2
2
Mint a régi hasbeszélők produkálták valaha bábuikat.
Esterházy emlékezete szerint (mint ezt később feljegyezte) nem fordult meg olyan idegen császár, király, fejedelem vagy más herceg a bécsi udvarnál, aki erre a zsebbeli hangra abba ne hagyta volna az énekesek és táncosok között az érdemjelek kiosztogatását… A mulatságnak vége szakadt, a „Nachtmeister” és vendége aludni mentek.
Nem kevesebb baja volt ennek az Esterházynak (egyiknek a régi Esterházyak között), a vendégségbe járó dámákkal, akik hajdanán a bécsi udvarnál megfordultak.
A császárok, királyok, fejedelmek és más hercegek hölgyeit éppen úgy kellett szolgálni a gárdatiszti minőségben beosztott tábornoknak, mint az urakat, azzal a különbséggel, hogy szolgálati idejét ilyenkor nem az éji órák, hanem rendszerint a nappali órák tették.
Nem fordult meg olyan császárné, királyné stb. a bécsi udvarnál, aki valamely „kiismerhetetlen” okból ne szeretett volna búcsúra járni.
Persze csak az ilyen vén tábornok előtt érthetetlen, hogy miért szeretnek a legelőkelőbb dámák búcsúkra menni, más halandó könnyebben megértette volna, hogy éppen ezek a legkiváltságosabb hölgyek érzik kötelességüknek, hogy az ájtatosságból úgy kivegyék részüket, mint Istennek koldusnői.116
A tábornoknak a búcsúkra együtt kellett járni az idegen dámákkal, akiknek színeit, néha csak egy szalagocska alakjában, máskor fénylő rendjelként a kabátján viselte bizonyos ideig, mint a dámák mellé beosztott mulattató, felügyelő, szolgálattévő, magyarán: gardedám.
A búcsúra járás nem könnyű munka annak, aki harmincesztendős szolgálat után lábszárait megérdemelt pihenéshez szeretné juttatni. S így Esterházynak is mindig gondot okozott a búcsú, amikor a látogatóban időző császárnét, királynét stb.-it valamely kegyeshírű templomtól egy másik búcsújáró helyre kellett elkísérni, persze hajadonfővel, gyalog, az út porában, országúton vagy dűlőúton, zengő parasztasszonyok, mélyhangú öreg férfiak között, akik akkor eresztették ki igazában a hangjukat, amikor városok, falvak közelébe értek, mintha felébreszteni akarnák az elaludt vallásos érzelmeket.
Lehetséges, hogy egy fiatalabb, kevésbé elkoptatott lelkű gárdatiszt együtt érzett volna az ájtatosokkal, akik a lobogójukat vitték egyik templomból a másikba, lelküket vitték csiszolni, felfrissíteni egyik búcsújáró helyről a másikra, kifárasztották a tagjaikat valamely fogadalom következtében, amelyet testi egészségük helyreállása érdekében vagy lelki békéjükért itt-ott tettek, de Esterházy mindig csak azt mondta magában:
– Nem is hittem, hogy ennyi sánta ember van a világon!
Mert Esterházy azt gondolta, hogy mindenki csak sántaság ellen jár a búcsúkra, minthogy rendszerint a lábfájósok szánják rá magukat leghamarabb valamely csodatévő hely meglátogatására.
Ugyanezért emlékezete szerint (mint ezt később feljegyezte) valamennyi császárnéról, királynéról, fejedelemnéről és más hercegnéről, akiket búcsúhelyre kísért: megállapította, hogy azok sántaságban szenvednek és rendszerint a tábornokok karjára támaszkodnak, amikor már menni nem tudnak, mielőtt összeesnének a fáradtságtól. Holott a tábornok már maga is alig állott a lábán.
