AZ OROSZLÁN ÁBRÁZOLÁSA A MAGYAR HERALDIKÁBAN.
7AZ OROSZLÁN ÁBRÁZOLÁSA A MAGYAR HERALDIKÁBAN.
A címerviselés a XI. században Franciaországból kiindulva a lovagság intézményével terjed el. Ekkor azonban kialakult címerekről, megszilárdult címerviselésről még nem lehet beszélni. Amint a lovagság és a tornamérkőzések terjednek, úgy honosodik és terjed a címerviselés szokása is. A XII–XIII. század fordulópontját jelölhetjük meg, mikor már általánosan elterjed és állandósul a legfelsőbb rétegekben.
Nálunk a XII. századra vonatkozólag csak feltevésekre vagyunk utalva. Hogy a címerviselés elterjed, illetve hogy nálunk is lehettek címerek e században, ez az idegenből beköltözött lovagok hatására vezethető vissza. Jól tudjuk hazánk történetéből, hogy Szent Istvántól kezdve uralkodóink alatt egyre tart a lovagok bevándorlása, kik nálunk letelepedvén, magukkal hozzák családi jelvényeiket is. Az is kétségtelen, hogy őseinknek, mint hadviselő népnek volt olyan jelvénye, amely a hadban az összetartást, táborozásban a vezérek szállását mutatta s általában nemzeti vagy törzsi megkülönböztetésül szolgált. Nemzeti hagyományaink szerint ez a jelvény a turulmadár volt. Mindezek azonban pusztán feltevések, mert címeres maradványok e korból nem maradtak és nem is maradhattak. Csak egy bizonyos, hogy a magyar heraldika csíráját az idegen, beköltözött lovagok hatásában találjuk.
III. Béla, Imre és II. András alatt honosodik meg nálunk a lovagság intézménye. A XIII. században szilárdul meg a címerviselés is, melyet az Anjouk banderiális rendszere fejleszt tovább. Ezt a XV. század végéig terjedő korszakot nevezzük az élő heraldika virágkorának, mert ebben a korban a címerek még az eredeti célt szolgálták: a lovagnak, a vitéznek voltak ismertetőjelei, melyeket pajzsán, zászlaján viselt. A címerek ábrázolásainak tehát a követelményeknek megfelelően egyszerüeknek kellett lenniök. Nem lehettek kombinált képek, mint a későbbi századokban, amikor a címer elvesztette eredeti célját és csupán díszítésül szolgált, hanem herold-alakok, egyszerű állatképek. Hogy a jelvényül felvett alakoknak, ábráknak volt-e valami vonatkozásuk viselőjükhöz, ma már pontosan megállapítani nem lehet. Abban igaza van Áldásynak,* hogy a címeres levelekben található címermagyarázatoknak tudományos értéket nem tulajdoníthatunk. De lehet-e tudományos magyarázatot keresnünk a középkor szimbolista emberénél? A XII–XIII. század gotikus lelkületű emberét ismerve, nagyon is valószínűnek látszik, hogy egy-egy ilyen alak, ábra jelentett valamit, hiszen a középkor embere mindenben szimbolumot keresett. «A középkornak miszticizmusra, allegorizálásokra és szimbolikára hajló primitív szemlélete feltétlenül hatott a heraldikai ábrák, alakok kialakulására.» Különösen vonatkozik ez az állatképekre. «Ezek az állat-alakok a heraldikai ábrázolás technikai szükségességei által módosulván, stereotip alakba formálódták ki s állandósultak.»*
Áldásy: Címertan. 35.
Bevilaqua Béla: Állat-alakokról szóló mendemondák hatása heraldikai típusok kialakulására. Turul, XXI. 111.
Példának hozhatjuk fel a mi címerábránkat: az oroszlánt. Az oroszlánnak, mint címerképnek a használata nagyon korán jelentkezik. Már a XI. században megtaláljuk nyugaton. Kétségtelen, hogy keleti import s főleg a keresztesháboruk terjesztik el. Hogy a bátorság, erő és harci erények szimbolumának tekintették, ezt nemcsak nyugati példákkal (II. Henrik «az igazság oroszlánja,» Oroszlánszívű Richárd), hanem egy korai magyar példával is igazolhatjuk. IV. László ezeket írja, egy 1274-ben kelt oklevelében Csák Péterről:* «cum idem carissimus pater noster in Bulgariam pro pusandis iniuriis regni sui insultum faceret: idem magister Petrus ut leo fortissimus, cuius et indicia gessit in vexillo, postposito timore mortis imminentis in adversa Bulgarorum acie militans, victoriam magnificam reportavit», azaz Csák Péter mint erős oroszlán harcolt, melynek képét a zászlaján viselte. Érthető tehát, hogy az oroszlánt, mint a harci erények szimbolumát előszeretettel használták, minthogy a legjobban kifejezte a középkori lovag eszményképét. Nálunk későbbi gyakoriságához képest a XIII. században aránylag elég ritkán fordul elő. Ennek oka 8részint a fennmaradt pecsétek kevés száma, főleg pedig a címerviselés kötött módja: egy típusú címert más nemzetség, különböző családok tagjai nem viselhettek. Csoma* a Bór-Kalán, Csák, Ják, Kacsics (Katisz, Kathyz), Tyukod és Zsidó nemzetségeket sorolja fel, mint amelyeknek ősi címere az oroszlán. Ezek közül azonban csak a Csák és Kacsics nemzetségek azok, melyeknek tagjai a XIII–XIV. században kimutathatólag viselik címerükben az oroszlánt, mig a többieknek csak későbbi leszármazói.*
Fejér: Codex Diplomaticus V/2. 175.
Magyar nemzetségi címerek. Bp. 1903.
Ezuton is köszönetet kell mondanom az Országos Levéltár tisztviselőinek, kik az óriási anyag gyors feldolgozását lehetővé tették és Végh Gyula főigazgató úrnak, aki becses címergyüjteményének kéziratát rendelkezésemre bocsátotta.
