november 9. 310. sz.,
november 9.
310. sz.,
310. sz.,
Akiknek nem kell az önálló magyar bank:
És akik nem pirulnak ezt bevallani!
Kétszáztíz ilyen ember van a képviselőházban.
És nem dobban meg szívök, nem reszket szavuk, nem remegnek tagjaik, mikor kimondják: »Igen.«
Mikor arcul ütik az édes tápláló anyaföldet és azt mondják, fölemelt fővel: »megtagadlak.«
S a megtagadott anyának nincsen szava, hogy fölemelje: a néma rögök nem mozdulnak meg, a föld párázata nem válik ölő méreggé, hogy megfojtsa őket. A néma föld jó és türelmes.
Hanem azok a gyermekei, akiknek szívében még meg nem hűlt az ősöktől öröklött vonzalom, mely eddig páncél volt a haza testén, azok vegyék fel az arcába vágott kesztyűt s emlékezzenek meg erről a kétszáztíz gyászvitézről, majd amikor kell, a – választásoknál.
*
A mamelukok hosszú gárdája ez. Vert sereg, ütközet nélkül legyőzött nép, – mely előtt nincsen semmi szent.
A tékozló, aki az utódai által állítandó sírkövét is eladta az uzsorásnak, nem meseszerű.
A mameluk eladja az – akaratát is.
S a mameluk mégis jól jár, mert olyan valamit ad el, amije nincs, – csak lehetne. A mameluk születik, s bizonyos titkos bélyeg mutatja arcán, modorán, szavaiban, hogy ő mameluk. S Tisza ösmeri ezt a bélyeget. És vásárolja az elveszendő lelkeket, kit egy kézszorítással, kit egy mosollyal, kit egy ígérettel. Nem azért, mintha a »pokolban« már nem az a pénz volna forgalomban, ami itt! De mert a mosoly, kézszorítás, ígéret, ha nem pénz is, de – foglaló.
…S akinek annyi megvett lelke van, az mégis lelketlen.
*
Mikoron a rutének a bécsi Reichsrathba menének vala, és a vezetőjük elprüsszenté magát, mindnyájan prüsszentének, s mikor a fejét vakarta, mind azonmódon cselekvék…
A mameluk is mind ebből az anyagból van gyúrva!
Az tehát nem is meglepő, hogy kétszáztíz birka ugrott be a zavaros úsztatóba a vezérkos után, kinek sárga-fekete a nyakszíja, s bécsi a csengője…
Hiszen a derék rutének is így cselekedtek volna!…
*
A kormánypárti lapok, melyekbe a rutének írnak cikkeket, dicsérik Tisza Kálmánt bölcs mérséklete és nagylelkű önmegtagadása miatt.
Az egyszeri falusi bíró is, ki a kocsin az előülésen ült, bölcs mérséklettel fölfogta a fa egy eléjök álló ágát, minélfogva az úgy vágódott oda a hátulülő nótárius arcához, hogy annak menten kifutott az egyik szeme.
– Köszönöm, bíró gazda – mondja a nótárius –, hogy elfogta a gallyat, mert különben kivágta volna ezt a másik szememet is.
A rutének is ezenképpen írnak köszönetet Tiszának.
Dehát én istenem! Hiszen azért rutének!
