Krisztus felmagasztalása
Krisztus felmagasztalása: Jézust az után a megaláztatás után, amit szenvedése és kereszthalála jelentett, az Isten jobbjára emelte. Ezt nem térbeli változásként kell elképzelnünk, hanem egy új létformába való átmenetnek kell tekinteni, amelynek jellemzői: a feltámadásban (® Jézus Krisztus feltámadása) nyert örök élet és az a méltóság és dicsőség, amire az ® Úr, a ® Messiás (ApCsel 2,36) és az ® Isten fia utal (Róm 1,4; Zsid 1,4 kk.). Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy ~ nem merül ki pusztán a ® mennybemenetel eseményében; elsősorban olyan változásnak kell tekinteni, amely Jézusban ment végbe, amikor földi emberből átváltozott mennyeivé (1Kor 15,42–58). Mivel a mennyei ember a földön sem nem látható, sem nem hallható v. tapintható, a jelenségekből a mennybemenetel előtt egy sajátos közbülső állapotra lehet következtetni (vö. Jn 20,17). Az események a tanítványok hitét voltak hivatva erősíteni: abban, hogy Jézus él. Egy későbbi úsz-i hagyomány Jézus megdicsőülését előzetes létével (praeexistentia) hozta összefüggésbe, mégpedig a bölcsességre vonatkozó ósz-i tanításhoz kapcsolódva, amely már a teremtés előtt létezett, s része volt a teremtésben és az emberek megvilágosításában (1,1–4; Kol 1,15; Zsid 1,2 kk.). Jézus előzetes léte párhuzamban áll emberként való megjelenésének isteni dimenziójával, úgyhogy az ember Krisztusról elmondható: Isten általa teremtett mindent (1Kol 1,15 kk.). Az előzetes lét gondolata azt a feltevést vonta maga után, hogy Jézus személyének létmódja három fázist tételez fel (Jn 17,5; Fil 2,6–11): az előzetes létet az Atya dicsőségében (® Isten dicsősége); ® Krisztus megalázkodását, a bűnös emberhez hasonlóvá válásban és a dicsőségbe visszatérést (2,6–11). E visszatéréskor az emberi természet is részesévé válik a mennyei dicsőségnek. Ebből következően ~ üdvösségtört.-i esemény. Az a változás, amely Isten emberré lett fiában végbement, amikor a kiüresítettség állapotából átment a dicsőség állapotába, egyszersmind átmenet a bűnnek való, önként vállalt közösség állapotából az Istennel való közösség állapotába, s mint ilyen a megváltás megvalósításának konkrét mozzanata. – A szinoptikusok hagyománya nem beszél előzetes létről, bár vsz., hogy feltételezi (pl. a Küriosz cím hátterében a Küriosz–Jáhve párhuzam rejlik). Mindamellett Jézus felléptét a szinoptikusok is a húsvéti események távlatába állítva szemlélték. A kiüresítés időszakát a leghatározottabban Pál fogalmazta meg, aki Jézus földi felléptének szinte semmi figyelmet nem szentel, csupán leszögezi: a földi lét az isteni dicsőség letétele és a halál engedelmes vállalása a világ bűnéért. Pálnál ~ (Fil 2,9; vö. ApCsel 2,33; 5,31) a kereszthalál másik nézőpontját jelenti. Jn szembeállításul arról beszél, hogy Jézus az Atyától jött (és rokon értelmű kifejezések: Jn 6,46; 8,42; 13,3 stb.) és visszatért az Atyához (13,1; 14,12; 16,5 stb.). De itt az Atyától való távolságot áttöri a vele való közösség (8,16.29; 10,38; 14,10.20 stb.), ami megnyilatkozik Jézus szavaiban és tetteiben, tehát a hívő szem megláthatja isteni dicsőségét. Jézusnak legnagyobb tette a kereszthalála, épp ezért isteni dicsősége is ebben nyilvánul meg leginkább: Jn épp a kereszthalálra vonatkoztatja a ~ kifejezést (3,14; 8,28; 12,32); ebbe az a gondolat is belejátszik, hogy a kereszthalál valójában győzelem, megdicsőülés, ami bevezeti a végleges megdicsőülést. Jn-ban az Atyához megy kitétel párhuzamban áll a mennyei szentélybe való belépéssel (Zsid); ebből a világból, ahol magára vállalta a bűnt és mindenben hasonlóvá vált testvéreihez (Zsid 2,17; 4,15), az Isten fia a maga feláldozásával belép a mennyei szentélybe, s ott ~ abban csúcsosodik ki, hogy az Atya jobbján betölti az örök főpap tisztét.
