Csokonai Vitéz Mihály: A főldindúlás
A főldindúlás
Csak alig rendűlt meg a főld mély ürege,
Megrázott oszlopi fundamentomának
Öszveszakadt háta béfelé omladoz,
Melyből sustorékol sűrű kénkő langja,
Az égig ért kevély hegyek elsüllyednek,
A városok rakás kövekbe omlanak,
Recsegés, ropogás hallik mindenfelé,
A főld mormol belől, s küszködik magával,
Belől a pokolnak szelelő lyukai
Kívűl az öszvedűlt városok kéményi
Iszonyító romlás, irtóztató csata,
A jajszó, sikóltás a vidéket teli,
Honnan terhesedve a nyílt poklokra űl,
A halál a füstnek s pornak közepében
S felütvén zászlóját egy barna fellegre,
Hát az Ítéletnek milyen kész formája,
| Azonnal minden szív irtózva rettege. |
| Rettentő zúgással egyberoskadának. - |
| A pokolig érő mélységig hasadoz; |
| Mint mikor fellobban az Etna barlangja. |
| Rajtok feneketlen tengerek erednek. |
| Az égből a pompás tornyok lehúllanak. |
| Bomlik, törik, szakad minden ezerfelé. |
| Kívűl ekhóztatja a romlást lármával. |
| Megnyílván, árvízként omlanak langjai; |
| Lettek a pusztító langoknak örvényi. |
| Amelyet még semmi toll le nem írhata! |
| Magát a csillagok közzé felemeli; |
| Az ott valók kínos jajjával egyesűl. |
| Kevélyen kóvályog véres szekerében, |
| Nyilát sűrűn hányja e szegény seregre. |
| Ha ilyen iszonyú ichnográfiája? |
