinket; végre a 24 évi történtekről szeretnénk egy kicsinyt amollyan isten igazából számolgatni az illetőkkel, Ne tessék senki előtt furcsának, hogy mi jelen időben szeretnénk számolni, sőt épen most az ideje, mert jelenleg van leginkább szüksége a hazának elveszett filléreire.
Itéljen most a tisztelt közönség, valljon nem igazságos, nem méltányos-e kérelmünk? s valljon, ha mi ezeket kérjük, rebellisek vagyunk-e? Mi legalább úgy vélekedünk, hogy – nem; sőt ezen kérelmek által rójuk le leginkább hazánknak legszentebb honfiúi kötelességünket.
