Bűn
Bűn Egy adott erkölcsi rendszeren belül (vö. ERKÖLCS) elítélendőnek, a meghatározott erkölcsi normákkal ellentétesnek minősülő szándékos vagy nem szándékos cselekedet, magatartás vagy egzisztenciális alapállás. A bűn valakinek vagy valakiknek az érdekeit sérti akkor is, ha ez a megfogalmazásból direkt módon nem olvasható ki; tehát a bűn vagy bűnös fogalom látszólag általánosságban szerepel. A sértett lehet az ugyanazon erkölcsi normák által egybefogott közösség tagja, azon kívül álló valaki, ill. maga az erkölcsi norma meghatározója. Tekintettel arra, hogy a B felfogása szerint az ember magatartását Isten, mint legfőbb Úr, határozza meg (1Móz 17,1; 28,3; Józs 24,17; Ézs 45,6; 52,7; Jak 4,12; Mk 2,7) a bűn minden megnyilvánulásában, tehát azokban az esetekben is, amikor nem közvetlenül Isten ellen irányul, hanem a másik emberrel szemben valósul meg, Isten elleni lázadás (5Móz 25,16; Jób 25,4; Zsolt 5,6; 90,8; 1Kir 14,22; Jer 44,4; 2,13; Ézs 59,12; Hós 8,1; Zof 3,11; 2Thessz 2,4; 1Jn 3,4). Istennek a teremtésből fakadó joga, hogy minden ember életére nézve szabályozást adjon. Így a bűn, mint általános emberi magatartásforma jelenik meg (1Móz 6,5; 8,21; 1Kir 8,46; Jób 4,17k; 25,4; Zsolt 9,18; 51,7; 58,4; Péld 20,9; Préd 7,20; Jn 9,34; Róm 3,9; 5,12; 6,20; 7,14; 1Thessz 4,5 - vö. BŰNBEESÉS). Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a B elsősorban Isten népének: IZRÁELnek, ill. az EGYHÁZ tagjainak bűnösségével foglalkozik. Ez annyival inkább is így van, mivel az Isten által adott normatívák elsősorban ezekre az embercsoportokra vonatkoznak (vö. TÖRVÉNY, SZÖVETSÉG; Zsolt 78,59; Jer 16,18; Ez 33,10; Ám 3,2; Róm 3,20; 7,7kk; 1Kor 15,56; 1Tim 1,9; 1Jn 3,4).
A B elsősorban nem a bűn fogalmának absztrakt meghatározásában érdekelt, hanem annak konkrét megnyilvánulási formáival foglalkozik. Ebből következik az a tény, hogy bár a bűn tematikája központi jelentőségű az egész B vonatkozásában, sem az ÓSZ-ben, sem az ÚSZ-ben nem található olyan kifejezés, amely összefoglalóan és kizárólagosan fejezné ki a bűn fogalmát, hanem annak különböző formáit számos kifejezéssel adja vissza.
I. A bűn fogalomrendszere az ÓSZ-ben
A h. hátá' alapjelentése: a helyes iránytól való eltérés, eltévelyedés, valakivel szemben hiba elkövetése, s mint ilyen: egy meghatározott előírás vagy tilalom megkerülése, semmibevétele. Előfordul, általános értelemben, mint tévedés, hiba elkövetése (Jób 5,24; Péld 19,2). Emberek egymással való kapcsolatában: valakivel szemben bűnössé válni, ill. a szövetségi hűséget valakivel szemben megszegni (1Móz 40,1; 43,9; 20,9; 1Kir 18,9; 2Kir 18,14; 1Sám 2,25; 19,4; 2Sám 19,21). Ezekben az esetekben általában alá- és fölérendeltségi viszonyban álló emberekről van szó, akik közül az alárendeltnek a felette állóval szemben elkövetett vétkét, engedetlenségét fejezi ki a szó. A kifejezés azonban mindenekelőtt tisztán vallási-kultikus értelemben használatos, és az Istennel szemben elkövetett bűnt fejezi ki (1Móz 20,6; 39,9; 3Móz 4,3; 1Sám 2,25; 7,6; Zsolt 51,6; Jób 2,10). Nemcsak az egyén, hanem a közösség Isten ellen fordulására, Isten tagadására is vonatkozhat (2Móz 9,27; 32,21; JSir 1,8; Jer 33,8). Az elkövetett bűn lehet szándékos, de lehet nem szándékos is (2Móz 10,16; 3Móz 4,2; 4,23; 4Móz 35,11). A bűn Isten törvényének, vagy meghatározott helyzetre vonatkozó rendelkezésének áthágása, megtagadása (Neh 9,29; 13,26). A másik ember ellen elkövetett bűn is Isten ellen történő vétkezés (3Móz 5,21). Kifejezheti a szó azt is, hogy valaki mást bűnre csábít, bűnbe visz (1Kir 14,16; 15,26; Jer 32,35; Neh 13,26).
Hasonló jelentéskörben mozognak a hátá' igei gyök derivátumai is. A hét' szó jelentheti magát az elkövetett bűnt, utalva az emberre, aki azt elkövette (1Móz 41,9; 4Móz 15,28; 27,3; 5Móz 24,16; 2Kir 14,6; 2Krón 25,4; Zsolt 51,7; Ézs 31,7; 2Kir 10,29; Ézs 1,18; 38,17; Zsolt 51,11; 103,10; JSir 3,39). A bűnös ember jelölésére szolgál a hattá' (4Móz 17,3; 32,14; 1Móz 13,13; 1Sám 15,18; Zsolt 1,1; 25,8; 26,9; 51,15; 104,35; Péld 1,10; 13,21; 23,17; Ézs 1,28; 13,9; Ám 9,8). Magának a bűnnek a jelölésére szolgál a hattá'áh szó: ember ellen (1Móz 31,36; 50,17; 1Sám 20,1), ill. Isten ellen elkövetett vétkek (2Móz 34,7; 1Sám 2,17), ezen belül bálványimádást (2Kir 13,2; Hós 10,8), a tisztátalan kultuszt jelentheti (Hós 4,8).
Az cávah jelentése egyebek között: vétkezni, bűnt elkövetni, rosszat cselekedni (2Sám 7,14; 19,20; 24,17; 1Kir 8,47; 2Krón 6,37; Eszt 1,16; Zsolt 106,6; Jer 3,21; 9,4; Dán 9,5). Ennek és a belőle képzett cávón főnévi alaknak tartalmi sajátossága, hogy az előzőnél fokozottabban hordozza magában a szándékosság motívumát. Amannál erőteljesebben érvényesül a bűn fogalmának jogi vonatkozása is, és ez érvényes az Istennel szembeni bűn esetében is. Ebből fakad, hogy e kifejezéssel kapcsolatban többször olvasunk a bűn súlyosságáról, terhéről, pusztító hatásáról (1Krón 21,8; Zsolt 31,11; 51,7; Ézs 64,5k) és a büntetésről (Jer 5,25; Ez 28,18; Dán 9,13), ill. a bűnbocsánat igényéről (Zsolt 65,4; Jer 14,7; Ez 36,33; Mik 7,19). Szerepel a szó olyan vonatkozásban is, amikor valaki a más bűne miatt kerül ítélet alá (1Móz 19,15; 2Móz 20,5; 34,7).
E kifejezés szinonimájaként találkozunk az cavöláh szóval, amely jogtalanságot, álnokságot, lázadást jelent, az igazság ellentétét (2Krón 19,7; Jób 5,16; 6,29; 11,14; 15,16; 22,23; 24,20; Zsolt 92,16; 107,42; 125,3; Péld 22,8; Ézs 61,8; Ez 28,15; Hós 10,9; Mik 3,10, Hab 2,12; Mal 2,6).
Ugyancsak igen markáns, az előzőnél is határozottabb tudatosságot fejez ki a pásac gyök jelentése, amely a szándékos, megfontolt elpártolást jelenti valakitől, tehát az illető egzisztenciális értelemben vett megtagadását. Nem csak alkalmi vétkezést, hanem valakinek a folyamatos megtagadását, ellene fordulást, lázadást. Előfordul, profán értelemben, valamely elöljáróval, uralkodóval kapcsolatban, az illető elleni lázadás kifejezésére. Így jelenti a vének tanácsának semmibevételét (1Kir 12,19), a királytól való elpártolást (2Kir 1,1; 3,5; 10,19). Gyakrabban azonban az Istentől való elpártolást juttatja kifejezésre (Ézs 1,2; 59,13; 66,24; Jer 2,8; 2,29; 3,13; Ez 2,3; 20,38; Hós 7,13; 8,1). Konkrétan utalhat arra a bűnre, amely a hűtlenség állapotát létrehozza (1Kir 8,50; Ez 18,31; Jer 33,8; Zof 3,11). Jelenti a bűnösséget általánosságban is, azonban ilyenkor is az Istennel szembeni hűtlenség a jelentés fő motívuma (Zsolt 37,38; 51,15; Ezsd 10,13; Péld 28,21; Ézs 1,28; 46,8; JSir 3,42; Hós 8,1; Ám 4,4; Dán 8,23).
Súlyos és tudatos bűncselekményre vonatkozik a gyökből képzett pesac főnév is (1Móz 31,36; Zsolt 5,11; 25,7; 89,33). Gyakran konkrétan is meghatározott bűnelkövetésre vonatkozik, így gyilkosságra (1Sám 24,12), civakodásra (Péld 17,19), tulajdon elleni vétséggel, lopással (2Móz 22,8; Péld 28,24). Gyakran szerepel kollektív értelemben, mint egy nép bűne (Péld 28,2; Ám 1,3), leggyakrabban Izráelre vonatkoztatva (1Kir 8,50; Ézs 50,1; 53,5kk; 58,1; 59,12; Jer 5,6; JSir 1,5; Ez 14,11; 18,30; 21,29; 33,10; 37,23; 39,24; Ám 2,3k; 3,14; 5,12; Mik 3,8).
A rásac gyök jelentését az határozza meg, hogy ez a kifejezés mintegy az IGAZ ellentéteként szerepel, így az istentelen, jogtipró embert, annak magagartását, cselekvését jelenti (1Kir 8,47; 2Krón 6,37; 2Sám 22,22; Jób 10,15; Zsolt 28,23; Préd 7,17k; Dán 9,15). A rásác főnév a jogtalanságot, istentelenséget, igazságtalanságot fejezi ki, a cedek fogalom ellentétét (5Móz 9,27, 1Sám 24,14; Préd 3,16; 7,25; 8,8; Jer 14,20; Ez 3,19; 7,11; 31,11; 33,12; Hós 10,13). A rásác főnév a bűnös, jogtipró embert jelöli jogi (2Móz 2,13; 4Móz 35,31) és vallási vonatkozásban (2Móz 9,27; Jer 14,20). Vonatkozhat azokra a hatalommal rendelkező emberekre, akik hatalmukkal visszaélnek (Jób 9,4; 15,20; Ézs 11,4), és jelenti a kegyesek, igazak pártjával szembenállókat (Zsolt l,1kk; Péld 3,33; 4,14; Zsolt 3,34; 10,2; Ézs 48,22; Mal 3,18), távolabbról a pogányokat is (Zsolt 9,6; Ézs 14,5; Ez 7,21; Hab 1,13). Ez a kifejezés Ézsaiástól kezdve a leggyakrabban használatos kifejezés általában a bűnös megjelölésére. Rokonságban áll vele a rácac gyök. E szó nemcsak erkölcsi és jogi értelemben használatos, hanem egészen általános jelleggel is arra, hogy valamit nem jól cselekszik valaki (1Móz 19,7; 44,5; Bír 19,23; 1Sám 12,25; 1Kir 16,25; 2Kir 21,11; Zsolt 37,8; Péld 4,16; Ézs 1,16; 11,9; Jer 4,22; 7,26; 13,23; 38,9).
Az 'ásom az eladósodást, lekötelezettséget jelenti, amit valaki helytelen cselekedetével idézett elő. A szónak van általános erkölcsi és jogi (1Móz 42,21; Bír 21,22), de vallási-kultikus jelentésárnyalata is (3Móz 5,19; 1Sám 6,3; Ézs 53,10).
Az eddig felsoroltakon kívül megemlítendők még a következő kifejezések: nöbáláh (1Sám 25,25; 2Sám 13,12; Ézs 9,16; 32,6), valamint 'ivvelet (Zsolt 38,6; Péld 5,23; 12,23; 14,24) a bűnt, mint ostobaságot, bolondságot minősítik.
A tumá'áh jelentése: tisztátalan. Nem kifejezetten a bűnösséget jelöli, de olyan állapotra vonatkozik, amelyet bűnért való áldozattal lehet feloldani (3Móz 5,3; 7,20k; 14,19; 15,3; 4Móz 19,13; 2Sám 11,4; Bír 13,7). Az 'áven valakinek a nyomorgatását, kár, szenvedés okozását (Zsolt 5,5; 10,7; Ézs 10,1), de általánosságban is a bűnt jelenti (Jób 11,14; Zsolt 66,18; 94,23; Ézs 1,13). Értelme olykor hazugság, csalás (Zsolt 36,4; 41,7; Péld 19,28). Viszonylag kevés helyen fordul elő a hánaf gyök és származékai, amelyek a bűnt rendkívül keményen, mint istenséget, elvetemültséget, gyalázatosságot jelölik meg (Jób 8,13; Zsolt 106,38; Péld 11,9; Ézs 9,16; 10,6; 24,5; Jer 3,1; 23,11). Ezeken túlmenően több cselekvést kifejező szó, amelyeknek töltése általában neutrális, jelenthet alkalmilag bűnelkövetést.
II. A bűn fogalomrendszere az ÚSZ-ben
Az adikein és derivátumai jelentésárnyalatait meghatározza, hogy a dikaiosz, dikaioszüné: igaz, jogos, igazságos, igazságosság eredetükben jogi kategóriáinak az ellentétét fejezi ki. A LXX leggyakrabban az cávón fordításként adja vissza. A szócsoport használatára jellemző, hogy az általában a jogtalanságra vonatkozik, és pontos értelmezéséhez az adott locusok, az összefüggések és kiegészítő fogalmak, jelzők vizsgálata szükséges. Az adikein igei alak jelentése: jogtalanságot cselekedni, a másik embernek ártani (Mt 20,13; Lk 10,19; ApCsel 7,24kk; 20,10; Kor 6,7; Kor 7,2). A Jel-ben tárgyakra, dolgokra vonatkozik (Jel 2,11; 6,6; 7,2; 9,4). Az adikéma: törvénytelenség, bűntett (ApCsel 18,14; 24,20; vö. Jel 18,15). Az adikia főnév és adikosz melléknév egyes esetekben abszolút értelemben használatos a hamisság, gonoszság jelölésére. Ezekben az esetekben az erkölcsi normáknak nem megfelelő cselekvésről és magatartásról van szó (Mt 5,45; Lk 13,27; 18,11; Jn 7,18; ApCsel 8,23; 2Thessz 2,12; Zsid 8,12). Határozottabb teológiai súlyt kapnak azok a locusok, amelyek esetében közvetlenül felismerhetően a dikaiosz, dikaioszüné (Mt 5,45; ApCsel 24,15; Róm 3,5; 1Pt 3,18) vagy az alétheia: igazság ellentéteként jelennek meg ezek a szavak (Jn 7,18; Róm 1,18; 2,8; 3,5; 6,13; 2Thessz 2,10). Az adikia-nak, mint igazságtalanságnak a mértéke Isten igazsága (Róm 3,5; 3,26; 9,14). A kettő közötti ellentétet Jézus hidalja át, mint aki IGAZként az ember helyére áll (Róm 3,24; 2Kor 5,21; 1Pt 3,18).
A hamartanó és derivátumai jelentése: hibázni, bűnt elkövetni, ill. vétek, bűn, bűnös. Eredetileg valamilyen ismeret hiányából fakadó bűnelkövetést jelent, de szándékos bűnre is vonatkozhat. A LXX főleg a hátá'; cávon; pásac visszaadására használja. A hamartanó szócsoport az ÚSZ-ben mindenfajta Isten-ellenességnek a legáltalánosabban használt kifejezése, és az Isten elleni lázadás motívumait viseli magán akkor is, ha emberek ellen irányuló bűnről van szó (Mt 3,6; 18,15; Lk 17,3k; Jn 9,34; 15,22; ApCsel 7,60; 22,16; Jak 2,9; 4,17). A syn szóhasználatában az ÓSZ-i, ill. a korabeli zsidó bűnértelmezés áll előtérben, amennyiben azokra vonatkozik, akik a TÖRVÉNYt, ill. annak farizeusi interpretálását nem fogadják el és nem tartják meg (Mt 1,21; 3,6 par; 9,10 par; Mk 8,38 par; Lk 5,8; 6,32; 7,37; 15,1). Jézus is ebből a bűnfogalomból indul ki, de azt úgy módosítja, hogy a bűnösség mértékévé a saját kijelentését teszi, mindenekelőtt a HEGYI BESZÉDben. Jézus értelmezése abban válik teljessé, hogy ő nem az igazakhoz, hanem a bűnösökhöz jött (Mt 9,10 par; 11,19 par; Mk 2,17 par; Lk 7,36kk; 15,1kk; 18,9kk; 19,1kk). Pál a bűnnel kapcsolatos nagyszabású tanításában az Róm 1-8 részekben az 1,18-3,20-ban, ahol a zsidók és pogányok bűnösségéről van szó, alig használja, hanem a hamartia kifejezés a már hitre jutottakkal kapcsolatban jelenik meg (Róm 4,7; 5,12k; 6,1kk; 7,5kk; 8,3kk). Számukra a TÖRVÉNY a bűn felismerésének, megismerésének eszköze és munkálója (Róm 3,20; 5,20; 7,7kk; vö. Gal 3,22). A bűn pusztító hatása alól Jézus Krisztus szabadít meg, aki annak terhét magára vette (Róm 5,8; 6,3kk; 1Kor 15,3kk). A Zsid alapgondolata, hogy Krisztus bűn nélkül való (Zsid 4,15), főpapként magára vette a bűn súlyát (Zsid 5,1; 7,27; 9,26kk; 10,12). Jak arra int, hogy a hitnek meg kell szabadítania a bűnöktől (Jak 1,15; 2,9; 4,17; 5,15kk). 1Jn-ban az előzőkhöz képest új gondolat, amely a bűnt a SZERETET ellentéteként szemléli (1Jn 1,7; 3,1kk).
A parabaszisz és derivátumai jelentése: valaminek mellé lépni, elmenni valami mellett, eltévedni, eltévelyedni. Hüperbainó: túlkapás (hapax legomenon: 1Thessz 4,6). Eredetileg konkrét (vö. ApCsel 1,25), de átvitt értelemben is használatos. A LXX több, a fenti jelentéskörnek megfelelő kifejezést fordít vele. ÚSZ-i használatában a törvény tudatos, szándékos megszegésének mozzanata a hangsúlyos (Mt 15,2k; ApCsel 1,25; Róm 2,23, 4,15; 5,14; Gal 3,19; 1Tim 2,14; Zsid 2,2; 9,15).
A parapiptó: elesni (Zsid 6,6; hapax legomenon). Paraptoma: félrelépés, elesés, bűn. A LXX-ban szándékos bűnelkövetést jelentő szavakat fordít. Az ÚSZ-ben Mt 6,14kk par mellett csak Pál használja (Róm 4,25; 5,15kk; 11,11; 2Kor 5,19; Gal 6,1; Ef 1,7; 2,1; Kol 2,13). Általánosságban szolgál a bűn jelölésére, a szándékosság nyomatékos hangsúlyozásával.
III. A bűn fokozatai
A bűnnel kapcsolatos ÓSZ-i és ÚSZ-i terminológia sokrétűsége arra a tényre irányítja a figyelmünket, hogy a B szemlélete szerint a bűn súlyosságának fokozatai vannak, amelyek a szóhasználatban is kifejezésre jutnak. Ez összefügg azzal is, hogy az egyes kifejezések a bűnt különböző nézőpontokból tekintik. Így meglehetősen általános jellegű a hátá', a Jahve-hittel kapcsolatos erkölcsi-vallási normákra érvényes az cávón és a rásac, innen érthető meglehetősen gyakori előfordulásuk. Elsősorban a jogi nézőpont jellemző a rásac kifejezésre, a tumá'áh gyökre pedig a kultikus. A hánaf szó kevés számú előfordulása is különös hangsúlyt ad rendkívüli súlyosságának. Hasonló a helyzet az ÚSZ-i szóhasználat esetében is, ahol az általánosabb hamartanó-tól és a jogilag színezett adikein-től a szándék határozottságát erőteljesen hangsúlyozó parabaszisz-ig és parapiptó-ig terjed a skála.
Mindez előtérbe állítja a SZENTLÉLEK elleni bűn kérdését. Több helyen olvasunk arról, hogy létezik a bűnnek olyan fokozata, amely kizárja a bűnbocsánat lehetőségét (Zsid 10,26; 1Jn 5,16). Jézus azonban kifejezetten a Szentlélek elleni bűnről, ill. káromlásról mondja, hogy az nem bocsáttatik meg. Kérdés a kifejezés értelmezése, ez ugyanis magukból a locusokból egyértelműen nem, csak szövegkörnyezetükből olvasható ki. Mt 12,31; Mk 3,28k esetében a jézusi kijelentés azzal áll összefüggsében, hogy Jézust megvádolják: BELZEBUB segítségével gyógyít, ill. űz ki ördögöket (Mt 12,22 par). Ebben az esetben a farizeusokhoz szól az intelem. Lk 12,9 esetében egy tanítványokhoz szóló tanításról van szó, amelyben fokozás figyelhető meg: előbb azt mondja Jézus, hogy az EMBERFIA megtagadja a róla vallást nem tévőket, majd azt, hogy ez mégis megbocsáttatik, hogy utána annál élesebb legyen: a Szentlélek elleni káromlásra nézve nem érvényes a bűnbocsánat. Mindezekből azt a következtetést lehet levonni, hogy, bár ez expressis verbis nem fogalmazódik meg, a Szentlélek elleni bűn jelentése az, hogy valaki, aki már felismerte Jézusban a MESSIÁSt - mint ahogy ez a farizeusok esetében az általuk ápolt váradalmak alapján elvárható - ill. tevékenységében felismeri a Szentlélek munkáját, de ezt tudatos lázadással semmisnek nyilvánítja, vagy másnak tulajdonítja, az a Szentlélek ellen vétkezik.
IV. A bűn eredete
A vallástörténeti környezet általános felfogása szerint a bűn eredete a látható világon kívül keresendő, ill. a babiloni vallás szerint az az istenek akarata. Ezzel szemben a B szemlélete szerint Isten az embert bűn nélkülinek teremtette (1Móz 1,26kk), és a bűn elkövetője maga az ember. Az 1Móz 3,1kk-ben a mágikus állat, a kígyó testesíti meg az embernek azt a szándékát, amely a bűnt előidézi: az Isten elleni lázadozást, ill. azt a szándékot, hogy az ember Istennel egyenlővé akar válni. Az ember felelősségét hangsúlyozza a bűnnel kapcsolatban az ÚSZ is, ez a szemlélet hatja át Pál nagyszabású gondolatmenetét a bűnnel kapcsolatban a Róm 1,18kk-ben. Kifejezetten az 1Móz 3,1kk-vel kapcsolódik össze ez a páli szemléletvilág az Ádám-Krisztus tipológia révén (Róm 5,12kk).
Mindazonáltal a B tud egy személyes létezőről, aki ellensége Istennek és az embernek egyaránt (vö. SÁTÁN), akinek bár önálló hatalma nincs, hanem Istennek van alávetve (Jób 1,6kk), mégis képes arra, hogy a gonoszt, így a bűnt is munkálja a világ és az ember életében. A bűn fogalmának meghatározása úgy válik teljessé, hogy az egyfelől engedetlenség és lázadás Isten ellen, másfelől engedelmesség ez iránt a gonosz hatalmasság iránt (5Móz 32,17; 3Móz 17,7; 1Krón 21,1; Mt 4,1kk par; Mk 4,15 par; ApCsel 10,38; 5,3; 26,18; Ef 6,11; 1Jn 3,8).
V. A bűn megnyilvánulásai
A bűn megnyilvánulásának módja összefügg definíciójával, tehát azzal, hogy a bűn Isten elleni lázadás. A B két aspektusból szemléli az ember Istenhez való viszonyát. Egyfelől közvetlenül magával Istennel konfrontálódik az ember, aki a maga akaratát folyamatosan kijelenti. Ennek megszegése, áthágása a bűn. Ebben a vonatkozásban teljes erővel kap hangsúlyt az a tény, hogy az ember magát Istent tagadta meg, tőle fordult el, és ennek külső megnyilvánulásai is vannak, mint pl. a BÁLVÁNYIMÁDÁS, vagy a KULTUSZ bármilyen megrontása; a lényege azonban az, hogy az ember SZÍVe távolodik el Istentől. Ezért hangsúlyos az az ismétlődő felszólítás, hogy Istent teljes szívből kell szeretni az embernek (5Móz 4,29; 6,4kk; 1Sám 16,7; Péld 3,3kk; Ézs 1,2k; 29,13; Jer 3,10; 17,9; Mk 7,6; 16,14; Mt 5,8; 22,37k; ApCsel 7,51; Róm 2,5; 10,9k; Gal 4,6; Zsid 3,12; 10,22).
A másik aspektus lényege az, hogy van egy, a SZÖVETSÉG keretein belül, érvényes törvényrendszer, és a bűn az ebben foglalt kultikus, jogi és erkölcsi normák átlépését, megszegését vagy elmulasztását jelenti. Az Isten elleni engedetlenség mozzanata ebben az esetben is érvényesül, azonban hangsúlyt kap az a szemlélet, hogy ez egyúttal a másik emberrel szembeni bűnelkövetést is jelent. A bűn ebben a vonatkozásban elsősorban az azonos szövetségi rendszeren belüli kapcsolatokban valósul meg, tehát Izráelben, ill. a gyülekezeten belül (5Móz 19,11kk; Ézs 3,5; 5,8; Jer 7,5kk; Péld 14,31; Ám 4,1; 5,12; Zak 7,10; Mik 2,1; Lk 19,5kk). Ilyenformán kap helyet Isten mellett a felebarát iránti szeretet igénye és követelménye (Mt 5,43kk; 22,39 par; Lk 6,27k; 10,25kk; Róm 13,8kk; Jak 2,8; 1Kor 14,1; Gal 5,13; Ef 4,16; Jn 13,34k; 15,12; 1Jn 4,7k).
Ami az egyes bűnök konkrét előfordulásait illeti, ezzel kapcsolatban megállapítható, hogy mivel Isten az emberi élet teljességére tart igényt, a bűn, mint ellene történő lázadás, az élet minden összefüggésében megvalósulhat (pl. ÁRT, BÁLVÁNYIMÁDÁS, GYILKOSSÁG, HÁZASSÁGTÖRÉS, ISTENTELENSÉG).
VI. A bűn hatása
A bűnös állapot, ill. a bűn elkövetése mindenekelőtt magára a bűnös emberre van kihatással. A bűn teherként, mint adósság nehezedik az emberre. (Ezzel összefüggésben utalni kell arra, hogy a bűn és az adósság fogalma között terminológiai átfedések is felismerhetőek). A BŰNESET elbeszélése különösen erőteljesen mutatja, hogy a bűn elkövetése mennyire közvetlenül eredményezi a bűntudat kialakulását (1Móz 4,13 vö. Jób 42,6; Ezsd 9,6; 2Sám 12,13; Zsolt 38,5; Ézs 1,4; 6,5; Ez 20,43; 33,10; Mik 1,8; Lk 18,13; Zsid 12,17). Hangsúlyos, hogy ezt a bűntudatot nem a BÜNTETÉS, vagy az attól való félelem idézi elő, hanem az már attól függetlenül, ill. azt megelőzően is kialakul az emberben.
A bűn azonban megbontja az emberi együttélés harmóniáját is. A bűn nemcsak annak elkövetőjét, hanem a másik embert, a felebarátot is érinti, számára kárt okoz. Már láttuk, hogy ez a másik egyénnek közvetlenül okozott sérelmet is jelenti, ezen túlmenően azonban az egyes ember bűne hatással lehet az egész közösség életrendjére is, és megbonthatja azt. Így végül a bűn mint kollektív engedetlenség jelenik meg, amelyben azonban nem sikkad el az egyén felelőssége, és különösen is hangsúlyos a vezetőké, akik az egész közösség helyes magatartásáért felelősek (4Móz 19,20; 31,16; Józs 22,16; Zsolt 1,5; Ézs 58,1; Jer 23,1; 51,23; Ez 34,2; Hós 4,16; Ám 7,8; Zak 10,3; 13,7; Mt 13,41; 1Kor 6,4; 3,16; Tit 1,5kk; Zsid 12,15). Kihatással van a bűn a teremtett világ életére is. A világ Isten tulajdona (Neh 9,6; Ézs 44,24; Zsolt 24,1), de az embert felruházta az azért való felelősséggel (1Móz 1,28; Zsolt 2,8; 8,7). Ezért az ember magatartása - így a bűn is - befolyásolja a világ életét (1Móz 6,7; 1Kor 8,6; Róm 8,9).
Végül a bűn hatással van magára Istenre is, aki ellen az ember a bűnt elköveti. Ezt a hatást a B elsősorban antropomorfizáló kifejezésekkel írja körül (1Móz 6,6; 1Sám 15,35; Zsolt 5,6; 11,5; 45,8; Péld 15,3; Ézs 30,27; 61,8; Róm 9,13; Zsid 1,9; 5Móz 12,31). A bűn Istenre gyakorolt hatását abban lehet összegezni, hogy kiváltja jogos indulatát, haragját, és ennek következtében büntetését, de ugyanakkor szeretete folytán meg is könyörül az emberen, és megszabadítja a bűn hatalma és következményei alól (vö. SZABADÍTÁS, KEGYELEM, MESSIÁS, SZÖVETSÉG, ÉLET, ÜDVÖSSÉG, ÚJJÁTEREMTÉS).
VII. A bűn kérdésének végső megoldása
A bűn és a vele szorosan összekapcsolódó HALÁL kérdése a B szerint végső megoldását Jézus Krisztusban nyeri el (vö. MESSIÁS). A bűnbe jutott ember számára Isten szabadítást ígért (vö. BŰNBEESÉS, PROTOEVANGÉLIUM), és azt az EVANGÉLIUM szerint benne teljesítette be. Maga Jézus Krisztus az ÚSZ bizonyságtétele szerint bűn nélkül való (Jn 8,46; 2Kor 5,21; Zsid 4,15; 7,26; 1Pt 2,22; 1Jn 3,5) - bár a bűn terhét magára vette. Földi tevékenysége során tanításai és gyógyításai, valamint a bűnösökkel nyíltan vállalt közössége és bűnbocsátó gyakorlata révén demonstrálta a bűnnel szembeni hatalmát és erejét (Mk 9,10k; Lk 15,7; Mk 2,5; Lk 7,47; 23,34). Kereszthalálát az ÚSZ. ENGESZTELŐ ÁLDOZATként értelmezi (Mt 26,28; Róm 5,8; 4,24; 2Kor 5,19; Kol 2,13k; Ef 1,7; 2,1; 1Tim 1,15; Zsid 9,15; 1Jn 2,2), feltámadása pedig a halál megsemmisítését is jelenti (1Kor 6,14; 15,14kk; 2Kor 4,14; 1Thessz 4,15kk). Krisztusnak a bűn feletti győzelme azoknak az életében, akik a róla szóló, vele kapcsolatos ev-ot elfogadják és megtérnek, már a földi élet során érvényre jut (Zsid 12,1; 2Kor 5,17; Róm 8,10; 1Jn 3,9; 5,18; Jel 1, 5).
SzCs
