december 1. 332. sz.,
december 1.
332. sz.,
332. sz.,
Szándékosan nem akartunk többé beleszólni ebbe a szerencsétlen Nikó-ügybe. Amikor köztudomásúvá lett, hogy a méltóságos urak a skriblereket megeszik, sajnáltuk a dolgot és elhatároztuk, hogy olvasóink iránti tekintetből (kik elvégre is érdeklődnek e napi beszélgetés tárgyát képező ügy iránt) ezentúl is úgy fogunk írni e tárgyról, mint eddig, bátran, érzelmeink szerint, nem rettenve meg a golyótul.
De mikor azt láttuk, hogy csak olyan színpadi lövöldözés, »gödi csata«, hol az emberek mintha egymás élete ellen törnének, de tulajdonképpen egyikben sem esik kár, megrestelltük a dolgot, s azon szempontból indulva ki, hogy egy ilyen dologba ne vegyüljünk, a Nikó-ügyet megszűntünk létezőnek tekinteni.
Most sem térünk rá vissza, mindössze a belőle levont tanulságokra.
És ezek nagyon elszomorító tanulságok.
Látjuk azt, hogy a magyar társadalom még egészen éretlen s kapkodó, mint egy kiskorú gyermek.
Nem a méltóságos urakat értjük: azok a maguk módja szerint cselekedtek, nekik az úgy tetszik. Ők következetesek.
Hanem itt van a társadalom tükre, – a sajtó.
Ez a tükör mutatja azokat a torzképeket, amikről röviden nehány szót kívánunk elejteni.
Egy úr egy színésznőt akar eltávolítani a Népszínháztól. Sottise-t követ el vele szemben: az blamírozva van.
A sajtó kiköszörüli a blamázst, most az uracs van blamírozva.
Az uracs is kiköszörüli (a maga módja szerint) a rajta esett foltot, s most a sajtó van blamírozva.
A színésznőt blamírozta az uracs, az uracsot a sajtó, s a sajtót – önmaga a sajtó.
Az a sajtó, mely évek óta sürgeti a minisztert, hogy hozzon szigorú törvényeket a párbaj ellen, az a sajtó, mely hasábokat ír a párbajdüh kiirtására, mely »karclovagoknak« gúnyolja a napi pletyka szárnyaira vágyakozó hősöcskéket, az a sajtó (aki azért sajtó, mert nem is egyes ember), mely a társadalom őre és bírája, leszáll bírói székéből, a társadalom bűnöseivel együtt vétkezni…
Hogy fog ez most már ismét bírói székébe ülni, hogy ítéljen? Hát lehet még az ő ítélete valaha érvényes is?
S amikor egyetlen ember, az »Üstökös« egy munkatársa jár el egyedül korrektül, a sajtó méltóságát szem előtt tartva, akkor annak az egy embernek nekiront a saját szerkesztője – Jókai; Jókai, a sajtó legtekintélyesebb képviselője!
Nagyon asszonyos szagú nyelvviszketegség az, midőn egy ilyen nagy ember holmi dolgokban koptatja állását, tekintélyét, kinek fenn kellene azt tartania olyan pillanatokra, mikor nagy kérdésekben nagy embereinek szavát, véleményét óhajtja hallani a nemzet.
Jókai ahelyett, mint egy komédiás, beleszól a »játékosdiba« s egy csinos »pukkedlit« vág a méltóságos urak felé.
Pedig bizony tőle is nagy merészség negédesen hátat fordítani a »népszerűség«-nek, mert könnyen megeshetik rajta egyszer, hogy amint ismét visszafordul, nem találja ott a – háta mögött.
