Kerekesházy-Kerekes József: Rajzok az Árpádok és Anjouk korából. Budapest, 1934. 8°., 125 l., képekkel és leszármazási táblákkal.
Kerekesházy-Kerekes József: Rajzok az Árpádok és Anjouk korából. Budapest, 1934. 8°., 125 l., képekkel és leszármazási táblákkal.
A tetszetős kiállítású, gazdagon illusztrált mű a magyar történelemben előkelő helyet elfoglalt Gutkeled-nemzetségnek az 1230-as években élt Apaj bántól kezdve felsorakozó kimagasló tagjait és a nemzetség történetén végighúzódó jelentősebb eseményeket és nevezetességeket domborítja ki a nemzetséget ismertető irodalom és részben szerző által főleg az Üchritz-Amadé-grófok hősi levéltárában talált forrásanyag alapján. Szól a nemzetség szerepéről az Árpád-kori Magyarország kormányzásában, annak elágazásairól, a Báthoryakról, legterjedelmesebben azonban az ugyanebből a nemzetségből eredő Amadé-ágról. Utóbbi történetének ismertetésében azonban szerző már messze túllépi a címben feltűntetett korhatárt s az egész középkoron is túlhaladva, a legújabb időkig, az Amadék kihalásáig és nevüknek az utolsó Amade-leánytól való származás révén az Üchritz-grófokra történt (1902) átruházásáig foglalkozik vele. A leszármazásokat terjedelmes és nagy szorgalommal, bár részletesebb forrásutalások nélkül összeállított nemzedékrendi táblákon mutatja be. Az illusztrációk, a címer-, szöveg-, névaláírás- stb. hasonmások méltón illeszkednek bele a munka díszes külső kiállításába. Ezek is, (pl. «Középkori okmányszöveg», «Nagy Gutkeled-pecsét»), de meg a mű általános tartalma és stílusa is arra mutatnak, hogy szerző nem kívánt szigorúan tudományos családtörténetet írni, hanem főtörekvése volt: a nagyközönség számára érdekeset nyujtani. Ezért rajzaiban tág teret ad a sok színeset adó közéleti, meg hadi szereplésnek, a kuriózumoknak, sőt legendás emlékeknek is. Ezt a célját aztán történeti anyagának írói készségre valló előadásmódjával meg is valósítja. Ezek figyelembevétele után nem boncolgatjuk tehát a mélyreható történeti kritika szemüvegén át könyvének tartalmát. Két kirívó botlást azonban nem hallgathatunk el. A bősi levéltár okleveleiről szólván, azt írja, hogy ott eredeti, függőpecsétes oklevelek vannak «Endre, László, István és majdnem valamennyi középkori magyar uralkodó aláírásával» (11. 1.). Ez lehetetlenség. Az első ilyen oklevél a XV. század elejéről, az is Nápolyi László ellenkirálytól ismeretes (Nemz. Múz. lt.). Talán a királyi okleveleknek az uralkodó nevével való kezdődésére gondolt? A másik nyilván elírásból származott a 63. lapon «mohi csata» helyett «mohácsi vész» áll.
Akiket a családtörténeteknek inkább az érdekességeket nyujtó elbeszélései vonzanak, e mű igényüknek megfelelő olvasmányul szolgálhat.
Cz. A.
