Isten
Isten
1. Isten létének kérdése
A B Istennel kapcsolatban nem definíciót, vagy tantételszerű leírást közöl, hanem hitvallást. Nem létének bizonyítása, hanem a világgal és az emberrel kapcsolatos cselekedeteinek leírása, ábrázolása mondanivalójának lényege. Isten létének tagadása a B szerint bolondság (Zsolt 10,4; 14,1). A B Isten-fogalma gyökeresen különbözik a vallástörténeti környezet Isten-fogalmától, és legjellegzetesebb vonásai az alábbiakban foglalhatók össze:
Egyetlen Isten van (monotheizmus). A B egyistenhite hangsúlyozottan kizáró jellegű, vagyis a legerőteljesebben elutasítja bármilyen más istenség elismerését (1Móz 46,3; 2Móz 20,2kk; 5Móz 6,4k; Józs 24,17; 2Kir 19,15; Zsolt 24,10; Ézs 45,6; Mk 10,18; 12,29; Jn 17,3; 1Tim 2,5; Júd 25, Jel 15,4). Isten léte örök. annak sem kezdete, sem vége nincs (1Móz 21,33; Zsolt 9,8: 10,16; 25,6; 29,10; 41,14; 90,1k; Ézs 26,4; 40,8; Jer 10,10; Róm 1,25; 1Kor 2,7; 1Tim 1,17; Zsid 13,8; Jel 10,5k). Ugyancsak kizár ez a szemlélet mindenfajta dualizmust, amire a zsidó és keresztyén vallástörténetben egyaránt voltak kísértések. Istennel szemben nem egy vele egyenrangú rossz hatalmasság áll (vö. SÁTÁN), hanem Isten mindenek felett való úr.
Isten élő személy (2Móz 3,13kk;). Személyvoltának lényege, hogy cselekszik (1Móz 1,1kk; 21,1; 2Móz 3,20; 15,11; 5Móz 10,21; Zsolt 77,12; 111,2; Ézs 12,5; Jn 9,3; Róm 4,21) és beszél (Bír 3,20; 2Sám 7,8; 1Kir 11,11; Jer 15,19; Ám 3,8; Mk 1,l l; Zsid 1,1k). Szavai és cselekedetei egységben vannak, nemcsak abban az értelemben, hogy fedik egymást, hanem úgy is, hogy Isten beszéde egyúttal cselekvés. Isten munkája a TEREMTÉS, GONDVISELÉS, MEGVÁLTÁS. Mivel a B szemlélete az ÉLET fogalmát nem elvontan, hanem annak jelenségeivel összefüggésben ragadja meg, Istenről számos helyen beszél a B antropomorf módon (2Móz 19,3; 2Krón 16,9; Neh 1,6; Jób 26,13; Zsolt 31,16; 34,16; 19,2; Ézs 1,15; 59,1; 63,15; Ez 7,22; Péld 15,3; Mt 4,4; ApCsel 22,14; Zsid 4,13).
Bár Isten jelen van és munkálkodik ebben a világban, léte nem ehhez a világhoz kötött, hanem transcendens (2Móz 20,12; 1Kir 22,19; 8,30; Zsolt 11,4; 14,2; 103,19; 115,3; Mt 6,9; Lk 19,38; Jn 6,38). Ezzel függ össze láthatatlansága (2Móz 33,20; Ézs 45,15; Jn 1,18; 1Tim 6,16; Kol 1,15). A bálványimádás és -készítés tilalma nemcsak az idegen istenségekre vonatkozik, hanem magának Istennek a kiábrázolását is megtiltja (2Móz 20,4; 32,1kk; 5Móz 4,16; 27,15; Zsolt 106,19k).
Mindezekből következik Isten mindenhatósága és szuverenitása. Mindent Isten teremtett (1Móz 1,1kk; 2,4kk; Ézs 42,5; 45,12; Zsolt 121,2; Jer 10,16; ApCsel 4,24; Jel 14,7), ezért minden az ő tulajdona (2Móz 19,5; Mt 28,18; 1Kor 15,27). Ezért joga és ereje van mindent megcselekedni, ami a szándékában áll (1Móz 17,1; 5Móz 32,39; 1Krón 29,11; 2Krón 20,6; Jób 37,23; Péld 8,15; Náh 1,3; Dán 2,21; Mk 10,27; ApCsel 1,7; 1Kor 6,14; Zsid 11,19; 1Pt 5,11; Jel 19,1).
Elsősorban g. filozófiai hatásra a teológiatörténet egyes szakaszaiban előtérbe került Isten léte bizonyíthatóságának kérdése, ami az ún. istenbizonyítékok kialakulásához vezetett. Ezekkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy alapvetően ellentmondanak a B-i szemlélet hitvallás jellegének.
2. Isten megismerésének kérdése
Isten megismerésének forrása önmagáról adott kijelentése. Ez mindenekelőtt Isten akaratának önmaga által való közlését jelenti. Istennek, mint a világ teremtőjének, szuverén joga, hogy az egész teremtettséget parancsaival igazgassa (Zsolt 33,9; 148,5; Ézs 43,6k; 41,19k; Jer 10,16; Ám 4,13; ApCsel 17,24; Jel 4,11). Elsősorban azonban az emberrel szembeni akaratának a kinyilvánításáról van szó, azaz a B elsőrenden az embert tekinti Isten partnerének, mintegy a teremtettség egészének reprezentánsaként. Isten parancsolatai a teremtéstől kezdve meghatározzák az ember életfolytatását (1Móz 2,16k), és a BŰN éppen ennek az isteni akaratnak a megtagadását jelenti (1Móz 3,17). Isten kegyelme, hogy a bűnös embert mégsem pusztította el, hanem új lehetőséget nyitott számára parancsolatainak elfogadására és megélésére (1Móz 9,8kk). Ennek a lehetőségnek a kerete a SZÖVETSÉG, amelynek lényege éppen Isten TÖRVÉNYének és parancsolatainak kinyilvánítása, ill. az ember által történő akceptálása. Isten parancsai, mindenekelőtt a szövetség alapokmánya, a TÍZPARANCSOLAT, és az arra épülő törvényrendszer szabályozzák Isten népének, mint közösségnek az életrendjét (2Móz 34,11; 3Móz 6,2; 5Móz 4,5; 6,24; 11,8; Jer 31,33; Ez 43,12; Mt 5,17k; 15,1kk), de Isten parancsai határozzák meg az egyén életét is (5Móz 27,15kk; Zsolt 27,11; 86,11; 119,102; 119,29; Péld 1,8; 3,1).
Isten önkijelentésének módjáról többféleképpen számol be a B. Ezek közös vonása, hogy maga Isten láthatatlan lévén, őt magát az ember nem pillanthatja meg (2Móz 33,18kk). Ugyanakkor előfordul közvetlen megjelenése, vagy valamilyen rendkívüli természeti jelenség kíséretében (1Kir 19,11kk; Jób 38,1; Zsolt 18,8; Ézs 30,30; Ez 1,28; Mk 1,10 par; vö. Mt 27,51), vagy oly módon, hogy csak hangja szólal meg (1Móz 12,7; 22,1k; 2Móz 3,6; 3Móz 5,14; 4Móz 22,9; 1Sám 3,10; 15,10k; Mt 3,17 par; 17,5 par). Különösen gyakori az ÁLOMban adott kijelentés (1Móz 20,3; 26,24; 4Móz 12,6; 1Kir 3,5; 1Sám 28,6; 2Krón 1,7; Jób 33,15k; Ez 1,1). Isten gyakran küldöttei, ANGYALai által közli akaratát, akár direkt módon, akár álomban (1Móz 19,2; Dán 10,5kk; Mt 1,20; 28,1kk par; Lk 2,9; ApCsel 1,10; 12,7). Különleges jelentősége van annak, hogy Isten emberek, mindenekelőtt a PRÓFÉTÁK által jelenti ki akaratát (4Móz 11,24kk; 2Sám 24,11; 2Kir 17,23; 1Sám 9,9; Ézs 1,1; Jer 1,5; Ez 14,4; Hag 1,1; Zak 1,7). A próféták alapvető feladata az, hogy Istennek a törvényben is rögzített akaratát aktualizálják, azt ismertté tegyék, és annak megtartására ösztönözzenek. Ezért mondanivalójukban hangsúlyos az Isten akaratának meg nem tartása esetére meghirdetett ítélet, ill. megtartása esetére a kegyelemé (1Kir 14,10; Ézs 7,9; 28;16; 30,1; 61,1kk; Ez 17,11; Jer 4,5k; Ám 5,15; 8,2k; Mik 3,11kk; Hós 1,9; Zof 2,3). A prófétai kijelentés csúcspontja az, hogy Isten végül könyörületből szabadítót küld népe számára (vö. MESSIÁS - Ézs 2,2; 7,14; Jer 31,31kk; Ez 34,23; Ám 9,11; Zak 9,9kk).
Zsid 1,1kk szerint Istennek a próféták által is adott önkijelentése JÉZUS KRISZTUSban teljesedett be, ill. az ő személyében valósult meg. Jézus azért jött, hogy betöltse a Törvény és a próféták által adott kijelentést (Mt 5,17k). Jézust magát is sokan tartották prófétának (Mt 6,15k; 8,27; 21,46; Lk 7,16; 24,19; Jn 4,19; 6,14; 9,17). Jézus azonban több ennél: ő az, akiben az Atya megismerteti önmagát. Az ÚSZ tanítása szerint tehát Isten megismerése Jézus Krisztusban lehetséges (Mt 11,27; Jn 14,6; Róm 16,25kk). Ezt a megismerést a SZENTLÉLEK munkálja az emberben (Jn 14,21kk; Ef 1,17; 1Thessz 1,5).
3. Jézus Isten-volta
A MESSIÁSsal kapcsolatos váradalmakat (vö. MESSIANIZMUS) az ÚSZ egyértelműen Jézusra vonatkoztatja. E váradalmak az idők folyamán egyre inkább egy transcendens személyiségre vonatkoznak, azonban az ÚSZ-et megelőzően sehol sem jutnak el odáig, hogy a Messiást magával Istennel azonosítsák. Az ÚSZ viszont teljes egyértelműséggel Jézus Isten-voltát tanítja. Erre utalnak születésének rendkívüli előzményei és körülményei (Lk 1,30kk; 2,8kk), mindenekelőtt az, hogy fogantatása a SZENTLÉLEK által történt (Mt 1,20). A syn-ok sok helyen utalnak arra a különleges és rendkívüli viszonyra, amely Jézus és az Atya (Isten) között fennáll. Ennek a viszonynak a leghatározottabb megfogalmazása az, hogy Jézus Isten Fia (Mt 2,12kk; 3,17 par; 4,3 par; 8,29 par; 14,33; 16,16; 26,63 par; 27,43 par. Mk 1,1; Lk 1,32). Ez a meghatározás az ÚSZ egyéb irataiban is úgy szerepel, mint Jézusra vonatkozó standard kifejezés (Jn 1,34; 3,18; 5,25; 10,36; 17,1; ApCsel 9,20; 13,33; Róm 1,3; 5,10; 8,3; 1Kor 1,9; 2Kor 1,19; Gal 1,16; 2,20; Ef 4,13; Zsid 4,14; 6,6; 7,3; 2Pt 1,17; 1Jn 1,3; 3,8; 4,9; 5,9; 2Jn 3; Jel 2,18).
A Jn a Jézusról, mint Isten inkarnálódott örök Fiáról szóló kijelentést mondanivalójának fő témájává tette. Jézusban, aki maga Isten igéje (vö. LOGOSZ; Jn 1,1) és aki egy az Atyával (Jn 10,30) válik nyilvánvalóvá, kijelentette az Atya (Jn 1,18; 8,19; 8,26kk; 10,32; 12,49k; 14,8k; 15,23k). Az Atya Jézus által adja az üdvösséget (Jn 6,27kk) és neki adta át az ÍTÉLET végrehajtásának jogát is (Jn 5,22kk; 8,16kk; 12,31kk).
Pál tanítását e vonatkozásban az teszi pregnánssá, hogy nem csak Jézusról beszél, mint Isten Fiáról, hanem meg is fordítja a kifejezést, és Istenről beszél úgy, mint Krisztus Atyjáról (Róm 15,6; 2Kor 1,3; 11,31; Ef 1,3). Isten ítéletének és kegyelmének paradox egysége Krisztus keresztjében ismerhető fel, amely megütközés a zsidóknak, bolondság a pogányoknak, de az elhívottaknak Isten hatalma és bölcsessége (1Kor 1,23 vö. Gal 5,11); Jézust Isten támasztotta fel a halottak közül mint első zsengét (Róm 4,24; 6,4; 10;9; Kol 2,12; Ef 1,20; 1Kor 15,20). Krisztus által érvényesül Isten embereket feltámasztó hatalma (1Kor 6,14).
Az ÚSZ egyéb iratai követik az ev-ok és Pál szemléletét, azok üzenetének különböző mozzanatait hangsúlyozva.
4. A Szentlélek Isten-volta
Az ÓSZ is beszél Isten Lelkéről (1Móz 1,2; 6,3; Jób 33,4; 1Sám 10,10; Ézs 61,1), azonban ebben a szóhasználatban a »lélek« szót úgy tekinthetjük, mint Isten egyik meghatározását, lényének körülírását. Mint a SZENTHÁROMSÁGon belüli önálló isteni személyről, először az ÚSZ beszél a SZENTLÉLEKről.
A teológiatörténet különböző időszakaiban a Szentlélekről gyakran beszéltek úgy, mint filozófiai értelemben vett idealista módon tekintett személytelen létezőről, ezzel szemben az ÚSZ kijelentése szerint a Szentlélek önálló isteni személy.
A Szentlélek isteni munkálkodása mindenekelőtt Jézus személyéhez kapcsolódóan válik az ember számára megismerhetővé. A Szentlélek közreműködik Jézus testi megszületésénél (Lk 1,35; Mt 1,18kk). A Szentlélek megjelenése kíséri az Atya Jézust Fiának elismerő szavait keresztelkedésekor (Mt 3,13kk par). Szentlélek indíttatására kezdi meg nyilvános fellépése előtti böjtjét (Lk 4,1 par).
A tanítványok részesülnek a Szentlélek ajándékában. Ezt az eseményt Jn 20,22 és ApCsel 2,1kk különbözőképpen mondja el, és a két leírás közötti ellentmondás exegetikai úton nem oldható fel, abban azonban megegyezik a kettő, hogy a Szentlélek Krisztus ajándékaként, ill. mennyei adományként száll rájuk, tehát nem a saját lelkük valamiféle metamorfózisáról van szó. A Szentlélek isteni erővel ragadja meg a tanítványokat.
Pál apostol tanítása szerint a Szentlélek munkája mindenekelőtt Krisztus jelenlétének megvalósítása. »Isten Lelke«, »Krisztus Lelke«, »Krisztus van bennetek« - a három fordulat egymással párhuzamosan és egymással felcserélhetően áll a Róm 8,9k-ben. A Szentlélek a Fiú Lelke (Gal 4,6), az Úr Lelke (2Kor 3,18). Krisztus maga lesz »megelevenítő Lélekké« (1Kor 15,45). Ez a locus, amely az 1Móz 2,7-et exegetálja, nem Jézust akarja azonosítani a Lélekkel, hanem a Szentlélek isteni munkálkodását interpretálja krisztológiailag: Krisztus a Szentlélek által, és ilyenformán, mint a Lélek munkálkodik az emberben. Mindennek foglalata, hogy a Szentlélek, és csakis ő késztetheti az embert arra, hogy Jézus Krisztust Úrnak vallja (1Kor 12,3).
5. A szentháromságtan alapjai az ÚSZ-ben
Mind az ÓSZ-ben, mind az ÚSZ-ben a legkövetkezetesebben képviselt alapszemlélet, amely szerint csak egyetlen Isten létezik (vö. 5Móz 6,4; 1Kor 8,4kk). Az ÚSZ erről az egyetlen Istenről mégis háromféleképpen beszél: mint ATYÁRÓL, mint FIÚRÓL és mint SZENTLÉLEKRŐL. Rendszerbe foglalt szentháromságtan azonban a B-ban nem található, ez az egyház későbbi tanfejlődése során alakult ki és ebben a folyamatban nem csupán az ÚSZ, hanem az ÓSZ kijelentése is érvényre jutott. Ezt a tanfejlődést magát azonban ÚSZ-i textusok sora támasztja alá. A legmarkánsabb trinitárius, azaz a Szentháromságra vonatkozó, azzal kapcsolatos formula a Mt 28,19-ben található, a tanítványok kiküldésével, ill. a KERESZTSÉG sákramentumának szereztetésével kapcsolatos jézusi kijelentésben. A magyarázók nagy részének vélekedése szerint azonban ennek a formulának éppen a trinitárius megfogalmazása nem közvetlenül jézusi eredetű, hanem a gyülekezet későbbi hitvallása, s mint ilyen, a szentháromságtan későbbi kialakulásának első lépése. Végigtekintve azokat az ÚSZ-i locusokat, amelyek valamilyen formában a Szentháromságra történő utalást hordozzák magukban, két dologra különösképpen is tekintettel kell lenni: ezek minden esetben megfelelnek a B monoteisztikus szemléletmódjának, tehát semmiképpen sem lehet szó arról, hogy három különböző Istenről, istenségről szóló vélekedésnek tekintsük őket, másrészt ezek semmiképpen sem valamiféle hellénisztikus-filozófiai értelemben beszélnek az egyetlen Istenről, annak három személyéről, mintha a három személy mögött egy negyedik elrejtett isteni lény, vagy egyfajta isteni szubsztancia húzódnék meg.
Figyelembe véve az olyan textusokat, mint Róm 14,17k; 15,16; 15,30; 1Kor 12,1kk; 2Kor 1,20kk; 13,13; Ef 1,17; 2,19kk; 3,5kk; Tit 3,4kk; Zsid 9,14; 1Pt 1,2; Júd 20k az tűnik ki, hogy ezekben alapvetően az egyetlen Isten háromféle, egymással mégis összhangban lévő és egymással összekapcsolódó önkijelentési és cselekvési módjáról van szó. A szentháromságtan későbbi határozott megfogalmazásának ÚSZ-i alapját mégis elsősorban abban a tényben ismerhetjük fel, hogy a Szentháromság mindhárom személyéről sok helyen olvasunk a másik kettővel összefüggésben. Így szerepel Krisztus, mint az Atya küldötte, Fia (Jn 3,16; 1,14; 1Kor 8,6; Jn 10,30; 17,11; 1Jn 2,23); a Szentlélek, mint Isten Lelke (Mt 12,28; Lk 4,18; ApCsel 1,4kk; Róm 5,5; 1Kor 6,19; 2Kor 1,21; 1Jn 4,2; 14,26), és Krisztus Lelke (Lk 4,18; Mt 3,11; 12,28; Róm 8,9; 2Kor 3,17). (Ld. COMMA JOHANNEUM)
SzCs
