október 28. 298. sz.,
október 28.
298. sz.,
298. sz.,
Egy igénytelen mesécske
Derék tudósunk-, Gregus Ágostnak, ama kis kutyácskája, melyről meséket szokott írni, igen lenézetté vált emiatt a többi fővárosi kutyák előtt, minélfogva búnak adta fejét és elbujdosott.
Amint megy-mendegél, találkozik egy kis csacsival. Az is igen búsan ballagott a poros országúton.
Megszólítja a kis csacsi a Greguss kutyácskáját.
– Mi bajod, kis kutya? Hová indultál?
– Nagy az én bánatom – mondja a kis eb –; adót vetettek rám ebben az országban, aztán még az újságokban is csúffá tesznek. Nem él itt már meg a kutya sem. Kibujdosom innen! Hát te, »nyulak anyja«, mért búsulsz?
– Szerencsétlen vagyok – sóhajtott fel a csacsi. – Én sem bírok megélni…
– Hogyan? Te, akinek olyan széles atyafisága van a miniszteri bürókban? Ez hihetetlen!
– Éppen úgy, mint nálad – veté ellen a csacsi. – Hát neked nincs-e meg minden kvalifikációd hozzá, hogy húsos fazékhoz juthass Tisza alatt? Tudod a farkadat csóválni.
A két vándorló kölcsönösen felvilágosítván egymást, karonfogva visszatértek.
Tanulság:
Tisza kormánya alatt még az oktalan állatkák is megokosodnak.
Egy közönséges kínai történet
Az öreg Csing-Perc-El széles atyafisággal dicsekvék vala Kínában, melynek tagjai éppúgy, mint ő, bocskort viselének. Valának neki számos rizsföldjei Peking környékén, de ő mindazonáltal nem tartá elégnek osztályrészét az anyagiakból s így okoskodék:
– Vajha szellemi javamból is húzhatnék némi hasznot, mivelhogy szélesen elterjedt családom vagyon. És illik, hogy a mennyei birodalom minden bocskortviselő lakosa jól lakozzék.
Az ő szellemi javai pedig igen parlagon hagyott jószág valának, melyben nem termett meg sem a rizs, sem a kókusz, sem a tea, csak a dudva és zöldség…
Mindamellett ezen szellemi javak a rosszlelkű mandarinok által »kitűnőknek« mondatván, Csing-Perc-El megtétetett mandarinusnak, mely bírói tiszt örökké tartó, igen tiszteletreméltó és jövedelmező vala Kínában. A főmandarinok, kik a hivatalt neki adták, az országukban szokásos ősi hagyomány szerint cselekvének, hogy »akinek az isten hivatalt ad, észt is ad neki hozzá«. Azonban az isten ez egyszer nem cselekvék, amint a mandarinok gondolták. Csing-Perc-El igen hiányatos tagja volt a mandarinoknak, s alatta felette megfogyatkozék az igazság istenasszonya a maga erkölcsiségének és józanságának mivoltában. Eddig csak vak volt, mostantól kezdve pedig siket és néma lett… A mandarinok közül azonban találkoztak olyanok, kik belátván társuk gyarlóságait, őt érdemtelennek találták e hivatalra s úton-útfélen becsmérlék.
Csing-Perc-El felette panaszkodék emiatt az őt pártfogoló főmandarinok előtt s így szóla az elégedetlen bírákról elmélkedve:
– Mi történjék, hogy beálljon a megelégedés?
Az egyik főmandarin közbevágott:
– Az igazság azt kívánná, hogy Csing-Perc-El atyánkfia hagyná el helyét, de minthogy nincs igazság, tehát az a teendő, hogy azon bírák hagyják el helyeiket, kik okosabbak az ő társuknál.
– Igen, de a bírákat csak az igazságügyet vezető főmandarin mozdíthatja, helyezheti el… – jegyzi meg egy másik főmandarin.
– Ennélfogva – mondja egy harmadik – legokosabb lesz, ha őt magát tesszük meg az igazságügyet vezető főmandarinnak. Ő leginkább képes kiválogatni a maga ellenségeit, hogy azokat lerázhassa.
– Igen, csakhogy a főmandarinság olyan hivatal, mely ideig-óráig való – ellenveté maga Csing-Perc-El. – Ha le találok maradni a hivatalból, éhező gyermekeim 12 tál étel helyett csak 8 tál ételt ehetnének naponkint.
– Igaz – szólának áhítattal a rokon főmandarinok –, de gondoskodva lesz, hogy ez ne történjék. Midőn olyan emberekkel töltöd be már a főtörvényszéket, akikhez hozzá fogsz passzolni, s midőn a hajó már süllyedni fog, csak rajtad múlik, hogy ismét kinevezd magad bíráskodó mandarinnak. Mégpedig elnöknek… Aki rossz főmandarin tudott lenni, miért ne lehetne abból rossz bíráskodó mandarin is? A kinevezés a te kezedben lesz – s hozzád legközelebb magad vagy.
A telhetetlen Csing-Perc-El még ehhez is szomorú ábrázatot vágván, így szólott:
– Erre magam is rájöttem volna. De más itt a bökkenő. Mint főmandarinnak tizenkétezer ezüstpénz lesz a fizetésem, mint bíráskodó mandarinnak meg aztán csupán kilencezer ezüstpénz. Hova legyek e potom összeggel?
A főmandarinok keblökre tévén kezöket, könnyezve vigasztalák:
– Szenvedni fogsz a hazáért.
Ez már nem mese, de csoda
A »Magyar Hirlap«-pal minduntalan történnek csodadolgok.
Az egyik cikkírója, akit látásból személyesen is ösmerünk s akit csak tegnapelőtt is alkalmunk volt látni az utcán, feltűnő szikár termetével, ma (október 27-i számában) szóról szóra következőleg írja meg »Sok vérnek kell még addig elfolyni« című vezércikkében egy sajátos, önmagán észrevett tünetet:
»Az a csoda történt meg rajtam, hogy apányi ember létemre elkezdtem anyának érezni magamat.«
Azt láttuk, hogy e derék újság reményteljes állapotban van Tisza úr szimpátiái következtében – de ilyen eredményt, ilyen meglepetést sem a szikár, sem a kövér vezércikkíró úrtól nem vártunk volna.
Figyelmeztetjük a természeti tudományok művelőit és főleg a »Magyar Hirlap« gyámjait – ezen rendkívüli állapotra, melynek »üveg lábak« lehet a folytatása.
